Tanulás

Ma Tel Aviv déli részében egy fiatal arab férfi hatalmas teherautóval nekiment több autónak. Egy ember meghalt, sokan megsérültek. Azt mondta, elvesztette az uralmát a kormány felett. Ma van a Nakba napja, amikor nem a független palesztin állam kikiáltását ünneplik az arabok, hanem a független zsidó állam kikiáltását gyászolják. Nakba állítólag katasztrófát jelent. Ijesztő a két dologról egyszerre hallani.

Izgalom van bennem, főleg a gyomromban érzem. Délelőtt vidám izgatottságot éreztem, most inkább valami félelem-szerűt. Még nem tudom, mi lehet ez.

Az ulpán utolsó egy órájában, és hazafelé úton émelyegtem. Az utóbbi két hétben nehezen elviselhető tempóban tanulunk. A Purim, Peszach, Függetlenség napja miatti sok szünet lecsökkentette a tanulási időt. Nem elég az idő a tananyagra, de a vizsga miatt nem meri a tanárnő megtenni, hogy nem ad le mindent. Ezért még meg sem emésztjük az egyik új anyagot, már jön a másik. Mindent megértek, mert jól építkezünk, de olyan, mintha tömném magamba az édességet, és nem tudok többet lenyelni, már rosszul vagyok tőle.

A péntek esti szertartáson nem volt a rabbi. Helyette egy fiatalabb, haszid külsejű férfi vezette az imát, ő tartotta a beszédet is. Az éneklés most kevésbé az elmélyülést hozta, inkább vidám hangulatot. Gyorsabb, lendületesebb volt. Most is mindenki beleénekelte a maga szólamát. Itt nincs kidus péntekenként, siettünk haza, éhesek voltunk.

Szombaton tízkor ébredek. Rohanok a zsinagógába, a Tóraolvasás közepe táját érem el. Miki, Eilav barátnője meglát, lelkesen integet, melléülök. Megint a haszid vezeti az imát, az énekes részeknél melléáll egy másik szakállas, fehérkipás férfi, és tercel. Azt hiszem, így hívják azt, amikor néhány hanggal lejjebb énekel valaki, ezzel kiemeli a fő dallam szépségét. Ez a másik férfi maga elé néz, mintha befelé fordulna, és mégis pontosan abban a pillanatban áll le, mint amikor az előimádkozó. Olyan, mintha az egész testével figyelne, és szolgálná a másikat. Még soha nem tapasztaltam ilyen alázatos, magát alárendelő segítséget. Az ének végeztével el is megy a bimától, eltűnik a tömegben.

A kiduson Eilavéknak is, másnak is mondom, hogy lakást keresek, ha tudnak valamit, szóljanak. Szombat van, nem tudjuk felírni egymás telefonszámát. Majd valahogy a Facebookon keresztül csak sikerül.

Ma hosszú szünet után ismét van tanulás angolul a zsinagógában. Pirké Ávot, az atyák tanításai. Alex, fiatal angol férfi tanít. Nagyon tud, látszik, hogy előre készül az órákra. Arról tanulunk, hogy ki a bölcs, ki a hős és ki a gazdag. Van egy negyedik is, de elfelejtettem. Az asztal túloldalán egy gyerekesen kerek arcú fiú felfedez a szövegben egy paradoxont. Azt szoktuk gondolni, hogy a bölcsesség belül van, míg a szöveg szerint, az a bölcs, aki mindenkitől tanul. Ugyanakkor azt szoktuk gondolni, hogy hős, aki kifelé győz, míg a szöveg szerint, aki a saját késztetéseit tudja legyőzni. Annyira tetszik, amit felfedezett, hogy szinte felvisítok örömömben, némi feltűnést keltve. Közben bejön Mordecháj, kicsi, törékeny ötvenes férfi, aki héberül szokott itt a zsinagógában tanítani. Leül mellém. Akkor látom, hogy őszül a szakálla, de feketére van festve. Minden mondatnál magyaráz valamit héberül. Nagyon kell figyelnem, hogy tudjam követni. De azt így is veszem, hogy nagyon sokat tud. Aztán megjelenik az ajtóban valaki, fehér kipában, fehér hajjal, hosszú fehér szakállal, a két szeme kétfelé néz, mosolyog, és látom, hogy hiányoznak elől a fogai. Kedves, mesebeli, ős-öreg figura. Leül a másik oldalamra. Ő is többnyire héberül magyaráz. Feszélyezetten ülök közöttük, kicsit hátrébb húzom a székem, hogy nagyobb legyen a távolság. Az ősz ember int, hogy maradhatok. Őket nem zavarja a közelségem. Olyan szaguk van, mint réges-régi könyveknek. Kicsinek érzem magam köztük, mintha összeszorítanának. Egér vagyok egy könyvtárban.