Zuhog az eső ...

Ilyen volt a nappali beköltözéskor ...

Jó érzés tágas lakásban lakni. Meglehetősen igénytelenül felújított hely, majd szép lassan letisztogatom a festékfoltokat. Nincs ebédlőasztalom, amit Carol nekem eladott, azt a korábbi lakás tulajdonosa lenyúlta. A szék is kevés. De ezek meglesznek előbb-utóbb. 

Micikétől azt tanultam, hogy a pusztaságban vándorló zsidók között akik hittek, azok találtak mannát. Akik erősen hittek, azoknak az ajtajuk elé hullott a manna. Na, akkor nem állok rosszul, ma találtam Bné Brákban egy teljesen jó műanyag széket. Azért lehet még a hitemen javítani, mert félórás gyalogútra találtam, nem az ajtóm előtt. 

Ma egész nap zuhogott. Menni akartam szupervízióba Givat Smuelba, álltak a buszok. Elindultam gyalog. Egy idő után cuppogott, ahogy léptem. Ilyenkor az úttesten ömlik a víz, kikerülhetetlenül. Mivel mentem, nem fázott a lábam. Az útba eső egyetemen bementem egy WC-be, levettem a nadrágom, kicsavartam belőle a vizet, mentem tovább. A szupervízió egy órás, esély nem volt arra, hogy megszárad bármim is. Visszafelé beálltam a buszmegállóba, fázott a lábam a cipőben, és ahol a vizes nadrág hozzám ért. A megállóban két nő dühöngött, az egyiknek elrobogott a busza anélkül, hogy megállt volna, a másik már egy órája várt, és amikor felhívta a busztársaságot, azt mondták neki, hogy nem tudják, mikor jön a busz, amelyiknek húsz percenként kellene járnia, és van aki másfél órája vár. Úgyhogy inkább elindultam gyalog. Akkor találtam a széket. 

Mivel a telefonom lemerült, ezért nem tudtam behatárolni, merre járok, Nap sem sütött, viszont zuhogott az eső, úgyhogy mentem az orrom után. Egy temetőben kötöttem ki Bné Brákban. Végigmentem egy keskeny ösvényen a fal és a sírok között, egyik kezemben az ernyő, másikban a műanyag szék, rajtam kabát, azon műanyag esőkabát, azalatt a hátizsákom, fejemen kapucni. Ha így látnának az ügyfeleim, biztos nem fizetnének annyit, amennyit kérek. A túloldalon láttam egy férfit, megkérdeztem, hogy merre van a Hazon Is. Pont az ellenkező irányba mutatott, mint amerre sejtettem. Kiderült, hogy én az utcát kérdezem, ő meg a sírjára gondolt. 

Hazaérve forró vizes lábfürdő, forralt bor, meleg leves, aztán lefeküdtem. Nem kéne, hogy beteg legyek, most hogy megyek haza dolgozni. Délután telefonálgatok, minden helyen, ami eszembe jut, bejelentem, hogy új címem van. Egészen belejövök, héberül kezdem, aztán ha nagyon gyorsan beszélnek, mondom, hogy vagy lassabban, vagy angolul. Aki nem tud angolul, lelassít. Már nem idegeskedem, hogy jól csináljam, van bennem valami nyugati fogyasztói magabiztosság. Rábeszélnek az egyik cégnél 30 megás internetkapcsolatra, alig drágábban, mint a régi, rákérdezek a modemre, azt a másik cégnél kell kérdeznem, felhívom azokat, kiderül, hogy nem biztos, hogy az enyém bírja, lehet, hogy ki kell cserélni, és egyébként ott is többet kell fizetni a harmincért. Úgyhogy visszahívom az első céget, és mondom nekik, hogy kérem vissza a 10 megámat. 

Felhívom a tulajt, hogy csöpög a víz a légkondi vezetékénél. Azt mondja, ilyen esőben nem tud senkit hívni, majd ha már nem esik ennyire. Rendben, akkor vödröt teszek a csöpögés alá, majd elrendezik. 

