100-adik bejegyzés

Odamentem, dolgoztam, szeretgettem, visszajöttem.

Odafelé a repülőn előttem egy ortodox család ül. Keserű arcú fiatal nő, szomorú és kielégületlen, fiatal férfi, a szakálla ellenére is inkább gyerekarcú, kapkodó és feszült, kicsi gyerek, többnyire visít. A stewardess kihozza a megmelegített kóser kaját. A férfi mondja, hogy ez nem kóser. A stewardess morog. Úgy látszik nem tudja, hogy az a protokoll, hogy hidegen kihozza, az utas kiveszi a megmelegítendőt, és ő megmelegítve visszahozza. A visszafelé úton így csinálják, tehát a Malévnál is ismert az eljárás. A másik stewardess morog, hogy mindenki sót kér. Annyira rossz a hangulat, hogy amikor már két gyerek visít felváltva, és a mellettem ülő izraeliek pohár bor után hangosakká válnak, ideges leszek.

A cégben, amelynek dolgozom sok a feszültség. A felsővezetés egy rosszul működő család képét mutatja. Megvannak a szerepek, az anya, apa, a rossz fiú, a kedvenc gyerek, minden, ami kell. Annyira be vannak merevedve a szerepek, hogy erőteljes beavatkozás kell. Veszik a lapot, dolgoznak. Beindul valami.

Budapesten sötét van, köd, szmog, rémisztő hírek. A lakás kellemesen meleg.

Andrisnak szülinapi vacsit csinálok. Torta helyett a hozott gyümölcsöket teszem ki egy tálba. Gránátalma, sárgadinnye, maracuja, datolya, eper, mandula. Illatos, szép, finom.

B. amikor megtudja, hogy ulpán gimelre járok, kérdezi, hogy ennyire hatékonytalan, hogy még mindig tanulok? Nem is értem a kérdését, aztán megérti, hogy annyira szeretek iskolába járni, hogy mindent végigjárok, amit lehet.

Kilépek a repülőből, érzem a langyos párás levegőt, és már ez relaxáló hatású. Visszaérve beszélek E-vel, a helyi kollégával, aki el akart hívni egy szakmai konferenciára, hogy beszéljünk a változásról, de kiderült, hogy a program már betelt, nem tudunk fellépni. Mondja, hogy kapott egy megbízást, hogy egyetemen csináljon egy gestaltos képzést, és behívna, hogy én is tanítsak. Kérdezi, hogy fogok-e tudni tanítani héberül. Szerinte már elég jól beszélek. Teljesen izgalomba jövök, kérdezem, mikor lesz, kiderül, hogy minimum egy félév múlva. Basszus, van egy félévem arra, hogy úgy beszéljek héberül, hogy merjek tanítani.

Napsütés, napsütés

Még Budapesten péntek délután tanítok a Műegyetemen, coaching kurzus, meghívják különböző irányzatok képviselőit, én vagyok a Gestalt irányzat. Jön P. és L. tanítványaim az idei coaching iskolában, érdekli őket, hogyan tanítok idegeneknek. L. lesz a sábeszgojom, ahogy ő mondja, sábeszbojom, mert mire végzek, bejön a szombat. Élvezem a tanítást, ahogy egyre nyitottabban érdeklődnek, aztán a bemutató coacholást. Az nehezen indul, mindketten halkan beszélünk, érzem a hangomban a fojtottságot. Javasolom az ügyfelemnek, hogy fordítsunk félig hátat a csoportnak, ne zavarjon a jelenlétük. Tetszett neki az ötlet, belelendültünk, a tizenöt perc végén már megvolt, hogy mi az igazi téma.

Megint szóba kerül, hogy írjak könyvet a gestaltos coacholásról. Ez most annyira beindított, hogy már a struktúrája is megvan. L. tud nagyon inspirálni, úgy döntök, megkérem, hogy tegye. Majd kitaláljuk, hogyan jó mindkettőnknek.

Szombat este továbbtart a pakolás, mint gondoltam. Valahogy szomorú vagyok. Mintha elhagynék valakit, akit szeretek. Reggel Pistiék jönnek értem, együtt vidámkodunk a kocsiban meg a reptéren. Amikor már a gépben ülök, nézem a vicces animációt a biztonsági előírásokról, hallgatom héberül, felszabadult érzésem lett. Megyek haza. Megyek a napsütésbe. A stewardessekhez héberül beszélek, de a paradicsomlé az istennek se jut eszembe, úgyhogy rámutatok, és mondom, hogy ezt kérem. Jó ez így is. Lejegyzem a megírandó könyv struktúráját, amennyi a fejemben van. Nagyon elégedett vagyok, hogy idáig eljutottam. Azt is kitalálom, hogy melyik kiadót keresem meg. De majd kell további inspiráció, hogy meg is íródjék a könyv.

