Pénteken délelőtt kimegyek Ramat Ganba, Vilma, az orvosom öreg barátainak barátnője hívott, hogy adna néhány dolgot, amire szükségem van. Edények, szőnyeg, ágytakaró, és mivel festeni szokott, választhatok a festményei közül. Kiválasztok egy fát, ami tölgyfának néz ki, és egy szamarat, amelyik virágokat cipel. Most már festményeim is vannak. Asztali lámpám és vasalóm is. Ki tudom vasalni a mosodából gyűrötten kapott ruhákat. Hurrá, hurrá!
Yael lengyel származású, és megtanult a férje nyelvén magyarul. Mesélte azt a történetet, hogy amikor még nem tudott magyarul, a férjének egy idős rokona érkezett, és miközben őt mentek meglátogatni, az autóban gyakorolták, hogy majd megkérdezi, hogy tetszik Tel Aviv. Odamentek, és úgy kérdezte: "hogy tetszik neked Tel Aviv"? Aztán az idős hölgy haláláig nem állt vele szóba, mert letegezte.
Amikor péntek este mentem a zsinagógába, még alig voltak. Éppen mincha volt, aztán kezdődött a szombat fogadása. Közben érkeztek a nők, frissen mosott, nedves hajjal. Juli nem volt ott, így hátrébb és az elválasztó paravánhoz közelebb ültem. A rabbi a Lecha Dodi-ra érkezett meg, felment a Tóraolvasó pulpitusra. Néha halk és átszellemült hangon énekel. A közösség éneke többszólamú. Magával ragad megint a szertartás, az ének. Mire vége, megint tele van a női és a férfi rész is. Vannak vagy százötvenen. Az előtérben állnak és beszélgetnek. Keresztülverekszem magam, nincs türelmem kivárni, hogy várnak-e valamire, vagy csak smúzolnak. Hazaérek, csak a cica fogad. Most nincs se Kon, se Juli. Száműzöttnek érzem magam. Végigcsinálom egyedül a kidust, a vacsorát. Megint úgy eszem, mintha hajtanának. Pedig senki nem akarja elvenni, és senki nem sürget. Úgyis minden fogásnál kellene tanulni is, a saláta után előveszem a hümest, és olvasom. Aztán levest eszem, és elfelejtem, hogy továbbolvassak, eszem a következőt. Addigra elmúlik a száműzöttség érzésem. Most nem tudom, hogy azért, mert nem vagyok már éhes, vagy azért, mert otthon, a zsinagógában beszéltek rólam, és ezt érzem.
Lehet száműzetés az, ha az ember epret eszik januárban? Gondolom, Rákóczi sem nyomorgott.
Reggel, mikor megyek a zsinagógába, cica kijön az előtérbe. Ő is akarna világot látni. A lábammal visszatereltem, és elköszöntem.
A zsinagógában megint a konyhában kezdtem. A rabbi és a fogatlan, kicsi, bolond öregasszony volt ott. Rabbi kérdezett, hogy van-e valami újság, mondtam, új helyen lakom. Az utcanévre azt válaszolta, hogy az nincs messze. Még akart volna valamit mondani, de a bolond öregasszony mindenáron meg akart valamit nézetni vele. Kérdeztem, hogy ő fog-e kezet. Kezet fogtunk, hosszan tartotta, miközben fél lábon álltam, majd elestem, mert túl távol álltam tőle. Aztán beszélgettem az öregasszonnyal. Héberül. Nem állítom, hogy életem legbonyolultabb beszélgetése lett volna.
Az imán két nő is segít, hogy a helyi imakönyvben megtaláljam, hol tartanak. Ez jól esik. Segít, hogy ne érezzem magam annyira idegennek.
A kiduson most a rózsaszín heringre hajtok. Kekszre humusz, arra hering. Éppen letüdőztem a kekszet, és fuldokoltam, amikor a rabbi mögöttem elsuhanva megkérdezte, hogy "are you okay?" Hát hogyne lennék oké, majd rohantam a másik asztalhoz folyadékért.
Visszaérve a cicát felvittem a tetőre, legyen neki is szombat. Aztán elmentem a tengerpartra sétálni. Megint találkozom az öregasszonnyal. Beszélgetünk. Bizonyára fogyatékosnak tekint, és van türelme kivárni, amíg összerakok egy héber mondatot. És mivel hangosan értelmezi, ezért tudom, hogy megértette-e vagy nem. Egy fiatal férfi odajön, és akar neki adni egy sékelt. Mintha ördögöt látna, hirtelen hátralép, maga elé teszi védekezően a kezét, és mondja, hogy nem fogadhatja el, hiszen szombat van. Aztán ezt is megbeszéljük. Szerencsére nagyrészt olyan szavakat használ, amiket már ismerek. Vagy egy órai séta után, mire visszaérek, kimegy a szombat.
Este skype-on rákapcsolódom az otthoni Talmudtanulásra. Hallom Réka hangját távolról, Kati hangját közelről, és egészen otthon érzem magam.
Holnap megint iskola, és csomó lecke van, amit még meg kell csinálnom. Itt csak a pénteket és szombatot tudom biztosan, a többi nap összekeveredik.
Nem kaptam meg a havi apanázst, ezért bementem a befogadási minisztérium helyi irodájába. A recepciósnak héberül mondtam, miért vagyok itt. Enyhén elmosolyodott, gondolom, vétettem valami vicces hibát, vagy csak értékelte, hogy erőlködöm. Azt hittem, nála a el tudom intézni, de elirányított az ügyintézőhöz, akinek már a nevére sem emlékszem. Az amikor meglátott, kérdezte, van-e időpontom, mondtam, hogy nincs, azt válaszolta szigorú arccal, hogy akkor várjak. Rendben, akkor várok. A folyosón magyarul megszólított egy középkorú nő, mert látta a magyar útlevelemet. Kiderült, egy hete alijázott. Aztán az ügyintéző behívott, először rendezgette az iratait, keresett valamit, közben megfigyelhettem, hogy gyönyörűen festett műkörmei vannak, és hatalmas gyűrűi. Valamit aláíratott velem, és mondta, hogy eztán minden hónapban be kell jöjjek. Amikor végeztünk, kellemes ünnepeket kívántunk egymásnak, és akkor halvány mosoly volt az arcán. A nap sikere, hogy meglágyult az arca.