Csetlés-botlás

Elnyaltam a biciklivel. Az úgy volt, hogy elbicajoztam a Belügyminisztériumhoz, mert elírták a címemet. Leraktam a biciklit a közeli állomáson, lezártam, ahogy kell, elintéztem a dolgom, visszamentem az állomáshoz, és a gép azt mondta, hogy van nálam bicikli. Telefonálni akartam a társaságnak, amelyik fenntartja a rendszert, de nem vették fel. Ha félórán túl használom a biciklit, akkor külön kell fizetni érte, addig benne van az éves bérleti díjban. Vártam, vártam, közben már mentem volna tovább a háziorvoshoz, hogy bejelentkezzek, úgyhogy felültem a biciklire, és hajtottam, miközben vártam, hogy felvegyék a telefont. A helyiek simán bicajoznak és közben telefonálnak a vállukhoz szorított telefonon. Na, ez nekem nem megy. Az egyik lámpánál, amikor lefékeztem, akkor el is estem. Összeszedtem magam, senkinek nem engedtem, hogy segítsen, közben szidtam a biciklis társaság anyját, de letettem a telefont. Hajtottam tovább, egyszercsak a szél lefújta a kalapomat. Leállítottam a biciklit, visszamentem a kalapomért, egy nő, aki már az előző jelenetet is látta, mondta, hogy ha egy nap van már három baj, akkor nem lesz több. Összenevettünk, aztán mentünk tovább, ki-ki a maga útján, közben gondoltam, hogy nekem még csak kettő volt. 

Este a biciklitársaság honlapján írtam panaszos levelet, héberül. Angolul kezdtem, aztán gondoltam, ez kiváló alkalom, hogy gyakoroljam az írást, úgyhogy kitöröltem, és megírtam héberül. Nem érdekeltek a helyesírási hibák, nem ellenőriztem le, hogy jól írom-e a szavakat. 

Másnap megint bajom volt a biciklizárral, megint felhívtam őket, most fel is vették, megbeszéltem velük, és mondtam, hogy az előző napi túlhasználatot is töröljék. Azt mondta a nő, hogy rendben van, nem lesz extra költségem. 

Este hosszú szűk szoknyában és papucsban robogtam az egyik állomástól, ahol nem volt használható bicaj, a másikig, egyszercsak elestem. Felhorzsoltam a tenyerem és a térdem. Nem emlékszem, mikor estem el utoljára járás közben. Felpattantam, mentem tovább, most már lassabban. 

Megérkezett a számla a biciklitársaságtól, felszámolták az extra időt. Bedühödtem, írtam egy válaszlevelet, de ezt most angolul, mert ha dühös vagyok, nem tudok héberül. Az összeg nem nagy, az eljárás dühít, és egyébként is próbálgatom, hogy mi működik. Eddig még semmilyen választ nem kaptam sem a héber beírásra, sem az angol válaszlevélre. 

Tegnap moziba mentem. Két izraeli filmet is vetítettek, kiválasztottam azt, amelyiknek az angol címe A fehér hazugság. Kicsit olyan film, mint a magyar Nagy utazás, egy szélhámos, ugyanakkor felfedező apáról és az Amerikából visszajött kamaszlányáról szól. Az apának nincs lakása, bár a Kaliforniában élő anyának ezt hazudta, és mivel északon háború van, beköltöznek egy délen lakó család otthonába, azt hazudva, hogy a lakásukat rakétatámadás érte. A film azzal indul, hogy a kislány megérkezik a tel avivi repülőtérre, és nem várja senki. Kóvályog egy darabig, aztán kimegy a taxisokhoz, ahol az apja éppen vitatkozik egy taxissal. Ez az elhagyatottság érzés nagyon ismerős. Volt egy olyan része a filmnek, amikor régi videofelvételeket néz a kislány, egyet valamikor négy éves korából, ahol a sivatagban filmezik őt a szülei, aztán a kezébe adják a kamerát, és eltűnnek egy domb mögött. Zokogni kezd, megy a kamera tovább, mutatja a sivatagot, közben hallom a gyerek hangját ahogy kiabál, hogy "nem akarom, nem akarom!" Nagyon megráz.

Azt már írtam, hogy az egyetemen coacholtam az egyik hallgatót, aki a következő héten lelkesen közölte, hogy megmentettem az életét, majd a házidolgozatát is a kettőnk munkájáról írta. Ezt ma a prof kérésére felolvasta. Kértem a profot, hogy másolja le nekem az írást, mert meg akarom pontosan érteni. Ma is dolgoztam egy csoporttal, iszonyúan lelkesek voltak, az istennek sem akartak áttérni angolra, időnként teljesen elveszettnek éreztem magam. Úgy látszik, ezzel nem volt bajuk, a foglalkozás végén annyi szeretettel köszönték meg a munkát, hogy azt gondoltam, hogy ha itt, ahol annyira tudják értékelni a hozzáértést és a gondosságot, nem leszek néhány éven belül sikeres, akkor sehol. 

Itt valahogy visszajönnek dolgok a gyerekkoromból. A seb a térdemen, az elhagyatottság érzése, és az a hit, hogy elég jó vagyok.