A vonaton Tel Aviv felé egyszerre három férfi telefonbeszélgetését hallom. Egyikre sem figyelek, mindegyikből elcsípek valamit, amit értek. Hát igen, ez Izrael. Itt szinte mindig többen beszélnek, mint amennyire figyelni lehet.

Az állomástól hazáig húzom a bőröndöket, nem süt a Nap, mégis világosabb van, mint Budapesten, talán mert mindenhol zöldek a fák és bokrok. Tizennyolc-húsz fok lehet, nagyon kellemes az idő, lobog a nyitott kabátom, ahogy haladok.

Másnap reggel kilenckor arra ébredek, hogy szól a telefonom. Az ulpánról hívnak, hogy nem negyedikén kezdődik a következő kurzus, hanem hatodikán. Már félórával előbb is hívtak, de azt nem hallottam meg. Úgy döntök, hogy nagyon lazán csinálom a dolgaimat, hagyom magam kipihenni. Nehéz, mert mindent egyszerre le akarok rendezni. Hiányérzetem van, a kötelező struktúra megtartana, most túl szabad vagyok.

A zöld biciklivel tizenegy körül elindulok röntgenre. Útközben hallom a nevem, aztán mikor másodszor hallom, odanézek. Lili, öreg barátaim velem egykorú gyönyörű lánya ül egy kávézó teraszán, és szólít. Megörülünk egymásnak, megöleljük egymást. Mondja, hogy nemrég éppen rólam beszélt a barátnőinek, és íme, megjelenek biciklin.

Tapasztalatot akarok szerezni az itteni egészségügyről még úgy, hogy tulajdonképpen nincs semmi bajom, és nem vagyok feszült. A rendelőben próbálok eligazodni, segítséget kérek először egy várakozótól, aztán az ügyintézőtől. Kb. félórát várok, közben szól a TV, és egy nő a kezembe nyom újságot. Morog, hogy mennyit kell várni, én derűsen hallgatom, ennél rosszabb körülmények között, több várakozáshoz vagyok szokva. A röntgenorvos most kedvesebb, mint a múltkor, lehet hogy megismert. Az ortopéd orvos elküld fizioterápiára. Tornázni fog a kisujjam.

London

Csütörtökön négykor keltem. A vasútállomás tizenöt percre van gyalog. Mire odaértem, jegyet vettem, elment a vonat. A pénztáros mondja, hogy a kettes vágányról megy a következő egy óra múlva, háromnegyed hatkor. Elcsattogok a kettes vágányhoz, az elektromos kijelzők nem működnek. Leülök egy padra, megreggelizem, nézelődöm. Valójában nincs mit, még sötét van, ember alig. Időnként jön vonat, de nem mondanak be semmit. Háromnegyed hat, a hármas vágányra beáll egy vonat, de a kettesre nem jön semmit. Arra jár egy vasutas, kérdem, mikor jön a vonat, amelyik a reptérre visz. Mutatja a hármason lévőt, hogy az volt az, miközben walki-talkizik. Pánikba esem, kérem, hogy segítsen. Azt válaszolja, hogy nem tudja a vonatot megállítani. Rohanok a lépcsőhöz, vonszolom a bőröndöt, fel a mozgólépcsőn, rohanok a folyosón, felkapom a bőröndöt, lerohanok vele a lépcsőn, a vonat első elérhető ajtaját kinyitom, beszállok. Alig kapok levegőt, remeg a lábam, egy utast megkérdezek, hogy ez megy-e a reptérre. Ahogy beszélek, érzem, hogy remeg a szám széle. Mosolyogva mondja, hogy igen. Nem tudom, elhiggyem-e, de mást nem tehetek, levetem magam az első elérhető ülésre. A vonat elindul.