Este meleg pitát eszem nyers fokhagymával, olivaolajjal, rizsecettel, kamillateával. 

Új lakás

Már két napja ramat gani lakos vagyok. Ez felbátorít arra, hogy a tel aviviakat sznobnak mondjam. Képesek 3-4000 sékelt kifizetni, hogy a világ közepén érezzék magukat!

Ramat Gan másik város, olyan, mint Kispest a belvárosiaknak. A lakás kis utcában van, csöndes, leszámítva a szomszédos iskolát, ahol a be- és kicsöngetés úgy zajlik, hogy pléhjancsin zene szól. Az ötvenes-hatvanas évek Magyarországát idézi. Van még a szomszédban zsinagóga, ahonnan péntek este kihallatszott az éneklés. A harmadikon lakom, lift nincs, így a biciklizés helyett lépcsőzés lesz a sport. Bicajozni nehéz lenne, mert dombos vidéken lakom. 

Tegnap egész nap takarítottam. Mire befejeztem, és megnéztem az órát, éppen bejött a szombat. Gyorsan beállítottam a szombati órákat, lezuhanyoztam, és némi késéssel elkezdtem a szombatot. Reggel elgyalogoltam a megszokott zsingaógába, Tel Avivba. Egy óra 10 perc, szerencsére nem a legnagyobb esőben. 

A héten alig dolgoztam, csak a lakáskereséssel és költözéssel voltam elfoglalva. Korábban azt gondoltam, könnyen költözöm, hiszen semmim sincs itt. Ezt a semmit 1200 sékelért hozták ide. Yael fizette a borravalót. 

Nagy a lakás, egyedül vagyok benne, úgyhogy lehet jönni vendégségbe.

Most ennyi, fáradt vagyok.

Így az évforduló tájékán ...

Akik azt hiszik, hogy a szerelem az, hogy két felgerjedt egyén mindenáron közös ágyba akar feküdni, azok nem is tudják, mennyire bedőltek a ponyvának. Szerelem az, amit én látok, hogy a hetvensokéves nő mindent megtesz, hogy életben tartsa a nyolcvanvalahány éves férfit, és ez utóbbinak az erőfeszítése, hogy életben maradjon a felesége kedvéért, mert egyébként magától már nem tenné. Ezért kell itt maradnom a környéken, hogy ebben az eszetlen erőfeszítésben segítsem őket a magam korlátolt képességeivel. 

Szerződést kötöttem a ramat gan-i lakásra. Nagy nappali, hálószoba, félszoba, konyha, fürdőszoba, a harmadik emeleten, kis utcában. Bárki jön, lesz elég hely. Sokba kerül, de kevesebbe, mint Tel Avivban egy 25 nm-es. A tulajdonos egy üzletasszony fodrásznő, és ezermester jemeni származású férje, egy nap után már puszipajtások vagyunk. A terasz hiányzik, de a lakás tetszik. Még át kell költöznöm. Valami új kezdődik megint. 

Bejelentkeztem szervadásra. Kaptam egy kártyát az adataimmal, amivel igazolom, hogy bármely szervemet felhasználhatják halálom után. Ennyivel is többet érek. 

Lakáskeresős sürgős, de mégis ...

Huhh, most nem tudom, mitévő legyek! 

Keresek lakást, rohamosan, mert a héten el kell költöznöm. Először ideges voltam, hogy a szombat kiesik a keresésből, aztán arra jutottam, hogy jobb is, ha kikapcsolom magam. Meditáció 25 órában. Ebből 11-et aludtam. Péntek este a zsinagógából egy lány meghívott vacsorára. Még soha nem láttam. Hullafáradt voltam, mégis elmentem. Tizenegyen voltunk, csupa nő, ebből hét inkább huszas, mint harmincas, négyen ötven fölött. Nagyon bőséges vacsora volt, és sokat röhögcséltünk.  

