Jeruzsálemi kirándulás

Az utazás miatt háromnegyed hatkor szól az ébresztőóra. Így emlékszem az előtte álmodott álomra. "A harmincas években Budapesten egy társaságban mutatom a kézimunkát, amit én készítettem. Valaki megszólal, hogy a zsidó asszonyság milyen szépet csinált. A szavak dicséret, a hang gúnyt fejez ki. A csöndben egy férfi, aki a budapesti bankáromra hasonlít, megjegyzi, hogy nem olyan időket élünk, hogy ilyet lehessen mondani. Aztán segít abban, hogy eltűnjek a társaságból. Volt a társaságban egy férfi és egy nő, talán testvérek. A következő képben én vagyok a pár nőtagja, sziklán mászunk fölfelé, menekülünk. Kimerült vagyok, nem bírok továbbmenni, azt javasolom a páromnak, hogy menjen tovább, hagyjon ott. Marad. Nem értem, hogy miért vagyok háttal a sziklának, mikor sokkal könnyebb rásimulva mászni."

Korán érek a találkozó helyére, a Ben Jehuda túloldalán áll egy busz. Átmegyek, megkérdem a sofőrt, aki kiszállt cigarettázni, hogy ez-e az ulpán busza. Mondja, hogy igen, és kicsit flörtölősen mosolyog. Beszélgetni kezdünk. Megtudom, hogy gyerekkorában alijázott, Tuniszból, még 1955-ben. Azt is, hogy őt 7-re rendelték ide, minket pedig fél 8-ra. Eszembe jut, amikor Amerikában voltunk, Petyus szeptemberben Budapesten kezdte az első osztályt, decemberben Berkeleyben folytatta. Egy szót sem tudott angolul. Márciusban az iskola udvarán építettek egy csodaszép favárat, és odament a munkásokhoz, megkérdezte, hogy "tomoró redi?" Megkapta a választ. Én is így vagyok, gátlástalanul beszélgetek azzal a szókészlettel, ami van. Szeretem azt, ahogy eközben mosolyognak. Azzal a mosollyal, ahogy egy gyereket nézünk, aki felnőttesen viselkedik.

Megint vásároltam a reformboltban, és találkoztam a kedvenc eladómmal. Lelkesen beszámoltam neki arról, hogy vizsgáztam, és jó eredményt értem el. Ő időnként angolra váltott volna, de maradtam a hébernél. Amikor már mindent összeszámolt, és betette egy műanyag szatyorba, akkor elővett egy textilkülsejű táskát, és az egészet belepakolta. Mondta, hogy a sikeres vizsga miatti ajándék.

Maga az utazás nem volt nagyon jó. Mindent láttam már, amit mutattak, nem értettem, amit mondtak, és ahányszor majdnem elaludtam a buszban, az idegenvezető szorgosan beleüvöltött a mikrofonba, hogy jobbra ezt látjuk, balra meg amazt. Idegesített. Minek üvölt, úgyse értem. Az egyetlen jó az volt, hogy a Falnál elmondtam a smone eszrét, és beletettem, amit soha nem szoktam, személyes kérést. Két kolduló öregasszonynak adtam pénzt is, az egyik gondosan megnézte, mit adtam. Úgyhogy most nagyon bízom abban, hogy teljesülni fog a kérésem.