Budapesten ...

Már napokkal az utazás előtt izgatott voltam. Ez nem volt márciusban. Most vártam az ideérkezést. Mintha valamire ki lennék éhezve. Amikor megérkeztem, csalódott voltam, hogy Dia nem jött ki elém.

Szombatra virradó éjjel felébredtem, és nem tudtam, hol vagyok. Azt sem tudtam, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom, és ha álmodom, akkor ki vagyok. Némi töprengés után rájöttem, hogy a Villám utcai hálószobám a helyszín. Reggel rosszkedvűen ébredtem. Nem az a nyomasztó rosszkedv, amelyik elveszi a levegőt, hanem valami pókhálószerű, ami finoman, alig észrevehetően körbevesz.

Jó volt átgyalogolni a hídon a hűvös nyári reggelen. Már vágytam erre a hűvösségre, az utóbbi napokban Tel Avivban éjszaka sem nagyon hűlt le a levegő. Néztem, hogy ott van-e a szokott helyén a hajléktalan férfi, aki újságot árul az autósoknak, és amikor meglát, lelkesen udvarol, de nem láttam. Ahogy gyalogoltam, kezdett összeállni a gondolat. Itt legalább három hely van, ahol fontos vagyok, és nekem is fontos a létük. A családom, a Flow és a zsinagóga. Tudom, hogy hiányzom, örülnek, amikor jövök, érzem, hogy szeretnek. Tel Avivban nincs ilyen hely. Julinak fontos vagyok, a zsinagógában kezdenek észrevenni, de ha eltűnnék, a nyomomat hamar belepné a homok.

A zsinagógába érve, széles mosollyal, öleléssel, csókokkal fogadtak, eltűnt a pókháló finomságú rosszkedv. Áldást is kaptam, gomélt is mondtam, jó lett.

Azt némi malíciával megint megállapíthattam, hogy maradt a magyar hagyomány, amilyen volt. Vikire rápisszegtek, hogy halkabban davenoljon, majd a halk smone eszré végén, amikor többen még nem fejeztük be, lent páran a férfiak közül zavartalanul, hangosan beszélgettek. Ez nem változott, ez itt továbbra is férfiklub. A tel-avivi Jakarban hosszanti elválasztás van, kelet felé nézve egyik oldalon ülnek a nők, a másikon a férfiak. Én vagy egy másik nő a paraván egyik végén átveszi a Tóratekercset egy férfitól, körbevisszük a nők között, és a másik végén átadja egy férfinak. A bima a paraván mellett van, ha akarom, közelebb vagyok a Tórához fizikailag, mint a sok férfi. Mindez megfelel az ortodox felfogásnak, nincs benne semmi, ami halachikusan ne lenne elfogadható. A budapesti neológ Károliban dönthetek, hogy egy emelettel feljebb vagyok, vagy a férfiak mögött. Az utóbbinak az az előnye, hogy amikor körbeviszik a Tórát, ha nyújtózkodom, elérem. De ekkor olvasás közben a fizikai távolság köztem és a Tóra között több méter, és csak a férfiak hátát látom. Ha a karzaton állok, felülről láthatom a Tóratekercset, és az olvasók feje búbját. Ha ülök, akkor rádiójátékot hallgatok. Az ún. fejlett világban egyre inkább figyelembe veszik a nők érzékenységét, és megteszik, ami halachikusan megtehető, a magyar neológ zsinagógákban újra és újra kifejezik az elrendezéssel, az újonnan feltett mehicékkel is, hogy ez itt a férfiak felségterülete. Ez a kizárósdi koncentrikus körökben látszik. A Mazsihisz vezetése zárt kör, a zsinagógai férfiak köre zárt kör, és valószínűleg van még néhány, de most csak ezekkel találkoztam.

Aztán délután a földön ülve játszottam Lizával, és ebből a helyzetből nézve érdektelenek ezek a játszmák. Átmenetileg el is felejtkeztem róluk.