A rabbi már Angliában van. Először furcsa volt a zsinagóga nélküle, de szombaton már ismerős. Egész jó! A Tóraolvasó olyan szépen, lassan olvasott, hogy szinte értettem is, de mindenképpen tudtam követni. Az utcán hazafelé a napsütésben megint éreztem az "újra otthon" érzést. Megnyugtató. 

Kiment a szombat, újra kezdtem a keresést. Telefonálgattam is, az egyik lakástulajdonossal, egy franciával megbeszéltem holnap kettőre. Egy másik annyira mondta, hogy menjek most, hogy buszra szálltam. Meg is feledkeztem az ügyfelemről, akivel skype-on kellett volna dolgoznom. Úgyhogy vele megbeszéltem egy másik időpontot, és majd ledolgozom ezt a hirtelen váltást. 

A lakás, amit megnéztem, Ramat Ganban van, nem nagyon messze Ricsiéktől. Tágas, csöndes utcában, légkondi a nagy nappaliban, amit le akarnak parkettázni. Ez fura, itt mindenhol kőburkolat van. A nappaliba egyelőre semmilyen bútorom nincs. 

Na, ez az egyik lehetőség. A másikra Carol hívta fel a figyelmem, aki a Tanglo-n, a tel avivi angol nyelvűek honlapján talált egy hirdetést, hogy egy nő az anyjának keres Jeruzsálembe, pontosabban Abu Torba a hatalmas házba lakótársat, ingyen, azért, hogy néha beszélgessen az anyjával. Carol megadta a nő elérhetőségét, hirtelen felindulásból írtam neki, megírtam, ki vagyok, mit csinálok, és hogy folyton utazom. Ez történt pénteken, ma döbbenetemre jött a válasz, hogy adjam meg a telefonszámomat. A mama is terapeuta volt, úgyhogy biztos lenne miről beszélgetnünk. Így most van két lehetőség előttem, Ramat Gan, közel Ricsiékhez és a tel avivi zsinagógától egy órás sétaútra kb. négyezer sékelért, vagy egy állítólag gyönyörű zsidó-arab faluban, félig társalkodónőként, valószínűleg minden jobb zsinagógától távol, ingyen. 

Zs. meghívott hozzájuk jövő szombatra Jeruzsálembe, mondta, hogy ha nincs lakásom, azért, ha meg van, azért, hogy ne legyek egyedül üres lakásban.

Amit szerint Ramat Ganban fogok kikötni. 

Dolgom van

Nincs ihletem. Vagy nemtom mim nincs, de nagyon nincs. Ugyanúgy pörgök, mint Bp-en. Lektorálok egy fordítást, és már második hete csinálom, és még mindig húsz oldal van hátra a nyolcvanból. A legizgalmasabb fordítói teljesítmény a szétszórt emberi darabok a pontdiagram helyett (scatter graf). Tanulok is. Van egy szupervízorom Litvániában, egy Prágában, egy itt helyben, Elkezdtem Steiner Kristóf írásórájára járni. Nagyon élvezem a gyakorlatokat, az ötmondatos háborús témájú novellát, a verseket, a meghatározott szavakból összeállított történetet. Érzem, ahogy kinyílik a kreatív, gyermeki lényem. Kristóf érzékeny, okos tanár.

 Bné Brákba kezdtem járni zsidóságot tanulni, hogy itt is elismerjenek zsidónak. A hölgy Micike, apró, törékeny, magyar származású nő, nálam pár hónappal idősebb, ránctalan arcú, Audrey Hepburn-ös finomságú. Van nyolc gyereke és harminc unokája. Hihetetlen lelkesedéssel magyaráz, amikor héberül mondja, szédülök a sebességtől. Felváltva beszélünk magyarul és héberül. Szerencsére a többségét tudom annak, amit mond, így nem nehéz megértenem. Viszont mindenre tud egy midrást, ezt nagyon szeretem, a midrásokkal szerintem ki kellene bélelni a világot, puhább, melegebb, nyugodtabb lenne. 