Londonban süt a Nap, 20-25 fok körül van, élvezem a hűvöset. Mostanában jobban értékelem a nyilvánvaló dolgokat. Azt, hogy nincs melegem, azt, hogy a víznek nincs mellékíze, azt, hogy mindenkit értek, aki a helyi nyelven szól, és nem kell kerülgetni a kutyaszart. A portás felcipelte a bőröndömet a szobába, és amikor kiderült, hogy előlegként az összes pénzemet oda akarom adni, mert nincs nemzetközi kártyám, azt javasolta, hogy maradjon nálam, majd kifizetem, amikor több pénzem lesz. A tréning szervezője este adott ezer fontot, ebből kifizettem a szállodát, és elmentem vásárolgatni. Nyári kiárusítás van, ugyan nem vagyok egy nagy vásárló, de itt vissza kell fognom magam. Vettem egy tarka, térdig érő selyemruhát, rózsaszín lennadrágot, és még néhány dolgot, amit nem biztos, hogy a megszokott környezetben fogok tudni hordani, de itt nagyon megtetszettek.

Elfelejtettem mécsest és fémtálcát hozni a péntek esti gyertyagyújtáshoz. Általában meggyújtom a mécsest, és megyek zsinagógába. Itt most nem kaptam mécsest, csak gyertyát. Azt nem merem az asztalon meggyújtani, és itt hagyni. Vagy nem gyújtok gyertyát, vagy nem megyek zsinagógába. Maradok, inkább korán lefekszem. Fémpénzekre olvasztom a gyertyákat, kiürült chips-es zacskót teszek alájuk, davenolok, vacsorázom és alszom. Mire lefekszem, már csak egy gyertya ég.

Pénteken Sarah-val berendezzük a termet, felírok mindent, ami kellhet, viszek kaját is, hogy szombaton ne kelljen se vásárolnom, se a szállodából vinnem. A portással megbeszéljük, hogy másnap beenged és beírja a nevemet a jelenléti ívre, ami a portán van. Minden elektromos ajtónál megvárom, amíg valaki jön, és bemegyek mögötte. Egész nap nem megyek ki az épületből. Hazafelé a csoport spanyol résztvevőjével indulok, aki mindenhol előre akar engedni, de mondtam, hogy most jobb nekem, ha ő megy előre. Azt is elárultam, hogy szombatot tartok, és nem akarom működésbe hozni az elektromos ajtót. Nem rökönyödött meg, úgy tűnt érti.

Neki is nagyon bejött, ahogy tanítok. Amikor arról beszéltünk, hogy milyen személyiségtípusú ember mire néz fel, akkor ő mondta, hogy a státuszra nem. Rákérdeztem, hogy mire igen. Azt válaszolta, hogy rám. Vihorásztunk ezen egy kicsit, és tovább kérdeztem, hogy azon belül mire. Ami tetszik neki, az az egyszerű fogalmazás, és mély tartalmak együtt.

A másik legérdekesebb dicséretet egy holland nőtől kaptam. Ő mindig nagyon igyekszik, hogy elég gyorsan és szépen beszéljen angolul. Most, hogy hallotta, milyen lassan beszélek, és hogyan (időnként nyökögve), rájött, hogy neki sem kell mindenáron megmutatni, mennyire tud. Örülök, hogy erre a felismerésre jutott. Jó volt velük dolgozni. Nagyon beletették magukat. Egy nő volt időnként útban, aki kérés nélkül beszállt asszisztensnek tanítani. Kivártam, míg kiokoskodja magát, aztán mentem tovább.

A reptéren rettentő hosszú volt a sor. Előrementem, hogy megtudjam, mi van, a check-in pultosok ültek munka nélkül, kiderült, hogy a biztonsági vizsgálat tart olyan sokáig. Egy órát kellett a kígyózó sorban várni. Közben vettem észre, hogy elhagytam az újonnan vett kalapomat, és a régi, kedves selyemkendőmet. A vonaton maradt, ahogy kapkodtam, mert nem voltam biztos benne, hogy ott kell-e leszállnom. Nagyon sajnálom, a kalapra tök büszke voltam, végre lesz itt egy jó kalap, amelyik véd a Naptól, de kilátok alóla.

A repülőgép egy óra késéssel indult az elhúzódó biztonsági vizsgálat miatt. Éjfél volt, mire ideértünk. Hajnali kettő után feküdtem le. Ma kimerülten ébredtem. Elindultam az ulpánra, most gondoltam, busszal megyek, abban hűvös van. Vártam a megállóban, aztán meggondoltam magam, hazajöttem, visszafeküdtem aludni. Ma a lassú ébredés napja van. Teszek-veszek, és amikor úgy érzem, akkor lefekszem aludni. Ez egy ilyen nap.