Tanulás

Ma Tel Aviv déli részében egy fiatal arab férfi hatalmas teherautóval nekiment több autónak. Egy ember meghalt, sokan megsérültek. Azt mondta, elvesztette az uralmát a kormány felett. Ma van a Nakba napja, amikor nem a független palesztin állam kikiáltását ünneplik az arabok, hanem a független zsidó állam kikiáltását gyászolják. Nakba állítólag katasztrófát jelent. Ijesztő a két dologról egyszerre hallani.

Izgalom van bennem, főleg a gyomromban érzem. Délelőtt vidám izgatottságot éreztem, most inkább valami félelem-szerűt. Még nem tudom, mi lehet ez.

Az ulpán utolsó egy órájában, és hazafelé úton émelyegtem. Az utóbbi két hétben nehezen elviselhető tempóban tanulunk. A Purim, Peszach, Függetlenség napja miatti sok szünet lecsökkentette a tanulási időt. Nem elég az idő a tananyagra, de a vizsga miatt nem meri a tanárnő megtenni, hogy nem ad le mindent. Ezért még meg sem emésztjük az egyik új anyagot, már jön a másik. Mindent megértek, mert jól építkezünk, de olyan, mintha tömném magamba az édességet, és nem tudok többet lenyelni, már rosszul vagyok tőle.

A péntek esti szertartáson nem volt a rabbi. Helyette egy fiatalabb, haszid külsejű férfi vezette az imát, ő tartotta a beszédet is. Az éneklés most kevésbé az elmélyülést hozta, inkább vidám hangulatot. Gyorsabb, lendületesebb volt. Most is mindenki beleénekelte a maga szólamát. Itt nincs kidus péntekenként, siettünk haza, éhesek voltunk.

Szombaton tízkor ébredek. Rohanok a zsinagógába, a Tóraolvasás közepe táját érem el. Miki, Eilav barátnője meglát, lelkesen integet, melléülök. Megint a haszid vezeti az imát, az énekes részeknél melléáll egy másik szakállas, fehérkipás férfi, és tercel. Azt hiszem, így hívják azt, amikor néhány hanggal lejjebb énekel valaki, ezzel kiemeli a fő dallam szépségét. Ez a másik férfi maga elé néz, mintha befelé fordulna, és mégis pontosan abban a pillanatban áll le, mint amikor az előimádkozó. Olyan, mintha az egész testével figyelne, és szolgálná a másikat. Még soha nem tapasztaltam ilyen alázatos, magát alárendelő segítséget. Az ének végeztével el is megy a bimától, eltűnik a tömegben.

A kiduson Eilavéknak is, másnak is mondom, hogy lakást keresek, ha tudnak valamit, szóljanak. Szombat van, nem tudjuk felírni egymás telefonszámát. Majd valahogy a Facebookon keresztül csak sikerül.

Ma hosszú szünet után ismét van tanulás angolul a zsinagógában. Pirké Ávot, az atyák tanításai. Alex, fiatal angol férfi tanít. Nagyon tud, látszik, hogy előre készül az órákra. Arról tanulunk, hogy ki a bölcs, ki a hős és ki a gazdag. Van egy negyedik is, de elfelejtettem. Az asztal túloldalán egy gyerekesen kerek arcú fiú felfedez a szövegben egy paradoxont. Azt szoktuk gondolni, hogy a bölcsesség belül van, míg a szöveg szerint, az a bölcs, aki mindenkitől tanul. Ugyanakkor azt szoktuk gondolni, hogy hős, aki kifelé győz, míg a szöveg szerint, aki a saját késztetéseit tudja legyőzni. Annyira tetszik, amit felfedezett, hogy szinte felvisítok örömömben, némi feltűnést keltve. Közben bejön Mordecháj, kicsi, törékeny ötvenes férfi, aki héberül szokott itt a zsinagógában tanítani. Leül mellém. Akkor látom, hogy őszül a szakálla, de feketére van festve. Minden mondatnál magyaráz valamit héberül. Nagyon kell figyelnem, hogy tudjam követni. De azt így is veszem, hogy nagyon sokat tud. Aztán megjelenik az ajtóban valaki, fehér kipában, fehér hajjal, hosszú fehér szakállal, a két szeme kétfelé néz, mosolyog, és látom, hogy hiányoznak elől a fogai. Kedves, mesebeli, ős-öreg figura. Leül a másik oldalamra. Ő is többnyire héberül magyaráz. Feszélyezetten ülök közöttük, kicsit hátrébb húzom a székem, hogy nagyobb legyen a távolság. Az ősz ember int, hogy maradhatok. Őket nem zavarja a közelségem. Olyan szaguk van, mint réges-régi könyveknek. Kicsinek érzem magam köztük, mintha összeszorítanának. Egér vagyok egy könyvtárban.

