Lag Baomer

Tegnap kimentünk Bné Brákba lag baomert nézni, hallgatni. Éjszaka 11 körül értünk egy jesiva előtt körökben táncoltak a fiúk, egy-egy csoportot egy-egy szakállas tanár vezetett. Az ének askenázi hangos volt, askenázi kiejtéssel, inkább szomorkás hangulatú, mint örömteli. De a gyerekeken öröm látszott. A lányok és a nők a járdáról nézték őket, a pici gyerekek hordozóban aludtak a hatalmas zajban. Aztán éjfél körül az utolsó buszok egyikével hazaindultam. Mielőtt hazajöttem volna, elmentem a Medina térre, hatalmas kör alakú tér, hét-nyolc tábortűz körül emberek zenéltek, beszélgettek, énekeltek. Kétszer körüljártam, aztán az egyik tűz mellett két lány közéjük invitált. Leültettek egy babzsákra, és beszélgettünk. Tanítottak a lag baomerről, azt nem is tudtam, hogy Simon bar Jochaj ezen a napon halt meg, és mivel akkora tudós volt, ezért nemcsak gyertyát gyújtunk az emlékére, hanem tábortüzet. Levest is kaptam a lányoktól, és amikor mondtam, hogy egyedül alijáztam, az egyik felkiáltott, hogy én egy hős vagyok. Annyira lelkesen mondta, hogy nem volt kedvem lehűteni azzal, hogy én nem érzem a hősiességemet, hanem inkább elhittem neki. 

Kérdezgettem, hogy ő mit csinál, kiderült, hogy polgári szolgálatos, mert vallásos, és a hadseregről az terjed, hogy erkölcstelen, ezért inkább nem ment katonának. Most iskolában segít gyerekeknek, meg más szociális munkát végez. 

A két hely hangulata nagyon különböző. Bné Brákban az askenáz hagyományt, annak egyértelműségét és zártságát érzem, a téren a vallástalanok és vallásosok együtt-, de legalábbis egymás mellett élését láttam, a zenében a közel-keleti hangulat. Az egyik zárt, a másik nyitott, az egyik megőrző, a másik megújító. Mindkettőt szépnek látom, de egyik sem vonz kizárólagosan magához, mindkettőhöz úgy tudok viszonyulni, hogy közben legyen meg a másik is. 


Megint dolgozom a Bar Ilanon. A prof. előadást tart, azt végighallgatom, most már többet értek belőle, mint tavaly. A szünet után kiscsoportokban gyakorlunk. A múlt héten a csoportom, három nő, fáradt volt, reggel óta az egyetemen voltak. Javasoltam, hogy akkor csináljunk olyat, amit fáradtan is lehet csinálni, esetleg semmit. Ekkor az egyik nő kitört, hogy van egy kollégája, aki az iskolában a gyerekeknek mindig megengedi, hogy azt csinálják, amit akarnak, és ettől ő falra mászik. A többiek rögtön elkezdték kérdésekkel és tanácsokkal bombázni, megnőtt az energiaszint, elfelejtették a fáradtságukat. Nem akartam, hogy értelmetlen tanácsosztogatással menjen el az idő, kérdeztem, hogy lesz-e az ügyfelem. Dolgoztunk az ő fáradhatatlan tenniakarásán, a kimerültségén. Befelé figyeltettem, aztán megkérdeztem, mögé állhatok-e és megérinthetem-e. Nagyon finoman megfogtam a vállát. A kérdésemre azt mondta, hogy ez kellemes. Nem tartott soká az egész, amikor visszaültem a helyemre, lelkesen felkiáltott, hogy tud lélegezni, és most nem is érdekli az, amitől mindig olyan ideges lesz. Adtam neki feladatot, hogy csinálja nélkülem azt, amit most velem, figyeljen befelé anélkül, hogy bármit meg akarna változtatni. A többiek nem értették, hogy miért nem a hozott problémával, vagy a szóbakerült félelemmel foglalkoztam. Próbáltam elmagyarázni, hogy előbb meg kell érkeznie, hogy tudjunk bármivel is foglalkozni, különben csak okoskodunk, de azt teljesen fölöslegesen. Nem tudom, hogy átment-e.

Ma beléptem a terembe, ott volt a prof és még egy tanerő, és néhányan a hallgatók közül. A múltkori ügyfelem odarontott, és azt kiáltotta, hogy megmentettem az életét. "Öööö...???" Azóta csinálta a kiadott feladatot, és újra tud lélegezni. Ez már régen volt, és  nagyon köszöni, és reméli, hogy másnak is fogok olyan örömet szerezni, mint neki. Meghatódtam, a prof megkérdezte, hogy ez ugye szívmelengető. Mondtam, hogy igen.