Szerencsére ez a tanulás nekem csak a buszjegybe kerül, Smuel elintézte, hogy egy amerikai alapítvány fizeti Micikét. Annyira jó érzés, amikor ilyen jó emberek vesznek körül. Ráadásul a mai tanuláson történt velem valami.

Tegnap Carol-lal összevesztünk. Ledorongolta őt a lakástulajdonos, amikor mondta neki, hogy mindketten elköltözünk. Carol megijedt, nekem azt akarta beadni, hogy január vége előtt én sem költözhetek el. Én meg agresszívvé válok, amikor valaki azt akarja nekem beadni, hogy nincs döntési lehetőségem. Mint a kutya, amelyiket sarokba szorítják, harapok. Mivel világos volt, hogy Carolt nem tudom meggyőzni arról, hogy hülyeséget beszél, abbahagytam, és nem szóltunk egymáshoz. 

A mai tanuláson Micike azt tanította, hogy ha a szomszéd nem adja oda az edényét, majd később kér tőlem, akkor nem tehetem meg azt, hogy nem adok, mert ő sem adott, azt sem, hogy adok, hogy lássa, ő ugyan nem adott, de én igen, hanem adjak azért, mert szüksége van rá. Ha valaki rossz velem, gondoljam azt, hogy biztos nehéz neki. Ne nyújtsam oda a másik orcámat, ahogyan a keresztények tanítják, de ne akarjam bántani vagy kibeszélni. 

Ahogy ezt hallgattam, teljesen világos lett, hogy Carol tegnap ideges volt, hogy én elmegyek, és neki kell fizetnie a teljes bérleti díjat. Eldöntöttem, hogy mondom neki, ha maradnia kell január végéig, én is maradok. Nem tudtam, hogyan fogja fogadni, de gondoltam, megpróbálom. 

Egyszer eljutottam a tengerhez is. Hárman voltunk a vízben, a parton sem sokkal többen. Sütött a Nap, a víz hűvös volt, már rég úsztam, a testem már megszokta a hűvösségét, de a fejbőrömön hátul még mindig éreztem. Annyira tiszta most a víz, hogy ahol nyakig ér, ott is látom a lábujjaimat. Szeretem ezt a nagy, tág, hullámzó hűvösséget, a távolban az ég és a tenger kékje között határozott határvonallal. A végtelenség és a határ együtt. 

A rabbi egymás után két pénteken az optimizmusról beszél. Megkérdezi, ki gondolja azt, hogy ez volt az utolsó háború. Nem látom, hányan teszik fel a kezüket a százötvennél több emberből, mert őt nézem. Aztán mondja, hogy aki hívő, az optimista. Erről eszembe jut, hogy még évekkel ezelőtt, vad ateista koromban egyszer Bernd, aki valaha keresztény pap volt, azt mondta nekem, én hívőbb vagyok, mint sok vallásos. Most értettem meg a mondatát. Bár mostanában úgy látom, a világ inkább a rossz irányba megy, mint a jóba, de most ez a két dolog megint segít visszahozni azt a távlatos látásmódot, ami bizodalmat ad. Azt, amiben az ég kékjét és a tenger kékjét látom, nem az alattam lévő homok szürkés sárgáját. 

Ricsiékkel elmentem északra egy kibucba, a barátaikhoz. A férfi nyolcvanegy éves, két hete szívbillentyű-műtéte volt, másnap sétált, négy nap múlva hazaengedték. Disznószív-billentyűt építettek be neki, nem nyitották fel a mellkasát teljesen, csak annyira, hogy a régi fölé be tudják tenni az újat. Különleges, energikus figura, a kertje tele van ókori kő-, vas- és cserépdarabokkal. 

