Peszah

Nem is tudom, mivel kezdjem. Azt hittem, hogy az iskolai szünetben nem lesz dolgom, csak tanulok, de eddig még keveset tanultam. Peszah előtti nap nagytakarítás. Amekkora a lakás, fél nap elég volt. Elmentünk vásárolni. A hentes, akinél vettük a húst, tanította, hogy kell héberül mondani, hogy vágja szét a csirkecombot, és vágja le a zsíros fölösleget. Utána mondtam, de nem volt elégedett az eredménnyel, úgyhogy még egyszer elmondatta velem. A nagybátyám jutott eszembe, aki hentes volt, és imádták a nők, mert mindig smúzolt velük. Mindenkinek azt adta, amit kért, akkor is, amikor húshiány volt, így mindenki a lehető legjobbat kapta.

Aztán megfőztem. Maceszgombóc-leves, csirke krumplival. Az eperszezonnak már vége, nem szépek. Délután elmentünk a rabbihoz segíteni. Aztán két óra múlva hazaküldött, hogy pihenjünk, mert hajnalig fog tartani a széder.

Elmentünk a tengerhez megmerítkezni. A vallásos strandra mentünk, aminek most nincs kerítése, mert javítják, így bárki be tud menni. Volt néhány napozó csoport, és néhány férfi, akik szintén merítkezni mentek. Lassan, hogy szokjuk a víz hidegségét, bementünk addig, ahol vállig ér a víz, és először én, aztán Juli megmerítkeztünk. Utána úszkáltunk még a nyugodt, hűvös vízben.

Otthon pihentem, felöltöztem, hímzett fehér szoknya, hímzett fehér blúz, fehér opál fülbevaló. Ez a legünnepélyesebb megjelenésem. Este fél kilenc után értünk a rabbihoz. Az asztal terítve, aranyszegélyes műanyag tányérokkal, fémszínű műanyag evőeszközökkel. Amikor odaértünk, még voltak szabad helyek. A rabbi helyével szemben ültem le, jobb oldalamon Juli, a bal oldalamon még két szabad hely. Mellém ült egy fiatal nő, aki úgy jött oda, mint aki nem tudja eldönteni, hogy itt akar-e lenni vagy nem.

A széder héberül zajlik, van amit értek, van amit nem. A kérdések még így is elgondolkodtatóak. Kérdezi a rabbi, megszólítva az embereket, hogy nekik mit jelent Egyiptom. Van, akinek a bizonytalanságot, van akinek azt, hogy nem tudja a jelent élvezni, mert mindig a jövőn töri a fejét, van, aki a múlthoz kötöttséget említette. Az egyik nő, hosszan fejtegeti, hol angolul, hol héberül, érdekel, amit mond, de túl hosszan mondja, miközben nagyon meleg van, és én nagyon éhes vagyok. Fülledt a levegő, és már megittam két pohár bort.

Éjfél körül kezdünk vacsorázni. Mindenféle jók kerülnek az asztalra. Nyúlok az egyikért tőlem balra, és amikor magam felé húzom, a szomszédom tele pohár vörös borát feldöntöm. Nézem, ahogy a fehér abroszon, a fehér blúzomon, fehér szoknyámon terjed a vörösbor. Térképet rajzol. Ülök szótlanul, ketten sózzák a térképet, miközben érzem, ahogy a combomat hűti a lenvászonban terjedő bor. A rabbi megkérdi, hogy hozzon-e inget nekem. Mondom, hogy igen, eltűnik, aztán jön két fehér inggel, mondván, ezek a leghosszabbak. Kiválasztom a rövidujjút, bemegyek a hálószobába, és átcserélem a blúzomat az ingére. Közben szóródik a só, amerre járok.

A szertartás hátralévő részében megoszlik a figyelmem aközött, ami zajlik, és a combomat hűtő borfolt között. A rabbi balján ülő fiú, az egyetlen gyerek a társaságban, eldugta az afikománt, cserébe a rabbitól szájharmonikát kért. Majd rákérdezek, hogy megkapta-e. Egy óvatlan mozdulattal a rabbi ráöntötte a borát, így most már ketten ülünk a rabbi által kapott ingben.

Fél háromkor lett vége a széderestének. Most nincs kedvem segíteni az elpakolásban. Amikor elköszönünk, a rabbi elnézést kér. Csodálkozva ránézek, hogy ugyan miért, nem tett semmi rosszat. Ballagunk hazafelé, én fehér férfiingben, lilafoltos fehér szoknyában, kezemben műanyag szatyor, benne a blúzom. Nem zavar, hogy hogyan nézhetek ki, bár elég nagy a forgalom. Hazaérve beáztatom a foltos ruhadarabokat, aztán lefekszem aludni.

Jó, hogy nem kell gondolkodni, mi kóser, mi nem, a boltban le van takarva, ami nem kóser peszahra. A lekvárok sem kóserek, így most datolyamézet eszünk. Juli azt mondja, amikor megállapították, hogy a Kánaán tejjel-mézzel folyó ország, akkor ez volt az egyetlen méz. Nagyon különleges, sötét, folyós, az ízében van valami fanyar.

Itt is, ott is ...