Mozgásban, mozdulatlanul

Nehezen álltam neki lakást keresni, pedig nyomasztott, hogy június nagy részét Pesten töltöm, 30-án meg lejár a szerződésem. Mindenhol mondogattam, hogy lakást keresek, az interneten is nézegettem, de egyet sem hívtam fel. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem a trükkös házibácsit, maradhatnék-e augusztusig a tengerparti lakásban, de aztán azt hallottam, hogy most van a legtöbb üres lakás, augusztusban már jönnek az új egyetemisták. Amikor erről a nehézségemről beszéltem valakinek, megkérdezte, hogy megvárom-e, míg a lakás keres engem. Ez tetszett. Nem jutott volna eszembe, de tetszett.

Aztán kaptam egy állásajánlatot. Egy idős, magyar származású jogászember mellé keresnek a gyerekei gondozót, lakás, teljes ellátás és 4500 sékelért A bácsi jó állapotban van, csak a gyerekei aggódnak. Fontolgattam, aztán úgy döntöttem, hogy napi 24 órás szolgálat nem nekem való. Nem az, amit csinálni kell, hanem a kötöttség.

Majd jött két lakásajánlat. Az egyik Givatajimban, kis csöndes utca, kb. 60 nm, egy nagyobb szoba erkéllyel, egy kisebb szoba. 3500 sékel, nem tudom, hogy mit hagynak ott a bútorból, konyhafelszerelésből. Ide mehetnék Annával, az ulpános orosz pszichológussal, bár ő nem tart kósert. Akkor az én részem lenne a nagyobb szoba az erkéllyel, pénzben meg 2000 sékel, és persze a költségek. A hangulata olyan, mint a 60-as években épült magyarországi kisvárosi lakásoknak. Kicsit szűkös, lambériázott, fészekmeleg.

A másik lakás Tel Avivban van, az északi, elegánsabb részen, 90 nm, két hálószoba, a kisebbik egy nagy, hosszú erkélyre nyílik, ez lenne az enyém. A nagy nappali, fürdőszoba, konyha, mosókonyha, abból nyíló erkély, WC közös egy negyvenes, Kaliforniából ideszármazott nővel, akivel a zsinagógában találkoztam. Ő kósert tart, maszorti, szombaton nem rádiózik, nem főz, de villanyt kapcsolgat. Ide ágy vagy matrac kell, és egy asztal a számítógépnek, minden más van, mosógép is, az "én" erkélyemen két fotel, kisasztal. Olyan régimódi, hűvös tel avivi polgári lakás. Az én részem 2750 sékel, + a költségek, úgy számoltam, hogy internettel 3100-3200 körül jön ki. Ez is csendes utcában van, és közel a zsinagógához, ahol kezdek ismert és kedvelt lenni. Most ez a dilemma, hogy spóroljak kb. 700 sékelt, és kis lakáson osztozzak Givatajimban, vagy éljek tágasabban, a zsinagógához közel, a tengerhez kb. 20-30 perc gyalogútra. Érlelem.

Azt álmodtam, hogy gyerekek menekülnek. 3--4-5 évesek futnak egy irányba. Nem tudom, mi elől, de biztos vagyok benne, hogy menekülnek. Felébredek, és eszembe jut Rezső bácsi, a kedves rokon, akit mindenki szeretett, jóságos nagybajuszú bácsi, aki amikor öt éves koromban náluk nyaraltam, és kettesben maradtunk, elővette a nemiszervét. Máig emlékszem a rémületre, azóta is, ha megijedek, lebénulok, és nem jön ki hang a torkomon. Hová is futhattam volna, ha a gondozónak kijelölt felnőtt visszaélt a helyzetével. Amióta szabadon tudok erről beszélni, derül ki, hogy mennyi más nőnek is van hasonló élménye. Többnyire a család valamelyik tagja, nemegyszer az apa, vagy barát, kolléga. Az az ijesztő ebben, hogy a környéken a felnőttek mit sem vesznek észre, hiszen az illető olyan jó ember, és annyira szereti a gyereket. Csak a gyerek pisil be álmában vagy viselkedik érthetetlenül. Vagy ha - mint egyik terápiás ügyfelemnél - ha észreveszi az anya, kerüli a konfliktust. Nem kevés terápiás munka kell ennek az elengedéséhez felnőtt korban.