A visszafelé úton hallgatjuk a My Fair Lady-t héberül, és Yaellel ketten hangosan éneklünk. Ricsi szemét látva, azt hiszem, nem sok ilyen alkalmunk lesz már.

Fáradt pörgés

Givatajimba buszozok, nagyon sietősen szállok le, otthagyom a kék cipzáros táskámat, csak egy múlt heti HVG-vel. Ahogy baktatok az utcán, gondolom, ez elveszett, nincs kedvem utánajárni. Aztán rájövök, hogy az otthagyott tárgy itt veszélyt jelent, nem ajándékot. Ricsi megerősíti, aprólékosan elmagyarázza, hogy ilyenkor lezárják az utcát, az embereket lehajtják a buszról, jönnek a tűzszerészek, betuszkolják a dolgot egy páncéldobozba és felrobbantják. Felhívom a busztársaságot, kiderül, hogy az 55-ös nem hozzájuk tartozik. Megmondják a telefonszámot, felhívom a másik társaságot, elmondom, mit hol hagytam, mi van benne, hol, mikor szálltam fel, mi a telefonszámom. Majd visszahívnak. Kb. félóra múlva hívnak, a táskám Kirját Onoban van, a busz végállomásán. Este elmegyek érte, az ember, aki átadja, jól lecsesz, merthogy megállították a buszt, kihívták a rendőrséget, manapság ki kell hívni a rendőrséget a talált tárgyakhoz. Nem részletezi, de lehet, hogy a Ricsi által leírt folyamat vagy annak egy része lezajlott. Csöndben végighallgatom, nem mondom neki, amit Ricsinek, hogy vazze, nem szándékosan hagytam ott. A másik ember az irodában megértően néz rám. 

A háború kezd beszivárogni az álmomba. Egyelőre szelíden bántva, amikor felébredtem, kissé rosszkedvem volt. De ez a fáradtságtól is lehet. Pénteken bummokra ébredtem, azt gondoltam lőnek, aztán vettem észre, hogy ezek előtt valami fény is van. Vihar volt villámlással, dörgéssel. Azt hittem, hajnal van, még nincs teljesen világos, és némi lassú ébredezés után megnéztem az órát. Gondoltam, megállt, tizet mutatott. Nem állt meg. 

Péntek éjjel is tíztől tízig aludtam, majd délután három órát, átaludtam a szombat kimenetelét. Ez tizenöt óra 24-ből. Érzem, hogy herpesz akar kijönni a számon, ez mindig akkor történik, amikor kimerülök. Nem tudom, hogy kevesebbet bírok, vagy nem veszem észre, hogy fáradok. Amikor Lacival interjúztam, mondta, hogy ez nagyon fárasztó. Én nem vettem észre. 

Szombaton már a Tóraolvasás után érek a zsinagógába. A rabbi éppen beszél. Ilyenkor nem szokott, ez különleges alkalom. Az utóbbi hónapokban a szombati szertartás a földszinten volt, azután, hogy egyszer láttam, tanakodnak a földszintiek, amikor éppen a szertartásnak kellett volna folyni. Gondolom, nem volt meg a minjen, és mi, az emeletiek a későbbiekben lent voltunk, hogy ne legyen gond. A lenti hely hagyományos felfogású, akár Budapesten is lehetne. Itt nem adják át a Tórát az ezrat nasimba, jó esetben a mechice mellett viszik el, át lehet nyúlni a függönyön keresztül. 

A rabbi mostani beszédéből megértem, hogy visszaköltöztünk szombaton a fenti terembe, mert a nőknek nem volt jó a lenti hely. Uramatyám, hogy mik vannak! Egy zsinagógában azért változtatják meg a korábbi döntést, mert a nőknek nem tetszik. 

Kollégám szerzett nekem egy új ügyfelet. Mikor átküldöm neki a szerződéstervezetet, mondja, hogy nagyon vastagon fogott a tollam, amikor az árat meghatároztam. Igaza van, az eddigi legmagasabb árat írtam be. Az ügyfél egyébként tök boldog, azt a kifejezést használta, hogy tűpontossággal határoztam meg, mi a baj. Kollégámnak kínos, hogy már elkezdtük a munkát, és hogyan igazolja ezt a magas árat.  Vitatkozunk, mondom neki, hogy én prémium-kategória vagyok, engem ne adjon el annyiért, mint másokat. Az ügyfél vezérigazgató, nyilván nem kisautóval jár. Nagyon öntudatosan adom elő magam, korábban kiakadtam, amikor kiderült, hogy egy banknál feleannyiért dolgozom, és annak is csak a kétharmadát kapom meg. A prémium-kategória kifejezést nemrég hallottam először, nagyon megtetszett. 

Gondolkodtam, hogy mitől lettem ilyen fene öntudatos. Azt hiszem, sokrétű, de mindenképpen az izraeli létemhez kapcsolom. Talán benne van az, hogy itt a nők öntudatosabbak, akaratosabbak, az is, hogy nem ismerek olyant, aki ennyi idősen a sikerből átlépett a bizonytalanságba. Ezek így leírva túl egyszerűek, nem adják vissza az ízét, szagát, teljességét annak a változásnak, amin keresztül megyek. Talán benne van az is, hogy megérlelődött bennem, nem akarok automatikusan férfivilág csöndes háttértámogatója lenni. Ha támogatok, az egyedi döntés. Még érlelem, van itt még valami, amit nem látok pontosan.

Ma megint előadtam a Petach Tikvai klubban. A klub szervezője, amikor meghívott, mondta, hogy beszéljek arról, hogyan lehet 90 felé közeledve jó életet élni. Mivel a Pszichoterápiában éppen volt két cikk az öregek terápiájáról, innen kiindulva elkezdtem felkészülni. Gyártottam egy elméletet, ami most nagyon tetszik nekem. Arra gondoltam, hogy az öregedésnek három fázisa van: tiltakozás, gazdagodás, gazdagítás. Először tiltakozunk az öregedés ellen, mindent bevetünk, hogy a jelei ne jelenjenek meg rajtunk. Aztán felismerjük (már, aki), hogy milyen szabadságokat ad az öregedés. Aztán elkezdjük (már, aki) lezárni, rendezni a dolgokat, átadni a következő generációnak. Lehet, hogy írok belőle cikket és felteszem. 

Úgy döntöttem, hogy januárban elköltözöm. Nézem a hirdetéseket, egy helyre el is megyek. A hirdetés szerint másfél szoba, 35 nm, 2900 sékel az adóval együtt. Ott nem látom a félszobát, szerintem nincs több, mint 25 nm, és 3200 az adóval együtt. Másnap telefonálok, hogy nem veszem ki. Nem kérdik, miért, ezért nem mondom, hogy nem akarok palimadár lenni. Majd lesz valahogy. 

Hát, így tengetem a napjaimat Tel Avivban. A tengernél még nem voltam, mióta itt vagyok, halogatom. 20-25 fok van, néha eső, nehezen szánom rá magam, hogy ne dolgozzak,  hanem elmenjek úszni.

Új Kelet cikk - A háború

Ez a levél még akkor érkezett, amikor Budapesten voltam. Most újraolvastam, és nem változtatnék rajta.

Kedves Ila!

Tel-Avivból írok Önnek. Nemrég érkeztünk az országba a családommal és hirtelen belecsöppentünk egy "háborús" helyzetbe. Az ismerősök nyugtatnak, hogy minden rendben lesz, de erről magam is csak alig vagyok meggyőzödve, s a két fiamnak (3 és 5 évesek) még nehezebben magyarázom el, hogy nincs miért megijedni, ha megszólal a sziréna. Épp csak belerázódtunk az új életünkbe, végre beállt a rend, a srácok óvodába járnak, a férjem és én is dolgozunk, s most hirtelen egyik pillanatról azt sem tudom,hogy elmerjek -e indulni a munkahelyre, elengedjem-e a gyerekeket az óvodába. Szerencsére a hétvégén csak párszor kellett  a lépcsőházba futni a gyerekekkel, de nagyon megijedtek és órákba telt mire sikerült megvigasztalni őket. A nagyobbik azóta is bepisil éjszaka, amire már évek óta nem volt példa. Van valami technika amilve magamat és a gyerekeket is meg tudom nyugtatni? Mennyit meséljek el nekik abból, ami történik?

