A kanapé

Van kanapém. A hátsó párnák levételével egyszemélyes ágy, a felső rész levételével kétszemélyes. Reggel a matracon arra a gondolatra ébredtem, hogy mit is keresek itt. Nem rázott meg, nem voltam szomorú, csak furcsa volt, hogy itt ébredek egy keskeny matracon. Aztán rutinosan végigcsináltam a reggeli rutint, elindultam az ulpánra, a gondolat elhalványult. Az ulpánon a tanárnőnek mondtam, hogy előző nap elindultam, de visszafordultam aludni, azt válaszolta, jól tettem. Meglepően folyékonyan, bár lassan elmondtam, mit csináltam Londonban, mi az a coaching, mit tanítottam (személyiség típusokat). A nyelvtanulás arra hihetetlenül jó, hogy megtanulok egyszerűen fogalmazni.

Még tartott az óra, amikor telefonáltak, hogy félóra múlva hozzák a kanapét. Kialkudtam még egy negyedórát, és elindultam hazafelé.

Két oroszul beszélő fiú hozta és szerelte össze. Az egyikkel, egy szelíd arcúval angolul beszélgettünk. Nem értette, mit keresek itt, mikor Magyarország jó hely. Őt húsz évvel ezelőtt gyerekkorában alijáztatták a szülei. De Európába vágyik. Kérdeztem, mi baja itt. Mondta, hogy a meleg, meg az emberek.

Éva velem egykorú, orvos. Hihetetlen szerencsével több hónapra megkapta valaki lakását ingyen, és munkája is van. Amikor az ulpánon találkoztunk, nagyon el volt keseredve. Kínlódott a héberrel. Mondta, hogy már majdnem feladta, hiszen úgyis angolul dolgozik, de a tanár lebeszélte erről. Amikor néhány héttel később megint találkoztunk, már jobb kedve volt.

Furcsa módon szinte ugyanakkor találkoztam Gáborral, aki harmincas közgazdász, két éve alijázott, azóta nem járt otthon. Először befogadóközpontban volt, aztán került ki, és attól nagyon szenvedett, főleg a lakáskereséstől. Most munkát keres. Azt hiszem, ő több hivatalos, és kevesebb személyes támogatást kapott, mint én.

Most kezdenek eljutni hozzám az illúzióromboló izraeli hírek. A tanár Bibit egyszerűen hazugnak nevezi. Nem politizálhat, de Bibi egy hazug. Barakról ugyanezt mondja a lakótársam. Többen nem szeretik az ország kapitalizálódását, a vagyoni különbségek növekedését, a politikusok ezzel kapcsolatos érzéketlenségét, a harediek képmutatását, a politikusi korrupciót.

Ez a hely az iskolám arra, hogy megtanuljam elfogadni, ami van.

A kanapé ittléte felvillanyozott. Átrendeztem a szobámat, ami azt jelenti, hogy áttoltam a könyvespolcot a másik falhoz. Ma nem volt ulpán, így elkezdtem felhívni a szakmai ismerősöket. Ideje ügyfelet keresnem. De most beindultam. Nem működött az ingyen internet, elmentem Yaelékhoz, és az ő segítségével megrendeltem a stabil internetet. Jövő csütörtökön szerelik be. Még van itt dolgom.

Zajlik ...

Tegnap elmentem az orvoshoz. Öt percre van innen a rendelő, kis utcáról kis teraszra lép az ember, onnan a kis váróba. A váróban egy íróasztal, ott ül az aszisztens, a falakon festmények, a földön virág és kb. nyolc szék. Egy középkorú nő ül már ott, akinek azt mondja az asszisztens, hogy nem ma kellett jönnie, hanem holnap. Kiderül, hogy a nő nem tud sem héberül, sem angolul, csak oroszul. Valamit meg akar beszélni az asszisztenssel, de nem értik egymást. Dühösen elmegy. Valamiért SzTK érzésem van. Hiába a sokkal igényesebb környezet, mégis. Aztán bejutok az orvosnőhöz, aki kikérdez, és beviszi az adataimat a gépbe. Kérdezi, hogy dohányzom-e, mondom, hogy naponta ötöt, és nagyon büszke vagyok magamra. Amikor a végén megkapom a lapokat, akkor látom, hogy beírta: tobacco use disorder. Bár mondhatta volna, hogy ugyan már hülye tyúk, miért nem hagyja abba teljesen, nem, hanem beírt nekem egy disorder-t. Mit mondjak, nem örültem neki. Nem szeretem a disordereket. Adott egy listát szemorvosokról, és javasolta, ha nem boldogulok, az asszisztens majd segít. Kifelé menet kérdeztem az asszisztenst, de azt válaszolta, nincs ideje, hogy segítsen. Dühös lettem, elindultam kifelé. Akkor utánam szólt, hogy menjek be a Makkabi irodába, ők fognak segíteni. Amikor kiértem az utcára, szerencsétlennek éreztem magam, magamra hagyottnak. Aztán amikor az ulpánon megint sokat röhögcséltünk, akkor elmúlt.

Tegnap a házibácsi felhívott, hogy jön a pénzért. Odaadtam neki, és mondtam, hogy javítsa meg a fürdőszoba-ajtót, mert nem csukódik, és a konnektort, mert kilóg a falból. Először azzal próbálkozott, hogy kulccsal zárjam az ajtót azon az oldalon, ahol be akarom csukni, de mondtam neki, hogy mindkét oldalon akarom csukni. Ma eljött, és megcsinálta mind a kettőt.

Egyre jobban zavar, hogy nem értem a híreket, és az elemzéseket. Itt azt mondják, az az igazán érdekes, ki lesz Mubarak után. Ha a Muzulmán testvérek, akkor baj van.

Jöttem vissza Givatajimból, vártam a megállóban. Egy nagyon idős asszony helyet mutatott maga mellett a padon, hogy üljek le. Nem akartam leülni, idegesített, hogy el fogok késni az ulpánról. Megjegyezte, hogy nincs türelmem. Erre leültem, és beszélgetni kezdtünk. Mikor megtudta, hogy friss bevándorolt vagyok, azt a tanácsot adta, hogy ehhez az országhoz türelem kell. Ettől meg is nyugodtam. Végigbeszélgettük a közös útszakaszt, ő angolul, én angol-héber keveréknyelven. Annyira akart segíteni, hogy bár igen nehézkesen mozgott, előrement a sofőrhöz, és tőle kérdezte meg, hol kell leszállnom, hiába mondtam neki, hogy majd eligazodom. Egy másik, középkorú nő közben megkérdezett engem, majd mondta, hol szálljak le. Leszállt a néni, aztán integettünk egymásnak. Amikor leszálltam, a sofőr elmondta, hogy merre menjek. Azt hiszem, héberül mondta.

Tényleg elkéstem. Amikor beértem, éppen a lusta és szorgalmas szót gyakorolták, ahogy beléptem, a tanár megkérdezte a népeket, hogy én lusta vagyok-e vagy szorgalmas, persze fogalmam sem volt, hogy mit mondanak rám. Aztán kiderült, hogy mindenki szorgalmasnak gondol, egyvalaki akarta azt mondani, hogy hétközben szorgalmas, szombaton lusta.Ebben van valami.

Ma az ulpánon szidták az ultraortodoxokat. Rémtörténeteket meséltek. Dühös lettem, próbáltam tiltakozni, de ettől még inkább meg akartak győzni, úgyhogy abbahagytam, és kivártam, amíg elhal a téma. Nem akartam hallani, még akkor sem, ha igaz.