Tegnap tanítottam. Ez volt az utolsó nap nekem ebben a félévben. Jövő héten ünnep, utána már Pesten leszek. A múlt héten, amikor nem voltam, két tanítványom "szabadságot vett ki", ahogy ők fogalmaztak nevetve. Feszültség volt bennem, amikor a kérdésemre válaszoltak, hogy mit szeretnének mára, olyan sok volt a maradék kevés időre. Aztán nekiálltunk. Egyikük mondott valamit az együtt dolgozásunkról, ami izgalmas volt. Kiderült, hogy olyan dolgokról beszél, és olyan nyíltsággal, amikről sehol máshol. Fél ezt elveszíteni. "De hát nem kell elveszítened!"
Lehet, hogy meg fog keresni, és dolgozunk. Ez hihetetlenül jó lenne! Akkor mégiscsak azt a lakást kell kivennem, ahol van berendezett nappali! Ezek szerint valóban a lakás keresett meg engem. Még ilyet!!

Ui: nem engedett a blog képet feltenni, majd talán utólag. Ha hozzak valamit Izraelből, szóljál.

"Velem mindig történik valami"

A proffal megbeszéltük, hogy megyek tanítani. A két és fél hét szünet után az ulpáncsoportban még mindig a legjobbak között vagyok. Mintha nem tanultak volna olyat, amit ne tudnék. Ezért úgy döntöttem, hogy kihagyom a csütörtököt, és inkább megyek tanítani.

A prof kiderítette, hogy van egy egyszerűbb módja az odajutásnak, el is mondta. Tegnap szorongani kezdtem. Ma folytatódott. Gondolkodtam, mitől lehet, hiszen amit csinálni fogok, azt már sokszor csináltam magyarul is, angolul is. Aztán rájöttem, hogy attól szorongok, hogy odatalálok-e, és időben odaérek-e. Tudtam, hogy a szorongás elfáraszt, így a buszon kesudiót rágcsáltam, és mélyeket lélegeztem, hogy csökkenjen. Végül tíz percet késtem, és ezzel kivívtam a prof tiszteletét, aki valószínűleg szintén nem volt biztos, hogy a magyarázata alapján megtalálom az egyetemet, és azon belül a helyet. Amikor hallgattam héberül az előadását Heideggerről, a fenomenológiáról, akkor már teljesen jól éreztem magam, mert bár nem sokat értettem belőle, de a nyitott ajtón és ablakokon áradt be a virágillat.

A csoportomban volt két vallásos nő, egy kalapos és egy parókás, és egy fiatal, sötétbőrű nő. Nagyon keményen dolgoztak, héberül folytatták a terápiás ülést, és angolul adtam a visszajelzést. A visszajelzésben próbáltam arra tanítani őket, hogy ne dolgozzanak annyira. Még nem tudják azt a paradoxont, hogy minél ellazultabbak, annál eredményesebbek. Még küzdenek, még sokat akarnak.

Visszafelé beugrottam az ulpánra. Reméltem, hogy szünet előtt még el tudok köszönni a francia lánytól és az argentín sráctól, akikkel már valószínűleg nem fogok találkozni. Csak a francia lányt értem már el.

Julinál kiderült, hogy a lépcsőházban lévő ötliteres ásványvizek az övéi. Kimentem, hogy bevigyem őket a lakásba, és egyszercsak becsapódott az ajtó. A kulcs bent, én kint. Hahó, ilyen csak a filmekben van, és akkor a főszereplő törülközőbe van öltözve. De én itt teljesen fel vagyok öltözve, egyébként sem ér, ez az ajtó mindig puhán csukódott be, és soha nem záródott be magától. A belső ajtó nyitva van, a szomszédok be tudnak menni, ott van nyitva a macbookom, a htc-m, a magyar mobilom, az összes pénzem és összes bankkártyám. Kopogok az ajtón, senki nem reagál. Egy másik szomszédnál kopogok, kérek papírt, ceruzát, és kiírom, hogy ha hazaérnek, hagyják nyitva a külső ajtót, de csukják be a belsőt, hogy a cica ne tudjon meglépni. Ez volt fél 7 körül. A saját lakáskulcsom a zsebemben, hazamentem TV-zni, de nyugtalan voltam, jöttem-mentem, egyre fáradtabban. Végül Nadav felhívta Juli barátnőjét Budapesten, beszéltem Julival, megadta a tulajdonos telefonszámát, az megadta a szomszédok telefonszámát, mire hívtuk őket, már otthon voltak. Ez volt 10-kor.

Ennyi elég volt mára. Most jöhet a pihenés.