Az elmúlt év és az ittlétem jó iskola arra, hogy felismerjem és elfogadjam, mennyit bírok. Mostanában mintha kötéltáncot járnék, néha megingok, aztán visszabillenek. Eddig nem engedtem túlterhelni magam, de két erő húz kétfelé. Az egyik, hogy itt mindent akarok. Olyan vagyok, mint gyerekkoromban, amikor ritkán jutott édesség, és amikor bevittek egy cukrászdába, és megkérdezték, mit kérek, az első automatikus válaszom az lett volna, hogy mindent. Mindenből ennék. Aztán a gyomrom jelzi, hogy nem bírom befogadni. Most is a gyomrom jelez, néha émelygek. Akkor tudom, hogy túl sok mindent fogadtam be, és valamit csökkentek. Mostanában alig nézek TV-t, és kevesebbet nyitom ki a gépemet.

Tegnap és ma voltam tanulni a zsinagógában. Tegnap Hanina ben Dosza mondatait néztük, arról, hogy az Ábrahám tanítványa, aki három tulajdonsággal bír: 1. jó szem, azaz mindenben meglátni a jót, 2. szerénynek lenni a fizikai szükségletek kielégítésében, 3. szerénynek lenni az önértékelésben. Aki ezekkel nem bír, azok nem élvezik a világot. Kérdeztem, hogy az eljövendő világról van szó? Alex azt válaszolta, hogy a szöveg szerint erről a világról is. Aztán gondolkodtam, és rájöttem, hogy ez igaz. Akik a rosszat látják a dolgokban, akiknek nem elég, ami nekik van, és akik mindig mások elismerését keresik, nem tudják élvezni az életet. Annyira elmerültem ebben, és annyira fáradt volt az agyam, hogy hiába beszéltek a többiek mindenféle érdekeset, nem tudtam követni őket. Így nem is szólaltam meg többet az órán.

A minap az utcán gyerek sírását hallottam. Egy férfi, egy nő és két gyerek ült két biciklin. Mindegyiken bukósisak, ami itt nem jellemző. Valószínűleg az anya magához ültette a kisebbiket, és a nagyobbiknak az apával kellett volna mennie, de ő kétségbeesetten kérte, hogy az anyja vigye. Majd megszakadt a szívem, legszívesebben lementem volna, és magamhoz öleltem volna a síró gyereket, de nem rám volt szüksége, nem tudta volna elfogadni a vigasztalásomat. Az anyja elhajtott a kicsivel, az apa próbálta nyugtatgatni azzal, hogy otthon lesz az anya, menjenek ők együtt. Fel akarta emelni az ülésbe, de a gyerek először lefeküdt a földre, aztán inkább a bicikli mellett szaladt. Amikor elmentek, kicsit nyugodtabb volt a sírása. Sokáig velem maradt a kétségbeesettsége.
Amikor Zinkernél tanultam párterápiát, az egyik résztvevő beszélt valami nagyon fájdalmas emlékről, amit megkönnyeztem. Aztán Zinker azt mondta, hogy "this is your shit, but helps to work". Így volt ezzel a gyereksírással is. Ez az enyém volt, és talán azért is kellett idejönnöm, hogy ennek a fájdalmát tisztán érezhessem.Mostanra már elhalványult az élmény.

A kibuc, ahol voltam, gazdag kibuc. Mindig építenek valamit, Debrecenben is van egy gyáruk. Láttam az egyik terméküket, egy gyerek-dzsekit, gyönyörű volt. Elmentünk sétálni, bementünk a boltba, Yona felajánlotta, hogy megveszi nekem, amire szükségem van, fizetni se kell pénzzel, mert a számlájára írják, de szombat volt, nem fogadhattam el semmit, pedig minden sokkal olcsóbb lett volna. Nehéz volt szombatot tartani olyanokkal, akik nem tartják, és csak homályos elképzeléseik vannak a szombattartásról. Megtettem, amit tudtam, de többször szombatot törtem. Eldöntöttem, hogy két egymásutáni szombaton nem megyek másokhoz, mert nem elég pihentető az alkalmazkodás.

Yonától kaptam kölcsön egy könyvet, és elkezdtem olvasni. James Kepner könyve pszichoterápiáról olyan felnőttekkel, akiket gyerekkorukban fizikai, szexuális vagy pszichológiai erőszak ért. Kepnertől már olvastam a Body Process című könyvét, és azon kevés szakkönyvek közé tartozik, amit élvezettel olvastam, és használom, amit tanultam belőle. Nagyon szeretem benne azt, hogy bármit el tud fogadni jónak, és azt, hogy olyan természetességgel áradnak a mondatai, hogy nem okoz nehézséget az olvasásuk. A szeretet és a gyakorlatiasság könyve.

Kevesebbet internetezem. Csak akkor nyitom ki a gépem, ha üzeneteket olvasok, írok, vagy a szótárt használom. Akik akarnak, megtalálnak. Ha nem, írnak, és megbeszélünk időpontot. Még mindig nem vagyok egészen jelen az itteni életemben, sokat gondolok az otthoni kapcsolataimra. Megyek az utcán, és Budapest van a fejemben. Lehet, hogy most erre van szükségem. Az elválás fokozatossága. Az ulpánon tudom csak kikapcsolni az ottani emlékeket, gondolatokat.

Vasárnap Julival elmentünk megmeríteni az edényeit. Itt a tenger, nem kell mikvét keresni! Hurrá! Jól esett a homokban mezítláb, és a tengerben lépkedni.

Tegnap és ma korábban indultam az ulpánra, a tenger mellett mentem, és a szabadtéri "edzőteremben" kicsit edzettem. Jó volt. Arra emlékeztet, amikor Amerikában laktunk, és kipróbáltam a korábban sosem látott játszóteret. Itt játszhatok.