Először a tényeket írom le, hogy akik ezt szeretik, utána mehessenek aludni. A képen az összetűzött függöny mögött vagyok én.
A vizsga kétszer 1 óra 15 perc volt. Az elsőben kaptunk három pontozatlan szöveget, hozzá kérdéseket, amikre akkor lehet válaszolni, ha végigolvastam a szöveget, és értem legalább annyira, hogy tudjam, melyik részt kell átmásolni válaszként. Szótár nincs. A táskákat a tanár mellé, a földre kell tenni a mobilokkal együtt. A második 1 óra 15 percben megadott témáról kellett 10 mondatot írni, megírni egy hirdetést arról, hogy találtam egy órát, és nyelvtani feladatokat elvégezni, mint áttenni múlt időből jövőbe, fordítva, nem reális feltételes módot átírni reálisba, mondatokat kiegészíteni adott szavakból választva, passzívból aktívba áttenni igéket. A nyelvtani rész nem nagyon ment, ott lottóztam. Mindent kitöltöttem, így több esélyem van, hogy jót írok be, mint ha semmit. A szöveges részek nagyrészt jól mentek. Három hét múlva tudom meg az eredményt.
Az éjjel rosszat álmodtam. Felébredtem, visszaaludtam, elfelejtettem. Reggel ébredés előtt a bár ilános csoportom tagjával, egy hatgyerekes ortodox nővel álmodtam. Azt mondta álmomban, hogy a gyerek kezét el kell engedni. Azt válaszoltam, hogy nem kell előre elengedni, majd ő kihúzza a kezét, amikor már nem akarja, hogy fogjuk. Csak észre kell venni, és elfogadni, hogy önállósodik.
Semmi tétje nincs a vizsgának, mégis izgulok. Ebből is látszik, hogy a teljesítménykényszerem mennyire belülről jön. Ha megmérettetés van, beindul a versenyszellem bennem. Most szükségem lenne egy apafigurára, aki megölel, és azt mondja, hogy ne izguljak, minden rendben lesz. De most nincs ilyenem. Akire számítottam, az kiszállt. Edwin Nevis is meghalt a múlt héten. Pedig ő, amikor tanított, és nagyon szomorú voltam, ölbe vett, és amikor mondtam, hogy mindjárt rendben leszek, azt válaszolta, hogy ne siessek, úgyis az a baj, hogy túl korán felnőtté váltam. Ez több mint tíz éve volt, és azóta is, ahányszor írtam neki, rögtön válaszolt. Két hete írtam, nem válaszolt. Aztán megtudtam, hogy beteg lett és meghalt. Úgyhogy most senki nincs, aki felnőttebb lenne, mint én, legalább néhány percre. Marad a tenger.
Tegnap éhgyomorra kimentem a tengerhez. Úsztam. Felszabadult örömöt éreztem. A szabadság érzése úszni és sodortatni magam a vízzel. Sehol semmi akadály, csak a simogatóan körülvevő víz. A lábam nem ér le, mégis látom a homok hullámok keltette barázdáit. Fekszem a vízen, nem csinálok semmit és megtart. A Nap homályosan süt, még nem vakít. Amikor kikászálódom a vízből, egy férfit látok a homokban elterülni, mintha csak része lenne a homoknak. Az jut eszembe, hogy ettől még messze vagyok. Mindig ügyeltem arra, hogy ne ragadjon rám a homok. Délután már kezdek a tanulástól becsavarodni, és ötkor megint kimegyek a tengerhez. Közben kimostam a takarót, amit vittem reggel, lepedőt nem akartam kivinni, így ráfeküdtem a homokra. Riszáltam a fenekemmel és a hátammal kis mélyedéseket. Széttett karokkal és lábakkal feküdtem, szoborrá merevedve. Soha nem tudtam, hogy ennyire jó homokban feküdni. Semmi nem szúr, nem csiklandoz, nincsenek hangyák. Mindenem súlyos, mintha kő lennék, most már soha nem fogok innen elmozdulni.
Bölcsisek a tengernél, két-három éves formák. Ülnek az árnyékban, három nő, tíz gyerek, három-négy gyerekenként egy doboz gyümölcssaláta, egy kanál, a gondozónők etetik őket. Aztán a tenger szélén játszanak. Mindegyiken sapka, ruha, csak az alkarjuk és alsó lábszáruk van szabadon. 10 óra körül trappolnak befelé a városba.
Vizsga előtt felöltöztem a legkényelmesebb öltözékbe, még melltartót se vettem, hogy semmi ne szorítson. Bekaptam egy vitaminbogyót és egy gyógynövényekből készített nyugtatót. Még így is zakatolt a szívem, amikor elkezdtem olvasni a pontozatlan szöveget. Féltem, hogy nem fogom fel, amit olvasok. Egy szöveg volt Jeruzsálem történetéről, egy az ún. burmai útról, ami Jeruzsálembe vezet, és az 1948-as háború miatt építették, és egy az izraeli pénz történetéről. Párhuzamosan olvastam a szöveget és a kérdéseket, hogy céltudatosan tudjak olvasni. Az utóbbi időben az ulpánon legalább annyit tanultunk a vizsgázás technikájáról, mint a héberről.
