Kedves Ilona!
Legtöbbször nők írnak Önnek, de én most szeretnék Öntől egy férfias témában tanácsot kérni. Nemrég nagypapa lettem, ami szívet melengető érzés, de kicsit zavarba is jöttem a feladattól. A lányom, aki egyedül neveli a csemetét szeretné, ha többet foglalkoznék az unokámmal, aki komoly legény, már két éves, én vállalkoznék is a feladatra, de igazából semmi gyakorlatom sincs a témában. Őszintén megmondom, amikor a mi gyerekeink megszülettek olyan sokat dolgoztam, hogy a család anyagi boldogulását biztosítsam, hogy mire észbe kaptam márkatona volt a fiam és a lányom is, úgy nőttek fel, hogy szinte csak az anyjuk nevelte őket. Szeretem őket, azt hiszem ők is szeretnek és tisztelnek engem, de ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, azt hiszem egyáltalán nem ismerem őket. Ma már mindketten önállóak, csak látogatóba járnak haza, azt sem sokszor. Az unoka megszületésével valamennyire közelebb kerültünk egymással a lányommal, elmondta, hogy neki mennyire hiányzott az apa az életéből, s arra kért, ha tudom, próbáljam meg legalább az unokámnál pótolni azt az örömet, ami az ő életéből kimaradt. Állítja, hogy ez a "kaland" nekem is sok boldogságot szerez majd, amit persze el is hiszek neki, hiszen nem vagyok vak, látom én a többi büszke nagyapát, csak attól félek már nem tudok olyan szórakoztató lenni, amire egy kétéves csemetének szüksége lehet. Mit tanácsol, hogy kezdjek hozzá életem egyik legnehezebb feladatához?
Smuel/Givat Slosha
Kedves Smuel!
Nagyszülőnek lenni lényegesen más állapot, mint szülőnek lenni, több ok miatt is. Amikor szülők vagyunk, megosztjuk magunkat a munkánk és a családunk között. Néha az egyik van terhünkre, néha a másik. Néha az egyik von el a másiktól, néha fordítva. Önt a munkája vonta el a családtól, nem vette észre, hogy azok a pillanatok, amikor a gyerekei kicsik, visszavonhatatlanul elmúlnak. Ezt a lánya egyértelműen ki is tudja fejezni, és ez jó, mert azt mutatja, hogy nem szakadt meg végérvényesen a kapcsolatuk.
A másik ok, ami miatt a szülőség sokkal nehezebb az, hogy súlyos felelősséget érzünk a gyerekünk sikeres felnőtté válásért, és ezért belekényszeríthetjük őket olyan helyzetekbe, olyan tanulásokba, amelyek nem jók nekik, csak mi gondoljuk jónak. Ilyen, amikor saját akaratuk ellenére sportolniuk vagy zenélniük kell, vagy olyan iskolába járatjuk őket, ahol nem érzik jól magukat.
Ezzel szemben nagyszülőként már nem érezzük ezt a terhes felelősséget, sokkal szabadabban tudunk együtt lenni az unokákkal, jobban figyelni arra, hogy nekik valójában mire van szükségük, és velük menni azon az úton, amelyen járni akarnak. Ezt azért is meg tudjuk tenni, mert már szabadabbak vagyunk, már nem akarunk a külvilágban teljesíteni, és sokkal teljesebben tudjuk élni az életünket. Nagyon sok szabadságot hoz az öregedés, gazdag ember, aki ezzel tud élni!
Most nézzük, hogy a gyereknek mire van szüksége. A gyerek, ha jól nevelt, kap kellő szabadságot, és kellő biztonságot, akkor nem várja el, hogy szórakoztassák. Önnek nem kell kitalálnia, hogy a kislegény mit akar, ő maga fogja tudatni Önnel. A kétéves gyereknek arra van szüksége, hogy biztonságban legyen, és játszhasson, és ha szüksége lesz rá, akkor bevonja Önt a játékába, de lehet, hogy elég lesz neki az, hogy Ön ott van, és ő időnként odamegy Önhöz, megmutatni valamit, vagy kérni valamit. Önnek nincs más dolga, mint jelen lenni, és elsőre, másodjára vagy harmadjára megérteni, mit kér.
Ha még be tudja hajlítani a lábát, üljön le vele a földre, és csak figyelje, meglátja, milyen izgalmas világot épít a kétéves. Higgyen a lányának, és abban is higgyen, hogy Ön jó nagyapa tud lenni. Most egy új világ nyílik az Ön számára is, és helyre tudja hozni, amit fiatalabb korában elmulasztott. Sok örömet kívánok benne!
deszép...
VálaszTörlés