Tegnap elmentem az orvoshoz. Öt percre van innen a rendelő, kis utcáról kis teraszra lép az ember, onnan a kis váróba. A váróban egy íróasztal, ott ül az aszisztens, a falakon festmények, a földön virág és kb. nyolc szék. Egy középkorú nő ül már ott, akinek azt mondja az asszisztens, hogy nem ma kellett jönnie, hanem holnap. Kiderül, hogy a nő nem tud sem héberül, sem angolul, csak oroszul. Valamit meg akar beszélni az asszisztenssel, de nem értik egymást. Dühösen elmegy. Valamiért SzTK érzésem van. Hiába a sokkal igényesebb környezet, mégis. Aztán bejutok az orvosnőhöz, aki kikérdez, és beviszi az adataimat a gépbe. Kérdezi, hogy dohányzom-e, mondom, hogy naponta ötöt, és nagyon büszke vagyok magamra. Amikor a végén megkapom a lapokat, akkor látom, hogy beírta: tobacco use disorder. Bár mondhatta volna, hogy ugyan már hülye tyúk, miért nem hagyja abba teljesen, nem, hanem beírt nekem egy disorder-t. Mit mondjak, nem örültem neki. Nem szeretem a disordereket. Adott egy listát szemorvosokról, és javasolta, ha nem boldogulok, az asszisztens majd segít. Kifelé menet kérdeztem az asszisztenst, de azt válaszolta, nincs ideje, hogy segítsen. Dühös lettem, elindultam kifelé. Akkor utánam szólt, hogy menjek be a Makkabi irodába, ők fognak segíteni. Amikor kiértem az utcára, szerencsétlennek éreztem magam, magamra hagyottnak. Aztán amikor az ulpánon megint sokat röhögcséltünk, akkor elmúlt.Tegnap a házibácsi felhívott, hogy jön a pénzért. Odaadtam neki, és mondtam, hogy javítsa meg a fürdőszoba-ajtót, mert nem csukódik, és a konnektort, mert kilóg a falból. Először azzal próbálkozott, hogy kulccsal zárjam az ajtót azon az oldalon, ahol be akarom csukni, de mondtam neki, hogy mindkét oldalon akarom csukni. Ma eljött, és megcsinálta mind a kettőt.
Egyre jobban zavar, hogy nem értem a híreket, és az elemzéseket. Itt azt mondják, az az igazán érdekes, ki lesz Mubarak után. Ha a Muzulmán testvérek, akkor baj van.
Jöttem vissza Givatajimból, vártam a megállóban. Egy nagyon idős asszony helyet mutatott maga mellett a padon, hogy üljek le. Nem akartam leülni, idegesített, hogy el fogok késni az ulpánról. Megjegyezte, hogy nincs türelmem. Erre leültem, és beszélgetni kezdtünk. Mikor megtudta, hogy friss bevándorolt vagyok, azt a tanácsot adta, hogy ehhez az országhoz türelem kell. Ettől meg is nyugodtam. Végigbeszélgettük a közös útszakaszt, ő angolul, én angol-héber keveréknyelven. Annyira akart segíteni, hogy bár igen nehézkesen mozgott, előrement a sofőrhöz, és tőle kérdezte meg, hol kell leszállnom, hiába mondtam neki, hogy majd eligazodom. Egy másik, középkorú nő közben megkérdezett engem, majd mondta, hol szálljak le. Leszállt a néni, aztán integettünk egymásnak. Amikor leszálltam, a sofőr elmondta, hogy merre menjek. Azt hiszem, héberül mondta.
Tényleg elkéstem. Amikor beértem, éppen a lusta és szorgalmas szót gyakorolták, ahogy beléptem, a tanár megkérdezte a népeket, hogy én lusta vagyok-e vagy szorgalmas, persze fogalmam sem volt, hogy mit mondanak rám. Aztán kiderült, hogy mindenki szorgalmasnak gondol, egyvalaki akarta azt mondani, hogy hétközben szorgalmas, szombaton lusta.Ebben van valami.
Ma az ulpánon szidták az ultraortodoxokat. Rémtörténeteket meséltek. Dühös lettem, próbáltam tiltakozni, de ettől még inkább meg akartak győzni, úgyhogy abbahagytam, és kivártam, amíg elhal a téma. Nem akartam hallani, még akkor sem, ha igaz.
