Kemény két hét volt. A csoport, amelyikkel dolgozom, tele van fojtott feszültséggel, szinte szétrobbantja őket. Most felszínre jött egy konfliktus, iszonyúan nehéz volt megtartani a csoportot, nem tudtam, hogyan hat rájuk, meddig maradhatunk benne. Utána többen mondták, hogy ilyen még nem volt. Úgy tűnt, volt némi megkönnyebbülés. De rájöttem, hogy velük csak nyolc órai alvás után szabad dolgoznom.
A "mások a számok, mint a szavak" kollégával is beszéltem. Amit kifogásoltam, elmagyarázta, megnyugodtam, aztán megint dühös lettem. Úgy működik, mint a pióca, fájdalomcsillapítót fecskendez belém, és amikor szív, nem érzem, csak amikor már kikerülök a hatása alól. Hipnotikus a hatása.
Volt még két olyan beszélgetésem, amire nehezen vettem rá magam, de ha nem csinálom, akkor magamban rágódom, és ezt nem akartam. Örülök, hogy megtettem. Még mindig hátramaradt egy, illetve egy ott, egy itt, de ezeket érlelem még egy kicsit. Azért is, hogy ne egyszerre harcoljak minden téren, hogy bírjam, meg azért is, mert mostanában már ha valamivel nem rögtön jövök elő, akkor bölcsebben tudom csinálni. Nem pont azt, nem pont úgy, és néha nem is pont annak mondom, amit, ahogy és akinek elsőre mondanám.
Megnéztem a Csak a szél című filmet. Végül egyedül, bár többen megnézték volna velem, de nem jött össze. Megviselt. Nagyon egyszerű, szinte olyan, mintha önmagamnak mormognék, kezdettől szorongtam, nem tudtam azt mondani magamnak, hogy hiszen ez csak egy film, mert nem az. A fekete autó megjelenésétől kezdve egyre jobban féltem. Szinte folyamatosan ki akartam jönni a moziból. De végignéztem.
A coaching, a terápiás ülések, a non-profit munka és a találkozások felüdülések voltak. Mostanra lett ott öt terápiás ügyfelem. Többnyire férfiakat coacholok, és nők jönnek terápiás munkába. Az itteni egyszem terápiás ügyfelem fiatal fizikai munkás, ma azt mondta, hogy nem akar többet jönni, mert ő nem beteg. Azt hittem, ezt már megbeszéltük, de ezek szerint mégsem. Gondolom, húzzák őt. Ez a kurva kelet-európai kultúra, hogy ha beleszakadok is, nekem kell megoldani a problémámat egyedül, csak a hülyék kérnek segítséget. Közben baszódik el az élet, meg a család élete, de ha segítséget kérek, azt hihetik, hogy beteg vagyok, meg egyébként is, senki ne lásson bele a szennyesembe. Őt nem tartóztatom, nem beszélünk meg következő időpontot, de azt javaslom, hogy kérdezzen meg olyan barátait, akikben bízik, hogy ők látnak-e változást. Ebben maradunk.
Annyira fellelkesültem, hogy visszaértem, hogy sorban hívom az itteni ismerősöket, hogy beszéljünk, találkozzunk. Amikor Budapesten vagyok, zavartalanabbul érzem magam a lakásban, amikor itt vagyok, jobban otthon érzem magam az utcán, az emberek között. A repülőn mea searimi harediek között ültem, a nővel beszélgettünk, ott volt a férje, az öccse, annak a felesége és az apja, aki özvegy. Tizenhatan testvérek, ő a tizenegyedik, az öccse a tizenhatodik. A fiú nem néz ki 18-nál többnek, de 23 éves. Voltak Lengyelországban és Magyarországon. Nyírbátorból származott az egyik felmenője. Aztán én odaadtam neki a ropimat,hogy haza tudja vinni a fiának, ő meg nekem a szendvicsét, mondta, hogy nem akar húsosat enni. Hazahoztam, azt ettem meg vacsorára.
Bizonytalan, hogy el tudjuk indítani a coaching schoolt. Valaki úgy fogalmaz, hogy már minden bokorban coachképzés terem. A miénknél sokkal olcsóbban is van már jó iskola. Nem vettük időben észre a változásokat, most valamit nagyon újra kell gondolni. Már elkezdett az agyam ezen járni.
Arra jó ez a kétlaki élet, hogy távolabbról tudom szemlélni az ottani önmagamat, és azt, ahogy lassanként változom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése