Vizsganap

Először a tényeket írom le, hogy akik ezt szeretik, utána mehessenek aludni.

A képen az összetűzött függöny mögött vagyok én.

A vizsga kétszer 1 óra 15 perc volt. Az elsőben kaptunk három pontozatlan szöveget, hozzá kérdéseket, amikre akkor lehet válaszolni, ha végigolvastam a szöveget, és értem legalább annyira, hogy tudjam, melyik részt kell átmásolni válaszként. Szótár nincs. A táskákat a tanár mellé, a földre kell tenni a mobilokkal együtt. A második 1 óra 15 percben megadott témáról kellett 10 mondatot írni, megírni egy hirdetést arról, hogy találtam egy órát, és nyelvtani feladatokat elvégezni, mint áttenni múlt időből jövőbe, fordítva, nem reális feltételes módot átírni reálisba, mondatokat kiegészíteni adott szavakból választva, passzívból aktívba áttenni igéket. A nyelvtani rész nem nagyon ment, ott lottóztam. Mindent kitöltöttem, így több esélyem van, hogy jót írok be, mint ha semmit. A szöveges részek nagyrészt jól mentek. Három hét múlva tudom meg az eredményt.

Az éjjel rosszat álmodtam. Felébredtem, visszaaludtam, elfelejtettem. Reggel ébredés előtt a bár ilános csoportom tagjával, egy hatgyerekes ortodox nővel álmodtam. Azt mondta álmomban, hogy a gyerek kezét el kell engedni. Azt válaszoltam, hogy nem kell előre elengedni, majd ő kihúzza a kezét, amikor már nem akarja, hogy fogjuk. Csak észre kell venni, és elfogadni, hogy önállósodik.

Semmi tétje nincs a vizsgának, mégis izgulok. Ebből is látszik, hogy a teljesítménykényszerem mennyire belülről jön. Ha megmérettetés van, beindul a versenyszellem bennem. Most szükségem lenne egy apafigurára, aki megölel, és azt mondja, hogy ne izguljak, minden rendben lesz. De most nincs ilyenem. Akire számítottam, az kiszállt. Edwin Nevis is meghalt a múlt héten. Pedig ő, amikor tanított, és nagyon szomorú voltam, ölbe vett, és amikor mondtam, hogy mindjárt rendben leszek, azt válaszolta, hogy ne siessek, úgyis az a baj, hogy túl korán felnőtté váltam. Ez több mint tíz éve volt, és azóta is, ahányszor írtam neki, rögtön válaszolt. Két hete írtam, nem válaszolt. Aztán megtudtam, hogy beteg lett és meghalt. Úgyhogy most senki nincs, aki felnőttebb lenne, mint én, legalább néhány percre. Marad a tenger.

Tegnap éhgyomorra kimentem a tengerhez. Úsztam. Felszabadult örömöt éreztem. A szabadság érzése úszni és sodortatni magam a vízzel. Sehol semmi akadály, csak a simogatóan körülvevő víz. A lábam nem ér le, mégis látom a homok hullámok keltette barázdáit. Fekszem a vízen, nem csinálok semmit és megtart. A Nap homályosan süt, még nem vakít. Amikor kikászálódom a vízből, egy férfit látok a homokban elterülni, mintha csak része lenne a homoknak. Az jut eszembe, hogy ettől még messze vagyok. Mindig ügyeltem arra, hogy ne ragadjon rám a homok. Délután már kezdek a tanulástól becsavarodni, és ötkor megint kimegyek a tengerhez. Közben kimostam a takarót, amit vittem reggel, lepedőt nem akartam kivinni, így ráfeküdtem a homokra. Riszáltam a fenekemmel és a hátammal kis mélyedéseket. Széttett karokkal és lábakkal feküdtem, szoborrá merevedve. Soha nem tudtam, hogy ennyire jó homokban feküdni. Semmi nem szúr, nem csiklandoz, nincsenek hangyák. Mindenem súlyos, mintha kő lennék, most már soha nem fogok innen elmozdulni.

Bölcsisek a tengernél, két-három éves formák. Ülnek az árnyékban, három nő, tíz gyerek, három-négy gyerekenként egy doboz gyümölcssaláta, egy kanál, a gondozónők etetik őket. Aztán a tenger szélén játszanak. Mindegyiken sapka, ruha, csak az alkarjuk és alsó lábszáruk van szabadon. 10 óra körül trappolnak befelé a városba.

Vizsga előtt felöltöztem a legkényelmesebb öltözékbe, még melltartót se vettem, hogy semmi ne szorítson. Bekaptam egy vitaminbogyót és egy gyógynövényekből készített nyugtatót. Még így is zakatolt a szívem, amikor elkezdtem olvasni a pontozatlan szöveget. Féltem, hogy nem fogom fel, amit olvasok. Egy szöveg volt Jeruzsálem történetéről, egy az ún. burmai útról, ami Jeruzsálembe vezet, és az 1948-as háború miatt építették, és egy az izraeli pénz történetéről. Párhuzamosan olvastam a szöveget és a kérdéseket, hogy céltudatosan tudjak olvasni. Az utóbbi időben az ulpánon legalább annyit tanultunk a vizsgázás technikájáról, mint a héberről.