A fáradtság nem akadály ...

Megyek az utcán, és azt gondolom, tök jó itthon!

Csütörtök este M. hívott. Mielőtt elmentem, javasolta, hogy amikor visszaérek, hívjam, én tudom, mikor jövök vissza. Mondtam, hogy 31-én. Most, amikor beszéltünk, a hangomon hallom, milyen fáradt vagyok. Fakó, halk és mély. Meghitt lebegés a fáradtságban.

Péntek este egyedül mentem zsinagógába, Juli Budapesten van. Az ima után szóltak, hogy valaki nősül, a család vacsorát ad, menjek én is. A világi vezetés elnökének anyja mellett ültem. Nyolcvan éves, kemény arcú asszony. Héberül és franciául próbáljuk megérteni egymást. Jobban megy a héber. Egy ismerős nő kérdezi, hogy ki a menyasszony. Ez az első jele, hogy körön belül vagyok.

Este, amikor lefeküdtem, a cica odajött, és megszaglászott. Reggel megismételte. Elfogadta, hogy én vagyok ott.

Reggel mondom a rabbinak, hogy mondanám a megmenekültek áldását, amit repülőút után szoktak, de nem tudom, mikor. Semmi baj, majd ő szól. Izgultam, van benne egy hely, ahol mindig elakadok. Hallgatom a Tóraolvasást, túl gyors, hogy felfogjam, rájövök, hogy ha csak lebegek a szavakon, és nem akarom pontosan követni, jobban együttmaradok vele. Gyakran elvesztem az egyensúlyomat, próbálok visszakapaszkodni a szavakra mint felhőkre. Elmúlik a Tóraolvasás, majd az ima, a rabbi nem szólt. Elfelejtette. Mondjam neki vagy hagyjam? Aztán a kidus után, amikor már szállingóznak haza az emberek, mégiscsak szólok neki. Rettentően sajnálja, hogy elfelejtette, majd felcsillan a szeme, hogy még nem késő. Elővesz egy imakönyvet, kikeresi az áldást, és csöndet kér a még ott lévő nyüzsgő tömegtől. Mikor csönd lett, jelzi, hogy mondjam. Felolvasom, hogy áldott, aki az élőkkel jót tesz, és velem is jót tett, a jelenlévők válaszolták, hogy az, aki minden jót tesz, tegyen veled is minden jót. Persze a szokott helyen megint elakad a nyelvem. De megtörtént. Ez az a rituálé, amellyel közöltem, hogy visszaértem, itt vagyok, túléltem a távollétet, és a közösség újra befogad.

Leragad a szemem. De amikor lefekszem, csak félórákat alszom. Valószínűleg a légnyomás változott. Meleg van, fülledt a levegő. A zsinagógában már ment a légkondi.

Már három férjjelölt ajánlatom van. Ma futott be kettő. Már ezért érdemes volt idejönni. Nagyon értékelem azt a zsidó hagyományt, hogy mindenki dolgának tekinti az egyedülállók összehozását.

Hál'Istennek, esik az eső. Villámlik, dörög és zuhog. Állítólag Izrael Törökországból vásárolja a vizet. Jobb, ha esik.