Kati


Kedves Kati!

Valóban, nem a legjobb pillanatban érkeztek. Mi, akik Magyarországon nőttünk fel, a háborúról leginkább csak a borzalmakat hallottuk. Csak néhány visszaemlékezésben olvashattuk, ezért talán meg sem ragadt a fejünkben, hogy mennyire hozzá lehet szokni a háborúhoz, és mennyire voltak, akik tudtak élni közben, a szó legvalóságosabb értelmében, nemcsak a túlélésre értve.  

Izrael hatvanegynéhány éve háborús ország. Akik ehhez szoktak, azok tudják, mit kell tenni, kihez kell fordulni, vagy kinek kell segíteni. Mi frissen ideköltözöttek híján vagyunk ezeknek a tudásoknak. De ha lelkileg fontos, hogy maradjunk az országban, meg fogjuk tanulni.

A háború kicsit olyan, mint a betegség. Van aki, megrokkan testileg és/vagy lelkileg, van, aki belehal, és van, aki gazdagabban jön ki belőle, mert megtanult közben más módon élni, és mert korábbi gátaktól felszabadul a betegség hatására.

Nézzük, mi kell ahhoz, hogy a háborús helyzetet túléljük, sőt akár gazdagodjunk általa. Az első, hogy tudjuk, mit kell tennünk, hova kell mennünk, ha szól a sziréna. Fontos, hogy a környékükön lévőket kérdezzék meg, ha még nem tudják. Ez a túléléshez kell. Az óvónőktől is kérdezze meg, ilyenkor mit tesznek. Erre azért van szükség, hogy Ön viszonylagos biztonságban érezze a gyerekeket, Ön kevésbé szorongjon.

A második az, hogy tudja, mi az élete értelme, célja, és ebben hol van Izrael. Ha ezek megvannak, és Izrael is benne van, akkor a háború ebben átmeneti momentumnak fog tűnni, amit túl kell élni, aztán lehet folytatni az életcél megvalósítását. Ha nem tudja, mi az élete értelme, célja, vagy ebben nincs helye Izraelnek, akkor úgy sejtem, vissza fognak költözni a biztonságosabbnak vélt Magyarországra.

A harmadik, hogy tudjon segítséget kérni, elfogadni és adni, beépülni a talán váratlanul megjelenő közösségbe. Az izraeliek nyersek, néha modortalanok, de ha baj van, hirtelen közösséggé formálódnak, együtt vannak. A magyarok nehezen tudnak kérni és elfogadni, ha ez Önökkel is így van, akkor itt az ideje gyakorolni.

Talán észrevette, hogy nem a gyerekekkel kezdem, hanem Önökkel, a felnőttekkel. Önök alkotják a gyerekeik létének az alapját, így ha Önök stabilak, a gyerekek biztonságban fogják érezni magukat. Ha a gyerekek megrémültek, ebben jelentős szerepe lehetett az Önök rémületének. Tehát az első az, hogy Önök visszanyerjék a nyugalmukat.

Arról, hogy mennyit beszéljen a gyerekeknek a háborúról, azt javaslom, hogy annyit és azt mindenképpen, amennyi és ami ahhoz kell, hogy tudják, mi a dolguk, ha megszólal a sziréna, és azt is, hogy ez átmeneti időre szól. Egyeztessen az óvónővel, szociális gondozóval, akik erre fel vannak készítve, és az adott helyen konkrét segítséget tudnak nyújtani.