Pészach, az elkerülés ünnepe

Pészach előtt komoly szervezkedés volt a zsinagógában, hogy mindenki tudjon széderezni. A rabbi több szombaton is kihirdette, a hírlevélben is megjelent, hogy aki vendégeket akar, vagy aki vendégnek akar menni, hívja fel XY-t, aki összehozza őket. Engem megkérdezett, hogy van-e már hely, ahova megyek. Akkor azt mondtam, van, de kiderült később, hogy nincsen, mert innen 20 km-re lenne, és nem tudok ott aludni, de mivel ünnepen nem utazom, ezért tárgytalan. Ilyenkor mindenki megkérdezi, hogy hol széderezem, még azok is, akik nem tartanak kóser konyhát, és nyilvánvalóan nem mennék hozzájuk. Ez olyan kérdés, mint hétköznapokon a hogy vagy. Végülis valaki a zsinagógából meghívott, nem tudom, hogy a rabbi segítségével vagy anélkül.

A pészach a legbabrásabb ünnep. Mindennek, ami az evést szolgálja, el kell felejtenie a hétköznapi használatát. A cserép és porcelán nem kóserolható, nem használható ilyenkor. Vettem három üveg mélytányért, lapos tányért, kistányért, poharakat, evőeszközöket. Vehettem volna olyan műanyag tányérokat, amik úgy néznek ki, mintha porcelánból lennének, és nem lenne gondom, de nem tudom miért, mégis vettem tartós dolgokat. Az üveg kóserolható, tudom máskor is használni. A fazekat, lábost kikóseroltam, a tetejét félreraktam, mert bonyolult az üveg-fém kombináció, inkább alufóliával fedek. A pult márvány, kóserolható.

A szédert egy olyan családnál töltöttem, amelyikből az asszonyt a zsinagógából ismerem. Tőlem nem messze laknak, gyönyörű, elegáns lakásban. Nevezzük Zsanettnek. Kicsi, az utóbbi évben gömbölydeddé vált középkorú nő, minden nagy rajta, az emeletes cipő, az óra, a gyűrű, a ruha, hihetetlenül választékosan rosszul öltözik. Én voltam az egyetlen külső meghívott, a többiek családtagok és közeli barátok voltak, kb. tizenöten voltunk. Mindent a férje csinált, akit szintén láttam a zsinagógában, de nem tudtam, hogy összetartoznak. Két elbűvölő felnőtt gyerek, a férj mamája, és nagynénje. A férj apja Magyarországról származott, már meghalt, néhány magyar szót hagyott hátra. A szédert a férj vezette, határozottan, nem sok beszélgetésnek adva helyet. Annyira gyors volt, hogy a kötelező négy pohár borból az elsőt nem ittam meg, mert nem vettem észre, amikor meg kellett inni. Úgyhogy a másodiknál gyorsan behoztam a lemaradásomat. A széder vezetője mindig mondta, hogy most ki olvassa a hagadát, az olvasta, néhányan közben beszélgettek. Egyszercsak engem nevezett meg, hogy a következő részt olvassam. Mondtam, hogy nincs ahhoz nekik türelmük, hogy meghallgassák az olvasásomat. Ellentmondást nem tűrően mondta, hogy van türelmük. Olvastam, csönd lett. Annyira erősen éreztem a drukkolásukat, hogy végig tudjam olvasni, és annyira igyekeztem, hogy éreztem, belepirultam. Mikor befejeztem, üdvrivalgásban törtek ki, és gratuláltak. Zavarban voltam, és örültem. A háziasszony, aki egyébként ügyvéd, szólt, hogy mondani akar valamit a szabadságról. Elmesélte, hogy amikor bíróságon dolgozott, és elment börtönbe, akkor jött rá, mi a szabadság, amikor látta azokat az embereket, akik akkor kelnek, amikor mondják, akkor esznek, és mindent akkor csinálnak, amikor annak a hivatalos ideje van.

Nagyon összehaverkodtam az öregasszonyokkal. Nyolcvan körüliek, kifestve, felékszerezve, mosolygósan, magabiztosan viselkedtek. Még nem voltam olyan széderen, ahol öregek nemcsak meghúzták magukat, hanem amikor megszólaltak, csönd lett, és mindenki figyelt. Ez valami egészen jó élmény volt. Aztán amikor vége lett, eljöttünk a baráti családdal, egy ideig együtt mentünk, és amikor elváltunk, a huszonéves kislány ismét lelkesedett az olvasásomért. Hihetetlenül szeretem, amikor gyerekem korabeliek vagy még fiatalabbak dicsérnek. Nem tudom, mi ebben a varázslatos, de nagyon jólesik.

Nehezemre esik, hogy amikor felhívok valakit, ne rögtön azzal kezdjem, amiért hívtam, hanem az első percet azzal töltsem, hogy hogy van, és boldog ünnepet kívánok, és csak aztán térjek a tárgyra. Ez kemény iskola nekem, akinek nem kenyere a szociális kenőolaj.