III. felvonás

Szombaton északon voltam Olivia családjánál. Gyönyörű házban laknak, az asszony tervezte. Olyan fajta ház, amilyen nekem sose jutna eszembe, hogy ilyenben lakjak, de ha elémtennék, azonnal beköltöznék.

Akik azt mondják, hogy az olasz családok hangosak, azok még nem voltak izraeli frankofon zsidó családnál. Időnként behúzott nyakkal ültem, és vártam, hogy elmúljon a vihar. Megnyugtató volt, hogy ők otthonosan mozogtak a legnagyobb kiabálások közben is. Igaz, egyszerre sose beszéltek négynél többen. Aztán a család nőtagjai egyenként odajöttek hozzám, és elnézést kértek a családjuk viselkedéséért. Mulatságos volt, hogy mindenki mással magyarázta a dolgot. A péntek esti vacsoránál olyan élményben volt részem, mint még soha. A három lány hevesen tárgyalt mindenféle celebekről, azok viselt dolgairól, és megvitatták, hogy kit miért szeretnek vagy utálnak. Fiatalabb koromban nagyon sznob voltam, később nem voltak lányaim, így ez a fajta beszélgetés kimaradt az életemből. Most nagyon élveztem, bár többnyire fogalmam sem volt, kikről beszélnek. A hangulata tetszett nagyon. Ráadásul ha még egyszer-kétszer elmegyek hozzájuk, elég jól fel fog javulni a francia tudásom. Nagyon jó élmény volt velük lenni, gyönyörű emberek a szó közvetlen és átvitt értelmében egyaránt.

A falu zsinagógája sokszögletű épület, ha a Tóraszekrény az eleje, akkor az első kétharmad a férfiaké, és egy íves paraván választja el a néhány lépcsőfokkal magasabban levő női résztől. A paravánon áttetsző fehér függöny, amit felemelnek, amikor a tanítás zajlik. A Tóraolvasó közvetlenül a női rész előtt középen van. A lecha dodi utolsó előtti versszakánál felálltam, ahogy szoktam, aztán az utolsó versszakánál megfordultam, háttal a Tóraszekrénynek, ahogy szoktam, de egyszercsak azt vettem észre, hogy a többiek hozzám képest 90 fokkal elfordulva állnak. Persze, én ahhoz szoktam, hogy a Tóraszekrény keletre van, az utolsó versszakot nyugatra fordulva mondjuk, de itt a Tóraszekrény délre van, hiszen innen Jeruzsálem arra van. Gyorsan hozzájuk igazítottam magam.

Yaellel megbeszéltük, hogy megint elvisz az Orange irodájába. Beszereztem a banktól a szükséges aláírást, pecsétet. Mivel a múltkori Orange ügyintéző javasolta, hogy keressük őt, nem húztunk számot, hanem egyenesen odamentünk. Helyette egy fiatal nő volt, fizettem, elvette a lapot, de mikor mondtam, hogy a csomagot is meg akarom változtatni, akkor mondta, hogy ahhoz számot kell húzni. Elveszítettünk tíz percet. Sebaj, húztunk számot, vettünk kávét és sütit, és leültünk beszélgetni. A közelünkben egy férfi ült, amikor kiderült, hogy magyar vagyok, lelkendezve mesélte, hogy volt Budapesten, és mennyire nagy élmény volt neki a Lancelot. Nem tudtuk végighallgatni, mert szólítottak. Egy gyönyörű, sötéthajú, hosszú szempillájú fiúhoz kerültünk, akinek elmondtam, hogy az eddigi csomag nem jó nekem, túl drága. Kiszámolta, hogy ha annyit fizetek, amennyit használok, az eddigi használatom alapján csak 15 sékellel fizetnék kevesebbet. Megemlítettem, hogy a Cellcomnál nem sokkal több pénzért hatszor annyit lehet telefonálni és sms-ezni, és hogy az új rendelet alapján átmehetek anélkül, hogy megváltozna a számom. Szóval egy jobb csomagot akarok. Mondta, hogy megkérdezi a főnökét. Elment, visszajött, mondta, hogy most nem tud sokkal jobbat adni, de ha egy-két hónap múlva visszajövök, akkor már lehet. Viszont ha ehhez hozzáteszünk egy gigabájt internetet, akkor az csak 40 sékel. Kértem szerződést, inkább nem adna, mert abban csak valamennyi megabájt lenne, majd a számlán látom, hogy egy gigára szól a megállapodás. Ekkor értettem meg, hogy nem bízom a szóbeli megállapodásban, pedig itt az működik. Oké, akkor ehhez hozzá kell szoknom.