שיר למעלות

Ezt még csütörtökön írtam, de nem működött a blogger, ezért rakom fel most.

Jom hazikaron. Az emlékezés napja. Emlékezés azokra az izraeliekre, akik harcban vagy terrortámadásban haltak meg.

Este nyolckor a zsinagógában megemlékezés. Balra egy fal, jobbra egy könyvespolc közötti folyosón ér a sziréna. A lábam megáll a lépésben. A falról keményen üt vissza a hang. Most éles, nem az a bársonyos, ami az utcán volt, fáj.

Másnap este kezdődik a Függetlenség napja. A Rabin téren műsor. Korán odaérek, egy Angliából ideszármazott, nálam idősebb nővel beszélgetek. Amikor mondom, hogy új bevándorolt vagyok, azt válaszolja, hogy üdvözlet a Hazában (welcome home). Jólesik. A kérdésemre, hogy vannak-e gyerekei, azt válaszolja, hogy mindig rosszat szeretett. Meséli, hogy volt egy magyar barátja is, aki több nőt is szeretett. Így nem jött össze neki a család. Vidám, táncos, zenés műsor a színpadon, időnként tűzijáték fölöttünk, hatalmas tömeg körülöttünk. Én jó helyen ülök, a jövő-menők nem zavarnak. Megoszlik a figyelmem a műsor és a nézők között. A közelemben egy gyerekkocsiban négy-öt éves forma fogyatékos kisfiú, időnként egymásra vigyorgunk és integetünk egymásnak.

Másnap Haifa Péterékkel. Lehet, hogy ide kéne költöznöm? Tel Aviv borzasztóan drága.

Pénteken szorongva ébredtem. Aztán a reggeli rutin és kényelmes takarítás után már nem éreztem. Mire bejött a szombat, minden a régi. De azért gondolkodtam, hogy mitől lehet. Talán az, amit a tanárnő mondott, hogy az ulpán végén depressziósak lesznek az emberek. Talán a vizsga. Talán az, hogy új lakást kell keresnem július elsejétől, és június nagy részében nem is leszek itt. Júliustól nem tudom még, hogy mit csinálok, és hol lakom. Ez lehet elég ok arra, hogy szorongjak.

Egy hete minden lehetőséget megragadok, hogy héberül beszéljek. Haifáról visszatérve a buszon találkoztam Eilavval és a barátnőjével, és beszámoltattak, hogy mit csináltam. Miközben meséltem, kedvesen mosolyogtak, jó érzés volt, ahogy hallgattak, és amikor megakadtam a szavakkal, kisegítettek. Én is így mosolyogtam, amikor az angol-amerikai Michael magyarul beszélt. Nagyon szerettem hallgatni.

Ma vizsgáztam. Szóbeli. A vizsgán beszélgettünk a tanárral, egy ponton megakadtam, amit mondandó voltam, azt már elmondtam korábban, és néhány másodpercig fogalmam sem volt, mit mondjak. Aztán túllendültem, folytattam. Negyven pontot lehetett elérni, harminchetet sikerült. A második legjobb a csoportban. Működik bennem a versenyszellem.

Tegnap be kellett volna mennem a Befogadási Minisztériumba aláírni, hogy itt vagyok. Elfelejtettem. Az egészségbiztosítóhoz mentem, mert pénzt akartak tőlem, és meg akartam tudni, hogy miért. Ma felhívtam az ügyintézőt, és azt hazudtam, hogy orvoshoz kellett mennem. Adott egy új időpontot.

ui: a cím egy ima kezdete, nem tudom lefordítani, talán valami olyasmi, hogy ének a fentiekhez.

Izraeliek

O. Budapesten szállodában dolgozott, azt mondja, utálják az izraelieket, mert bunkók. Ezért nagyon meglepte, amikor itt olyan törődéssel találkozott, amivel még soha. Minden ösztöndíjasnak van befogadó családja, ahol a szombatokat töltik. Az ő szombati családja úgy kezeli őt, mintha családtag lenne, és ha másik ösztöndíjas családjához megy, akkor ott fogadják őt szeretettel. Mindenhol nagyon hálásak azért, hogy ők, az ösztöndíjasok ingyen munkát végeznek izraeli gyerekekkel.

Péntek este a zsinagógai szertartás után az előtérbe kitódul a nép, nagy a nyüzsgés. Köszöntöm Eilavot, aki börtönpszichológus, egy keveset már beszélgettünk. Meghív vacsorára magához. A rabbi is meg akar hívni, és ebből rájöttem, hogy a múltkor Avi meghívása nem annyira személyesen nekem szólt, hanem ha valaki főz pénteken, akkor meghív embereket, akik nem főznek, vagy egyedül vacsoráznának, vagy csak egyszerűen szeretik a társaságukat. Vittünk három műanyag széket a zsinagógából, hogy mindenkinek legyen helye. A rabbi társasága és mi egy ideig együtt haladtunk, közben az egyik meghívott átpártolt a rabbi csoportjához.

