שיר למעלות

Ezt még csütörtökön írtam, de nem működött a blogger, ezért rakom fel most.

Jom hazikaron. Az emlékezés napja. Emlékezés azokra az izraeliekre, akik harcban vagy terrortámadásban haltak meg.

Este nyolckor a zsinagógában megemlékezés. Balra egy fal, jobbra egy könyvespolc közötti folyosón ér a sziréna. A lábam megáll a lépésben. A falról keményen üt vissza a hang. Most éles, nem az a bársonyos, ami az utcán volt, fáj.

Másnap este kezdődik a Függetlenség napja. A Rabin téren műsor. Korán odaérek, egy Angliából ideszármazott, nálam idősebb nővel beszélgetek. Amikor mondom, hogy új bevándorolt vagyok, azt válaszolja, hogy üdvözlet a Hazában (welcome home). Jólesik. A kérdésemre, hogy vannak-e gyerekei, azt válaszolja, hogy mindig rosszat szeretett. Meséli, hogy volt egy magyar barátja is, aki több nőt is szeretett. Így nem jött össze neki a család. Vidám, táncos, zenés műsor a színpadon, időnként tűzijáték fölöttünk, hatalmas tömeg körülöttünk. Én jó helyen ülök, a jövő-menők nem zavarnak. Megoszlik a figyelmem a műsor és a nézők között. A közelemben egy gyerekkocsiban négy-öt éves forma fogyatékos kisfiú, időnként egymásra vigyorgunk és integetünk egymásnak.

Másnap Haifa Péterékkel. Lehet, hogy ide kéne költöznöm? Tel Aviv borzasztóan drága.

Pénteken szorongva ébredtem. Aztán a reggeli rutin és kényelmes takarítás után már nem éreztem. Mire bejött a szombat, minden a régi. De azért gondolkodtam, hogy mitől lehet. Talán az, amit a tanárnő mondott, hogy az ulpán végén depressziósak lesznek az emberek. Talán a vizsga. Talán az, hogy új lakást kell keresnem július elsejétől, és június nagy részében nem is leszek itt. Júliustól nem tudom még, hogy mit csinálok, és hol lakom. Ez lehet elég ok arra, hogy szorongjak.

Egy hete minden lehetőséget megragadok, hogy héberül beszéljek. Haifáról visszatérve a buszon találkoztam Eilavval és a barátnőjével, és beszámoltattak, hogy mit csináltam. Miközben meséltem, kedvesen mosolyogtak, jó érzés volt, ahogy hallgattak, és amikor megakadtam a szavakkal, kisegítettek. Én is így mosolyogtam, amikor az angol-amerikai Michael magyarul beszélt. Nagyon szerettem hallgatni.

Ma vizsgáztam. Szóbeli. A vizsgán beszélgettünk a tanárral, egy ponton megakadtam, amit mondandó voltam, azt már elmondtam korábban, és néhány másodpercig fogalmam sem volt, mit mondjak. Aztán túllendültem, folytattam. Negyven pontot lehetett elérni, harminchetet sikerült. A második legjobb a csoportban. Működik bennem a versenyszellem.

Tegnap be kellett volna mennem a Befogadási Minisztériumba aláírni, hogy itt vagyok. Elfelejtettem. Az egészségbiztosítóhoz mentem, mert pénzt akartak tőlem, és meg akartam tudni, hogy miért. Ma felhívtam az ügyintézőt, és azt hazudtam, hogy orvoshoz kellett mennem. Adott egy új időpontot.

ui: a cím egy ima kezdete, nem tudom lefordítani, talán valami olyasmi, hogy ének a fentiekhez.