Ági felrakott a facebookra egy Ágnes Vanilla által énekelt Radnóti verset. Meghallgattam, nem tudtam nem végighallgatni. De akkor jöttem rá, hogy kerülöm a szomorú témákat. Egyszer, amikor Berndnél voltam terápiában, és egy erdőben láttam magam egyedül kucorogva egy fa alatt, azt mondta, hogy ideje kijönni az erdőből. Felkeltem és kisétáltam. Mostanában néha eszembe jut ez a kép.

A. szerint az alijázás utáni második évben szoktak depressziósak lenni. B. szerint az első év a legnehezebb. C. szerint az ulpán alef fölfelé visz, aztán a végén depresszió. Ott van egy döntési helyzet, hogy hogyan legyen tovább. Szimha két éve él itt, ruhatervező iskolába akar menni, ahhoz jobban kellene tudnia héberül, de csak az alef szintje van meg, viszont ahol lakik, a közelben nincs bét szint. Most csapdában érzi magát, nem tudja, mit csináljon.

Nekem eddig az első hónap volt a legnehezebb. Amikor döntéseket kellett hozni anélkül, hogy tudtam volna, melyik irány a jó, és melyik nem az. Most könnyű, vannak rutinok, ezek kitartanak májusig. Akkor lesz vége az ulpánnak, júniusban lejár a lakásszerződés, és el kell döntenem, hol lakjak és mit csináljak. Azt tudom biztosan, hogy innen elköltözöm nagyobb lakásba, de az nem lehet Tel Avivban, mert ez borzasztóan drága város. Az is biztos, hogy valamikor az ulpán bétre is beiratkozom, mert az alef csak az alapokat adja. Most ennyit tudok. De még van három hónapom arra, hogy alakuljanak a dolgok.

Tegnap Rabbi Elázártól olvastunk. Ha valaki tiltott szexuális kapcsolatba lép, az halált érdemel ebben a világban, és van helye az eljövendő világban. Aki mások előtt megszégyenít valakit, annak nincs halálbüntetése, de nincs helye az eljövendő világban. Egyszerre paradox, és mégis logikus.

Ma is voltam tanulni, a szerv-adományozás és a halacha témában. De erről máskor írok.

Harmadik szombatom itt

Pénteken délelőtt kimegyek Ramat Ganba, Vilma, az orvosom öreg barátainak barátnője hívott, hogy adna néhány dolgot, amire szükségem van. Edények, szőnyeg, ágytakaró, és mivel festeni szokott, választhatok a festményei közül. Kiválasztok egy fát, ami tölgyfának néz ki, és egy szamarat, amelyik virágokat cipel. Most már festményeim is vannak. Asztali lámpám és vasalóm is. Ki tudom vasalni a mosodából gyűrötten kapott ruhákat. Hurrá, hurrá!

Yael lengyel származású, és megtanult a férje nyelvén magyarul. Mesélte azt a történetet, hogy amikor még nem tudott magyarul, a férjének egy idős rokona érkezett, és miközben őt mentek meglátogatni, az autóban gyakorolták, hogy majd megkérdezi, hogy tetszik Tel Aviv. Odamentek, és úgy kérdezte: "hogy tetszik neked Tel Aviv"? Aztán az idős hölgy haláláig nem állt vele szóba, mert letegezte.