Amikor már vacsoráztunk, mindenki bemutatkozott, és mondott valami érdekeset magáról. Így derült ki, hogy van a társaságunkban egy zeneszerző, és hogy a biztonsági őrnek, aki szintén vendég, van egy táncos-zenés klubja. Eilav megkérdezte az elején, hogy héberül vagy angolul társalogjunk, azt kértem, hogy héberül, és majd szólok, ha nem értem. Volt, amikor nem értettem, de éreztem, hogy valami érdekes dologról beszélnek. Szóltam, de azt mondták, hogy jobb is, ha nem értem. Bűnözésről beszéltek. Jó hangulatú este volt, éjfél körül mentünk haza, a biztonsági őr előbb hazakísért, csak utána ment haza éppen az ellenkező irányba, azt mondta, két óra gyaloglás, mire hazaér. Úgy látszik, vigyázni akart ránk.

Ulpán után elmentem a bioboltba, megláttam a fiatal férfit, aki Szenes Hannához hasonlított. Megörültünk egymásnak. A pénztárban állt, amikor odavittem, amit venni akartam, angolul szólt hozzám. A múltkor azt mondta, hogy héberül kell beszélnem, ha meg akarok tanulni, úgyhogy héberül válaszoltam. Váltott. Elmeséltem neki, hogy Budapesten voltam, jó volt, dolgoztam, találkoztam a barátaimmal, elfáradtam, visszajöttem, tanulok tovább. Közben egy nő fizetni akart volna, de útban voltam neki, szólt, mire a fiú rá sem nézve átküldte a másik pénztárhoz, és zavartalanul folytattuk a beszélgetést. Nagyon intim volt.

Elromlott az elektromos fogkefém, és az elektromos bolt tulajdonosa, akinél egyszer lealkudtam két sékelt, azt mondta, nem tudja megjavítani. Szóval kell vennem egy másikat. A gyógyszertárban az az oroszos kiejtéssel beszélő nő szolgál ki, akinél egyszer már vettem valamit, nem pont azt, amit akartam, de annyira segítőkész volt, hogy nem tudtam otthagyni vásárlás nélkül. Most is kijön a pult mögül, és segít keresni, amire szükségem van. Nem tudok dönteni, ő áll, és magyaráz héberül. Egy férfi kétszer is megkérdezi, hogy van, mire ő megkérdezi tőlem, hogy mit gondolok, foglalkozhat-e vele. Zavarba jövök, azt hittem, ismerőse, mondom, hogy persze. Könnyebb is dönteni, hogy nincs a közelemben.

Készülök a vizsgára. Jövő csütörtökön szóbeli. Beszélgetés, magamról is kell beszélnem és helyzetgyakorlatok. A témák: megköszönés, rendelés, panaszkodás, sajnálkozás, javaslatok, kérések. Minden témában van 5-6 helyzet, abban kell két-három mondatot mondani. Elmentem Yaelhoz, segített a mondatokat összerakni. Aztán hazavitt, nem bízott a tömegközlekedésre.

Ma tanítani voltam. Meleg volt, a buszban ment a légkondi, de még így is pihegtem. Megittam fél liter vizet, aztán feltöltöttem a csapból, aztán még vettem ásványvizet, mert kezdett fájni a fejem. A teremben ment a légkondi, így helyrejöttem. Akikkel dolgozom a kiscsoportban, élvezik a tanulást. Ez jó, mert én is a tanítást. Van ebben a helyzetben valami otthonos, megszokott, nem tudom előre mi lesz, de jó lesz. És tényleg.

A "dresszkód" itt szigorú. Gondolkodtam, hogy menjek-e szandálban a Bár Ilánra, merthogy ez egy vallásos egyetem, vagy inkább zárt cipőben, aztán egy életem, egy halálom, a szandál mellett döntöttem. Amikor már a buszon pihegtem, megláttam egy férfit, fekete kalapban, alatta fekete bársony kipával, hosszú fekete köntösben, fekete nadrágban, fekete zárt cipőben. Mindjárt nem szenvedtem annyira a rövidujjú laza öltözékemben. Az öltözék pontosan kifejezi a hitrendszerét itt bárkinek. Az ateista nők szemlére teszik a keblüket és a térdüket, a nagyon vallásos nőknek csak az arcát és a kezét lehet látni. Némi gyakorlattal nagyon kifinomultan lehet besorolni az embereket. Mehetnék dolgozni crox papucsban, de nem mehetek Bné Brákba kivágott ruhában. Ez tiszta ügy, és nem esik nehezemre alkalmazkodni hozzá.