Kultúrák, stílusok

Pénteken, már kész vagyok a takarítással, főzéssel, du. 3 óra, a szombat hét körül jön be, nekiállok interneten lakást keresni. Kopog a "háziúr". Megállok az ajtóban, kérdi, hogy bejöhet-e egy percre beszélni. Bejön, megkérdezi, mi a kép a falon, mit nézek a térképen, ami éppen nyitva van. "Lakást keresek." "Ez itt nem jó?" "Szükségem van konyhára." Aztán várakozóan ránézek, nyilván akar valamit, ha hónap közben megjelent. Mondja, hogy felújítás lesz ezen a szinten, és át kellene költöznöm egy másik helyre, és most el tudnék-e menni, megnézni a másik helyet, az közelebb van az ulpánhoz. Ráállok.

Motoron elvisz, a Ben Gurion út első háza, két percre az ulpántól, ahova már csak vizsgázni megyek a közeljövőben. Harmadik emelet, kilátás a halott, ronda bevásárlóközpontra és a tengerre. A tenger két perc gyalogút. A lakásban egy szoba, fürdőszoba az enyém, a konyha közös valakivel, aki a jövő héten elköltözik. Ugyanannyit kell fizetnem. Kérdezi, hogy tudnék-e vasárnap költözni. Mondom, igen, de költöztessen át. Azt javasolja, hogy fogjak egy taxit. "David, nem én akarok költözni!" "Jó, akkor ha te se akarsz fizetni, én se akarok fizetni, áthozom motoron. Mennyi bőröndöd van? Majd legfeljebb kétszer fordulok."

Túl szikár a stílusom ide. Az, hogy rögtön belementem a lakás megnézésébe, a két nap múlva történő költözésbe, azt a képzetet keltette benne, hogy bármeddig hajlítható vagyok. Ha kéretem magam, talán magától felajánlja, hogy átköltöztet. De valamit mégiscsak megérzett. Mikor megérkezett, és meglátta a pakkomat, mondta, "ehhez taxi kell. Az izraeli életed." Pontosan. Az izraeli életem. Két bőrönd, három táska, húsz szatyor, két kép, egy szék.

Ideérve megkért egy kukázót, hogy hordja fel. Én lent álltam, ő fönt, a kukázó hordta.

Éjjel többször felébredtem. Mások a zajok. Tompák, de állandóak, és a tenger fölött köröző helikoptereket, a leszálló repülőgépeket is gyakrabban hallom. A reggeli ébredéskor a magamra hagyatottság szomorúságát éreztem. Túl gyors volt, megint, mintha menekült lennék. Ez már volt az első átköltözés környékén. A költözések megráznak egy pillanatra. Eddigi életemből ötven évet éltem egy házban, most fél éven belül harmadszor költözöm. Beszélgetnék valaki otthonival, de csak Petyust érem el kis időre.

A szoba tágasabb, az ágy sokkal kényelmesebb. A szomszédom egy orvosi egyetemet itt végzett amerikai fiú és a barátnője. Szerdán utaznak haza. Összességében jobb hely, mint a másik.

Az ulpáncsoporttal kimegyünk a haJarkon parkba piknikezni. Két kicsi lány van velünk. A másfél éves itt született Hanna, és a két és fél éves oroszországi Jana. Mindkettőnek oroszok a szülei. Hanna jön-megy, lefekszik, felkel, játszik, ismerkedik. Jana ül a kocsijában, vagy a takarón a játékok közt, és csak az anyjával áll szóba. Pedig az az érzésem, ő is ismerkedne. De nem mer. Szeretnék vele kapcsolatba kerülni, de csak pillanatokra találkozik a tekintetünk. Hanna elfogadja a kinyújtott kezem, átbotorkál az én takarómra, és vizsgálgatja a fülbevalómat. Egymásra vigyorgunk, azt játsszuk, hogy ellentétesen ingatjuk, rázzuk a fejünket. A tanárnőnk szerint az Izraelben született gyerekek mozgékonyak, nem bírnak egy helyben megülni, a kelet-európai gyerekek fegyelmezettek. Ahogy Hannával játszom, elhalványul a vágyam, hogy Janocskával kapcsolatba kerüljek. Ő biztonságos távolságból figyeli a játékunkat.

Visszafelé a megállóban várok az ötös buszra. Egy középkorú férfi megszólít, beszélgetünk. Ő Moldáviából származik, és aztán, hogy izraeli lett, élt egy ideig Európában. Nem kérdezem, azon belül hol. Mire megjön a busz, már annál a kérdésénél tartunk, hogy a fiaim körül vannak-e metélve.

O. azt írja, talán visszamegy. Besokallt. Sajnálom, hogy nem hívott közben.

Tanulok tovább. Csütörtökön vizsgázom.