Lebegő fa

Álom: ötéves-forma gyereket rám bíztak. Fut, éppen mint Tomer, az Oroszországból örökbefogadott kicsi fiú itt. Nem érem utól, és féltem. Berohanok egy házba, fel az emeletre, megkérdezem az ott beszélgetőket, nem látták-e a gyereket. Mondják, hogy egy nővel ment el, nézzem meg a pizzázóban. Rohanok arra, amerre mutatnak. Egyszercsak megjelenik a volt férjem, kezében két laptop. Kérem, hogy fusson ő a gyerek után, már nem bírom. Elindul a két laptoppal, de nem tud olyan gyorsan, mint a gyerek. Dühös leszek rá, leteszek a lábához mindent, ami a kezemben van, és a gyerek után iramodom. Biztonságban érzem, mégis szeretném megtalálni.

Vasárnap reggel szól a telefon, nem ír ki számot. Felveszem, fiatal férfi hangja beszél gyorsan héberül, annyit értek, hogy a biciklitársaság nevét mondja. Megkérem, hogy folytassa angolul. Tökéletes amerikai kiejtéssel és tempóval folytatja. Írtam egy emailt, és mi a problémám. Elmondom neki a történetet, mondja, hogy vissza fogják utalni a tíz sékelt. Még egy darabig magyarázom neki, mi volt igazán a gondom, de annyira kedves és megértő, hogy elolvadok, és beleegyezem, hogy utalják vissza a tíz sékelt. Hatszáz forintot visszanyertem, hurrá! Azt nem sikerült kiderítenem, hogy a héber levelem hatott vagy az angol. 

Megyek megint Petach Tikvára előadni. Úgy döntöttem, hogy személyiség tipológiából tartok előadást az öregeknek. Személyiségtípusokat már nagyon sokféle embernek tanítottam, de ilyen hallgatóságom még soha nem volt. Izgulok. Tanítom nekik az érzékelő-intuitív párost, a gondolkodó-érzőt, mondok példákat, majd az extravertált-introvertált párost. Időnként megkérdezem, hogy érthető-e, amit mondok. Bólogatnak. Aztán rólam kérdezgetnek. A végén mondom nekik, hogy van olyan ügyfelem, akit vadállatnak tartanak a kollégái, van olyan, aki depressziós, de egyiknél sem izgulok annyira, mint amikor hozzájuk jövök. Ducika, a klub 85 éves vezetője kérdezi, hogy ez azért van, mert ők rosszabbak azoknál? Nem - mondom -, hanem mert jobban meg akarok nekik felelni. Elindulás előtt a kezembe nyomja a szalvétába kikészített nápolyit és töltött sütit. 

A buszon az első ülésre ülök, és majszolni kezdem a nápolyit. A sofőr megszólal, azt hiszem, szól, hogy ne egyek, de jó étvágyat kíván. Megköszönöm, aztán némi gondolkodás után megkérdezem, hogy kér-e. "Persze" - válaszolja. Megkínálom.

Ricsiék lelkesen fogadják, amikor mondom, hogy megint sokat dolgozom. Hozzáteszem, hogy munkám van itt, megélhetésem nincs. Felsorolom, hogy milyen munkákat csinálok ingyen. Az egyetemi tanítás, a cikkírás, és két non-profit szervezet vezetőjének coacholása. Megegyezünk, hogy előbb-utóbb ezekből lesz fizetős munka is.

A zsinagógában az egyik nő bolondnak nevezett. Jóban vagyunk, örülünk egymásnak, amikor találkozunk, kérdezgette, hogy mit dolgozom. Elmondtam, és hozzátettem, hogy ezekből nem tudok megélni, ezért visszajárok Budapestre dolgozni. Ekkor kiáltott fel, hogy "you're crazy!", és indulatosan magyarázta, hogy miért. Kérdeztem, miért haragszik. Azt válaszolta, hogy nem haragszik, csak ő ilyen heves. Aztán mondtam neki, hogy igen, "I am crazy." Összenevettünk. 

Éppen coacholtam skype-on, amikor szól a telefon. Felveszem, a háziorvosi rendelőből hívnak, hogy mégse jó a megbeszélt szerda este nyolc óra, mert az orvos csak kilencre ér oda. Viszont mehetek éjjel fél 12-kor. Visszakérdezek, azt hittem, nem jól hallottam. De igen, csak akkor van idő. Vagy akarok másik orvoshoz menni? Nem akarok. Abban maradunk, hogy megyek este 9-re, aztán valamikor majd sorra kerülök.