A vizsga kétszer 1 óra 15 perc volt. Az elsőben kaptunk három pontozatlan szöveget, hozzá kérdéseket, amikre akkor lehet válaszolni, ha végigolvastam a szöveget, és értem legalább annyira, hogy tudjam, melyik részt kell átmásolni válaszként. Szótár nincs. A táskákat a tanár mellé, a földre kell tenni a mobilokkal együtt. A második 1 óra 15 percben megadott témáról kellett 10 mondatot írni, megírni egy hirdetést arról, hogy találtam egy órát, és nyelvtani feladatokat elvégezni, mint áttenni múlt időből jövőbe, fordítva, nem reális feltételes módot átírni reálisba, mondatokat kiegészíteni adott szavakból választva, passzívból aktívba áttenni igéket. A nyelvtani rész nem nagyon ment, ott lottóztam. Mindent kitöltöttem, így több esélyem van, hogy jót írok be, mint ha semmit. A szöveges részek nagyrészt jól mentek. Három hét múlva tudom meg az eredményt.
Az éjjel rosszat álmodtam. Felébredtem, visszaaludtam, elfelejtettem. Reggel ébredés előtt a bár ilános csoportom tagjával, egy hatgyerekes ortodox nővel álmodtam. Azt mondta álmomban, hogy a gyerek kezét el kell engedni. Azt válaszoltam, hogy nem kell előre elengedni, majd ő kihúzza a kezét, amikor már nem akarja, hogy fogjuk. Csak észre kell venni, és elfogadni, hogy önállósodik.
Semmi tétje nincs a vizsgának, mégis izgulok. Ebből is látszik, hogy a teljesítménykényszerem mennyire belülről jön. Ha megmérettetés van, beindul a versenyszellem bennem. Most szükségem lenne egy apafigurára, aki megölel, és azt mondja, hogy ne izguljak, minden rendben lesz. De most nincs ilyenem. Akire számítottam, az kiszállt. Edwin Nevis is meghalt a múlt héten. Pedig ő, amikor tanított, és nagyon szomorú voltam, ölbe vett, és amikor mondtam, hogy mindjárt rendben leszek, azt válaszolta, hogy ne siessek, úgyis az a baj, hogy túl korán felnőtté váltam. Ez több mint tíz éve volt, és azóta is, ahányszor írtam neki, rögtön válaszolt. Két hete írtam, nem válaszolt. Aztán megtudtam, hogy beteg lett és meghalt. Úgyhogy most senki nincs, aki felnőttebb lenne, mint én, legalább néhány percre. Marad a tenger.
Tegnap éhgyomorra kimentem a tengerhez. Úsztam. Felszabadult örömöt éreztem. A szabadság érzése úszni és sodortatni magam a vízzel. Sehol semmi akadály, csak a simogatóan körülvevő víz. A lábam nem ér le, mégis látom a homok hullámok keltette barázdáit. Fekszem a vízen, nem csinálok semmit és megtart. A Nap homályosan süt, még nem vakít. Amikor kikászálódom a vízből, egy férfit látok a homokban elterülni, mintha csak része lenne a homoknak. Az jut eszembe, hogy ettől még messze vagyok. Mindig ügyeltem arra, hogy ne ragadjon rám a homok. Délután már kezdek a tanulástól becsavarodni, és ötkor megint kimegyek a tengerhez. Közben kimostam a takarót, amit vittem reggel, lepedőt nem akartam kivinni, így ráfeküdtem a homokra. Riszáltam a fenekemmel és a hátammal kis mélyedéseket. Széttett karokkal és lábakkal feküdtem, szoborrá merevedve. Soha nem tudtam, hogy ennyire jó homokban feküdni. Semmi nem szúr, nem csiklandoz, nincsenek hangyák. Mindenem súlyos, mintha kő lennék, most már soha nem fogok innen elmozdulni.
Bölcsisek a tengernél, két-három éves formák. Ülnek az árnyékban, három nő, tíz gyerek, három-négy gyerekenként egy doboz gyümölcssaláta, egy kanál, a gondozónők etetik őket. Aztán a tenger szélén játszanak. Mindegyiken sapka, ruha, csak az alkarjuk és alsó lábszáruk van szabadon. 10 óra körül trappolnak befelé a városba.
Vizsga előtt felöltöztem a legkényelmesebb öltözékbe, még melltartót se vettem, hogy semmi ne szorítson. Bekaptam egy vitaminbogyót és egy gyógynövényekből készített nyugtatót. Még így is zakatolt a szívem, amikor elkezdtem olvasni a pontozatlan szöveget. Féltem, hogy nem fogom fel, amit olvasok. Egy szöveg volt Jeruzsálem történetéről, egy az ún. burmai útról, ami Jeruzsálembe vezet, és az 1948-as háború miatt építették, és egy az izraeli pénz történetéről. Párhuzamosan olvastam a szöveget és a kérdéseket, hogy céltudatosan tudjak olvasni. Az utóbbi időben az ulpánon legalább annyit tanultunk a vizsgázás technikájáról, mint a héberről.
Drukkolunk a vizsgához!
VálaszTörlésA bölcsiben pedig javasolni fogom, hogy vezessük be mi is a tengerparti kirándulásokat, szerintem senki nem lesz ellene. :)
Csak nehogy kötelezővé tegyék. :)
VálaszTörlésMost már nem nekem kell drukkolni, hanem az értékelőknek.