Amikor péntek este mentem a zsinagógába, még alig voltak. Éppen mincha volt, aztán kezdődött a szombat fogadása. Közben érkeztek a nők, frissen mosott, nedves hajjal. Juli nem volt ott, így hátrébb és az elválasztó paravánhoz közelebb ültem. A rabbi a Lecha Dodi-ra érkezett meg, felment a Tóraolvasó pulpitusra. Néha halk és átszellemült hangon énekel. A közösség éneke többszólamú. Magával ragad megint a szertartás, az ének. Mire vége, megint tele van a női és a férfi rész is. Vannak vagy százötvenen. Az előtérben állnak és beszélgetnek. Keresztülverekszem magam, nincs türelmem kivárni, hogy várnak-e valamire, vagy csak smúzolnak. Hazaérek, csak a cica fogad. Most nincs se Kon, se Juli. Száműzöttnek érzem magam. Végigcsinálom egyedül a kidust, a vacsorát. Megint úgy eszem, mintha hajtanának. Pedig senki nem akarja elvenni, és senki nem sürget. Úgyis minden fogásnál kellene tanulni is, a saláta után előveszem a hümest, és olvasom. Aztán levest eszem, és elfelejtem, hogy továbbolvassak, eszem a következőt. Addigra elmúlik a száműzöttség érzésem. Most nem tudom, hogy azért, mert nem vagyok már éhes, vagy azért, mert otthon, a zsinagógában beszéltek rólam, és ezt érzem.

Lehet száműzetés az, ha az ember epret eszik januárban? Gondolom, Rákóczi sem nyomorgott.

Reggel, mikor megyek a zsinagógába, cica kijön az előtérbe. Ő is akarna világot látni. A lábammal visszatereltem, és elköszöntem.

A zsinagógában megint a konyhában kezdtem. A rabbi és a fogatlan, kicsi, bolond öregasszony volt ott. Rabbi kérdezett, hogy van-e valami újság, mondtam, új helyen lakom. Az utcanévre azt válaszolta, hogy az nincs messze. Még akart volna valamit mondani, de a bolond öregasszony mindenáron meg akart valamit nézetni vele. Kérdeztem, hogy ő fog-e kezet. Kezet fogtunk, hosszan tartotta, miközben fél lábon álltam, majd elestem, mert túl távol álltam tőle. Aztán beszélgettem az öregasszonnyal. Héberül. Nem állítom, hogy életem legbonyolultabb beszélgetése lett volna.

Az imán két nő is segít, hogy a helyi imakönyvben megtaláljam, hol tartanak. Ez jól esik. Segít, hogy ne érezzem magam annyira idegennek.

A kiduson most a rózsaszín heringre hajtok. Kekszre humusz, arra hering. Éppen letüdőztem a kekszet, és fuldokoltam, amikor a rabbi mögöttem elsuhanva megkérdezte, hogy "are you okay?" Hát hogyne lennék oké, majd rohantam a másik asztalhoz folyadékért.

Visszaérve a cicát felvittem a tetőre, legyen neki is szombat. Aztán elmentem a tengerpartra sétálni. Megint találkozom az öregasszonnyal. Beszélgetünk. Bizonyára fogyatékosnak tekint, és van türelme kivárni, amíg összerakok egy héber mondatot. És mivel hangosan értelmezi, ezért tudom, hogy megértette-e vagy nem. Egy fiatal férfi odajön, és akar neki adni egy sékelt. Mintha ördögöt látna, hirtelen hátralép, maga elé teszi védekezően a kezét, és mondja, hogy nem fogadhatja el, hiszen szombat van. Aztán ezt is megbeszéljük. Szerencsére nagyrészt olyan szavakat használ, amiket már ismerek. Vagy egy órai séta után, mire visszaérek, kimegy a szombat.

Este skype-on rákapcsolódom az otthoni Talmudtanulásra. Hallom Réka hangját távolról, Kati hangját közelről, és egészen otthon érzem magam.

Holnap megint iskola, és csomó lecke van, amit még meg kell csinálnom. Itt csak a pénteket és szombatot tudom biztosan, a többi nap összekeveredik.