Új Kelet - A nem tanuló kamasz, és felügyelő szülője

Kedves Ilona!

Olvastam az egyik cikkében, hogy Önnek is van egy fia, akkor bizonyára nagy gyakorlata van abban, hogyan kell a gyerkőcöt az önálló és felelősségteljes tanulásra nevelni. A fiam már 13 éves, kita aleftől kezdve sokat tanultam vele, mert úgy tapasztaltam, ha nem kísérem figyelemmel a leckeírást és a felkészülést az órákra, akkor bizony nagyon rosszul sikerülnek a dolgozatok. Drága gyermek, de már kamaszodik, néha nagyon elege van abból, hogy "tömöm a fejét" azzal, hogy a tanulás a legfontosabb dolga, ő személy szerint inkább a haverokkal lógna. Őszintén szólva néha én is belefáradok ebbe az iszapbírkózásba, van amikor már előre hergelem magam, hogy mennyi mindent kell bepótolni, mert a munkám miatt nem tudok a hét minden napján a gézengúzom nyakán ülni. (Azt hiszem ennek csendben mindketten örülünk.) Mostanában a hétvégét is tanulásmentesítettük, hogy legalább ilyenkor a békésebb legyen otthon a hangulat, de a maradék pár napban gyakran sikerül indulatosan és elkeseredve lefeküdni mind a kettőnknek. Tudom, hogy a biztatás a legnagyobb erőtadó gesztus, de néha bizony nem tudom palástolni érzéseimet, és oda oda dörrentek a gyereknek, aki a maga kamasz nyegleségével gyakran kijelenti, hogy ő mindent tud, aztán persze kiderül, hogy közel se. Ilyenkor fogom a fejem, nem is az adott dolgozat miatt, hanem azért, mert tudom, hogy amit itt megtanul, arra fog ráépülni a következő szakasz, s ha ezen a szinten nem érti a dolgot, akkor mi lesz vele a tichonban? Egyszerre szeretném simogatva megnyugtatni és szép szavakkal bíztatni, de közben a felnőtt énem legszívesebben megráncigálná a fülét, hogy szedd már össze magad kispajtás, tudsz te ennél sokkal jobbat is. Mi ilyenkor a jó stratégia?

Karin/Askelon


Kedves Karin!

Nem csodálom, ha a fiának elege van a közös tanulásból. Kamaszodik, szeretné egyre inkább önállósítani magát, de az anyja fáradhatatlanul a nyakán lóg. Illetve nem is fáradhatatlanul, hanem úgy, hogy mindkettejüknek nyűg. Ráadásul éppen ezzel a folyamatos gondoskodással akadályozza meg, hogy a gyerek maga érezzen felelősséget a saját teljesítményéért.

Az a feltételezésem, hogy Ön vagy mindig jó tanuló volt, és ezt tekinti az egyetlen helyes viselkedésnek, vagy a jó tanulók elitcsoportjába akart gyerekkorában tartozni, és most a fiánál próbálja ezt elérni. Talán szeretné őt megóvni azoktól a kínos helyzetektől, amelyekben Önnek volt része, nem bízik abban, hogy ő képes tanulni a bajokból, és hisz abban, hogy a tanterv szerinti tanulás célra vezet. Az a hit, hogy ez lenne az egyetlen helyes és célravezető út, téves.

Ezzel szemben a valóság az, hogy ha most kimarad valami, az nem jelenti azt, hogy később ne tudná bepótolni. Ha megjön a tanuláshoz a kedve, lesz hozzá energiája, akkor bármit, amit most elmulaszt, be tudja pótolni. Csakhogy ha nagy a nyomás a fegyelmezett tanulásra, sose fog megjönni a kedve.

Kétféle “kísérletről” van tudomásom: régen az albánoknál az volt a szokás, hogy a kisbabát szoros pólyában tartották, még akkor is, amikor az európai orvosok már régen a szabad mozgás hívei voltak, és az ő általuk felügyelt csecsemők már régen csúsztak-másztak. Azt gondolták, hogy a pólyában tartott gyerekek, akik egyébként nagy családban éltek, és hangosan zajlott az élet körülöttük, szóval hogy amikor ezeket a gyerekeket szabadon engedik a pólyából, nem fognak ugyanolyan ügyesen mozogni, mint a szabadon kószáló kortársaik. Ezzel szemben a mozgásfejlődésben való elmaradottságuk nagyon hamar eltűnt. A kutatók arra jutottak, hogy az egészséges, egyébként gondoskodó lelki környezet elég ahhoz, hogy elmaradásukat behozzák.


A másik “kísérletet” a fiam óvónője mesélte, aki arról számolt be, hogy vannak gyerekek, akik a tanításnál csöndben ülnek és figyelnek, és vannak, akik közben játszanak, és látszólag nem is figyelnek. Azt tapasztalta, hogy az utóbbiak nem tudnak kevesebbet, mint a fegyelmezetten ülve figyelők. Ebből levonható az a következtetés, hogy a tanulásnak nagyon sokféle módja van, és nem biztos, hogy a leghatékonyabb mód az, amikor fegyelmezetten végrehajtjuk, amit a tanár vagy a szülő mond.

Ha azt gondolja, hogy ezek a kísérletek nem kamaszokról szólnak, akkor azt javaslom, hogy nézzen körül a régi osztálytársai között. Lehet, hogy azt fogja látni, hogy nem a kitűnő tanulókból lettek a sikeres emberek, viszont olyanokból, akik nagyon rossz tanulók voltak, lehet, hogy sikeres, akár még híres emberek is lettek. Ugyanis az életben való eredményességhez a tanterv szerinti tanulás viszonylag keveset ad, például az elengedhetetlen érzelmi intelligenciához jóformán semmit. Ehhez a “haverokkal lógás” sokkal jobb iskola. Hiszen ott megtanulhat a gyerek gondoskodni, konfliktust kezelni, érzéseket kifejezni, támogatást szerezni. Ezek nélkül a legnagyobb tudás sem hozhat kézzelfogható eredményt.

Azt gondolom, hogy Önnek nagyon nehéz lehet ezt a túlságosan liberálisnak látszó felfogást követni, és már az is nagy kompromisszumnak tetszik, hogy hétvégén békén hagyja a gyereket. Ez persze kicsit olyan, mint amikor a baloldali vezetésről a jobb oldalira úgy akarnak átszoktatni egy országot, hogy először a taxisok kísérletképpen jobb oldalon vezetnek, mindenki más a baloldalon. Viszonylag kevés eredmény várható ettől, annál több ütközés. De ha valóban felhőtlenül tudják a hétvégét eltölteni, akkor mégis jó kiindulópont lehet.

Nyilván a fenti okoskodás nem segít, Ön azt szeretné, ha megvalósítható és eredményes tanácsot adnék. Sajnos olyan tanácsom nincs, amelyikben megóvhatja a gyereket a hibák elkövetésétől, és az azokból való tanulástól. Ezek nélkül nem tud felnőtté válni. Mivel a leveléből az jön át, hogy kölcsönösen tisztelik egymást, azt javaslom, üljenek le, ő mondhassa el, mitől érzi terhesnek az Ön gondoskodását, Ön mondja el, hogyan nem tudja teljesen elengedni a felügyeletét, és keressenek olyan megoldást, amelyikkel mindketten együtt tudnak élni.