Eddig öt dolgozatot írtak a velem való munkáról az egyetemen. Yael bevállalta, hogy amit kézzel írtak, és nekem nagyon nehéz olvasni, beviszi gépbe. Akkor el tudom olvasni őket. Nagyon kiváncsi vagyok, miket írtak.
Egy nap három dolgot csináltam meg. Elmentem az egészségbiztosítóhoz, mert nem érkeztek meg a csekkek, amikre be kell fizetnem az egészségbiztosítást, és féltem, hogy fizetnem kell az orvosnál a vizitdíjon felül. Miközben ott ülök és várok a soromra, látom, hogy kaptam egy sms-t, hogy nem fizettem. Ezek szerint időben kaptam észbe. Az ügyintéző, amikor kérem, hogy folytassuk angolul, mondja, hogy nem beszél angolul. Héberül folytatjuk, de most lassabban beszél, hogy megértsem.
Utána elmegyek a bankba, átutaltam Mo-ról, mert elfogyott a korábbi utalásom, és nincs itt pénzem. Az ügyintéző kiváló angolsággal és meglepő kedvességgel segít eligazodni, átváltani és új jelszót szerezni a honlaphoz.
Aztán felhívom az "SzTK-ban" az időpontegyeztetőt, aki aznapra, egy órával későbbre javasol időpontot az onkológushoz. Annyira meglep, hogy hirtelen nem is tudok dönteni. Elmegyek. Az onkológus egy velem egykorú, iszonyúan szétszórtnak tűnő nő. Minden elérhető információt beír a gépbe, és mondja, hogy két hónap múlva jöjjek, akkor megvizsgál. Aztán hirtelen azt mondja, hogy megvizsgál most. Levetkőzöm, alaposan végigsimítja és nyomogatja a mellemet, közben becsukja a szemét, ezek szerint mégsem annyira szétszórt, mint amilyennek látszik. Kiderül, hogy a protokoll is némileg különbözik, azt a gyógyszert, amit Bp-ben helyből felírnak, itt csak két és fél év után írják, addig valami mást adnak. Felírja, de mivel a protokoll is különbözik, mások fognak dönteni arról, hogy megkaphatom-e.
Kijőve az "SzTK-ból" meglátom Liliant, aki egy kávézó teraszán vacsorázik - vagy ebédel. Eldicsekszem neki a napi teljesítményemről. Zavartnak látszik, úgyhogy elköszönök és otthagyom. Elégedett vagyok, ez a három dolog egy napra elég nekem.
Reggel elmegyek a tengerre. Biciklivel, amit menet közben lecserélek, mert zörög. A tengerben nem lehet nagyon beúszni, nagyok a hullámok, a parti őrök visszaparancsolják a mélyre beúszókat, gondolom azért, mert a hullámok visszahúzzák az embert a part felől. Aztán kifekszem a homokra. A homok kényelmesebb, mint a parton lévő fizetős ágyak. Szinte belealszom a hullámok és a strandolók zajába. Aztán biciklivel vissza, zuhanyozás, és már dél van. Már alig várom, hogy dolgozhassak.
Ma az egyetemen Sara-val vagyok egy csoportban. A kérdésére, hogy ki lesz a terapeuta, valaki rögtön jelentkezik. A következő kérdésére, hogy ki lesz a kliens, senki. Izgatottá válok, kérdezem, hogy én lehetek-e. Először úgy érti, hogy terapeuta akarok lenni, de felvilágosítom, hogy nem, hanem kliens. Meglepetten rámnéz, mondja, hogy jó. Kérdezem a "terapeutát", hogy neki oké-e, ha én vagyok az ügyfele. Mondja, hogy igen. Kérdezi, hogy van-e témám. Mondom, van, az ittlétem.
Mesélek arról, hogy milyen öröm itt lenni, és milyen feszültség itt lenni. Hogy az itteni kultúrába sokkal inkább beleillek, mint a magyarba, és ettől itthon érzem magam. És hogy az, hogy döcögve tudom kifejezni magam, mennyire az az érzés, hogy egy gyerek vagyok, aki otthon van, de egyedül. A szülők elmentek otthonról. A "terapeuta" érzékenyen reagál a gondolataimra, pontosan adja vissza azt, amit nem is mondtam ki. Érzi a nehézséget. Mondom neki, hogy ez jó, mert én nem érezhetem. Ha érezném, nem tudnám csinálni. Észreveszem, hogy mosolygok, miközben könnyeket érzek a szemem sarkában. Ha nem mosolyognék, elsírnám magam. Hazajöttem, de már nem ismerem a nyelvet. Újra kell tanulnom, újra gyerek vagyok. Mo-n elismert szaktekintély, itt gyerek. Megkérdezi, hogy sírhat-e a gyerek. Mondom, hogy ha itt az apa, aki nagy és erős, akkor igen, ha egyedül van, akkor nem.
Amikor Sara elköszön, nedves a szeme, és azt mondja, hogy jó, hogy itt vagyok. Az élet megy tovább. Kaptam egy ingyen terápiás ülést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése