Mozgásban, mozdulatlanul

Nehezen álltam neki lakást keresni, pedig nyomasztott, hogy június nagy részét Pesten töltöm, 30-án meg lejár a szerződésem. Mindenhol mondogattam, hogy lakást keresek, az interneten is nézegettem, de egyet sem hívtam fel. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem a trükkös házibácsit, maradhatnék-e augusztusig a tengerparti lakásban, de aztán azt hallottam, hogy most van a legtöbb üres lakás, augusztusban már jönnek az új egyetemisták. Amikor erről a nehézségemről beszéltem valakinek, megkérdezte, hogy megvárom-e, míg a lakás keres engem. Ez tetszett. Nem jutott volna eszembe, de tetszett.

Aztán kaptam egy állásajánlatot. Egy idős, magyar származású jogászember mellé keresnek a gyerekei gondozót, lakás, teljes ellátás és 4500 sékelért A bácsi jó állapotban van, csak a gyerekei aggódnak. Fontolgattam, aztán úgy döntöttem, hogy napi 24 órás szolgálat nem nekem való. Nem az, amit csinálni kell, hanem a kötöttség.

Majd jött két lakásajánlat. Az egyik Givatajimban, kis csöndes utca, kb. 60 nm, egy nagyobb szoba erkéllyel, egy kisebb szoba. 3500 sékel, nem tudom, hogy mit hagynak ott a bútorból, konyhafelszerelésből. Ide mehetnék Annával, az ulpános orosz pszichológussal, bár ő nem tart kósert. Akkor az én részem lenne a nagyobb szoba az erkéllyel, pénzben meg 2000 sékel, és persze a költségek. A hangulata olyan, mint a 60-as években épült magyarországi kisvárosi lakásoknak. Kicsit szűkös, lambériázott, fészekmeleg.

A másik lakás Tel Avivban van, az északi, elegánsabb részen, 90 nm, két hálószoba, a kisebbik egy nagy, hosszú erkélyre nyílik, ez lenne az enyém. A nagy nappali, fürdőszoba, konyha, mosókonyha, abból nyíló erkély, WC közös egy negyvenes, Kaliforniából ideszármazott nővel, akivel a zsinagógában találkoztam. Ő kósert tart, maszorti, szombaton nem rádiózik, nem főz, de villanyt kapcsolgat. Ide ágy vagy matrac kell, és egy asztal a számítógépnek, minden más van, mosógép is, az "én" erkélyemen két fotel, kisasztal. Olyan régimódi, hűvös tel avivi polgári lakás. Az én részem 2750 sékel, + a költségek, úgy számoltam, hogy internettel 3100-3200 körül jön ki. Ez is csendes utcában van, és közel a zsinagógához, ahol kezdek ismert és kedvelt lenni. Most ez a dilemma, hogy spóroljak kb. 700 sékelt, és kis lakáson osztozzak Givatajimban, vagy éljek tágasabban, a zsinagógához közel, a tengerhez kb. 20-30 perc gyalogútra. Érlelem.

Azt álmodtam, hogy gyerekek menekülnek. 3--4-5 évesek futnak egy irányba. Nem tudom, mi elől, de biztos vagyok benne, hogy menekülnek. Felébredek, és eszembe jut Rezső bácsi, a kedves rokon, akit mindenki szeretett, jóságos nagybajuszú bácsi, aki amikor öt éves koromban náluk nyaraltam, és kettesben maradtunk, elővette a nemiszervét. Máig emlékszem a rémületre, azóta is, ha megijedek, lebénulok, és nem jön ki hang a torkomon. Hová is futhattam volna, ha a gondozónak kijelölt felnőtt visszaélt a helyzetével. Amióta szabadon tudok erről beszélni, derül ki, hogy mennyi más nőnek is van hasonló élménye. Többnyire a család valamelyik tagja, nemegyszer az apa, vagy barát, kolléga. Az az ijesztő ebben, hogy a környéken a felnőttek mit sem vesznek észre, hiszen az illető olyan jó ember, és annyira szereti a gyereket. Csak a gyerek pisil be álmában vagy viselkedik érthetetlenül. Vagy ha - mint egyik terápiás ügyfelemnél - ha észreveszi az anya, kerüli a konfliktust. Nem kevés terápiás munka kell ennek az elengedéséhez felnőtt korban.

Tegnap tanítottam. Ez volt az utolsó nap nekem ebben a félévben. Jövő héten ünnep, utána már Pesten leszek. A múlt héten, amikor nem voltam, két tanítványom "szabadságot vett ki", ahogy ők fogalmaztak nevetve. Feszültség volt bennem, amikor a kérdésemre válaszoltak, hogy mit szeretnének mára, olyan sok volt a maradék kevés időre. Aztán nekiálltunk. Egyikük mondott valamit az együtt dolgozásunkról, ami izgalmas volt. Kiderült, hogy olyan dolgokról beszél, és olyan nyíltsággal, amikről sehol máshol. Fél ezt elveszíteni. "De hát nem kell elveszítened!"
Lehet, hogy meg fog keresni, és dolgozunk. Ez hihetetlenül jó lenne! Akkor mégiscsak azt a lakást kell kivennem, ahol van berendezett nappali! Ezek szerint valóban a lakás keresett meg engem. Még ilyet!!

Ui: nem engedett a blog képet feltenni, majd talán utólag. Ha hozzak valamit Izraelből, szóljál.

Kultúrák, stílusok

Pénteken, már kész vagyok a takarítással, főzéssel, du. 3 óra, a szombat hét körül jön be, nekiállok interneten lakást keresni. Kopog a "háziúr". Megállok az ajtóban, kérdi, hogy bejöhet-e egy percre beszélni. Bejön, megkérdezi, mi a kép a falon, mit nézek a térképen, ami éppen nyitva van. "Lakást keresek." "Ez itt nem jó?" "Szükségem van konyhára." Aztán várakozóan ránézek, nyilván akar valamit, ha hónap közben megjelent. Mondja, hogy felújítás lesz ezen a szinten, és át kellene költöznöm egy másik helyre, és most el tudnék-e menni, megnézni a másik helyet, az közelebb van az ulpánhoz. Ráállok.

Motoron elvisz, a Ben Gurion út első háza, két percre az ulpántól, ahova már csak vizsgázni megyek a közeljövőben. Harmadik emelet, kilátás a halott, ronda bevásárlóközpontra és a tengerre. A tenger két perc gyalogút. A lakásban egy szoba, fürdőszoba az enyém, a konyha közös valakivel, aki a jövő héten elköltözik. Ugyanannyit kell fizetnem. Kérdezi, hogy tudnék-e vasárnap költözni. Mondom, igen, de költöztessen át. Azt javasolja, hogy fogjak egy taxit. "David, nem én akarok költözni!" "Jó, akkor ha te se akarsz fizetni, én se akarok fizetni, áthozom motoron. Mennyi bőröndöd van? Majd legfeljebb kétszer fordulok."

Túl szikár a stílusom ide. Az, hogy rögtön belementem a lakás megnézésébe, a két nap múlva történő költözésbe, azt a képzetet keltette benne, hogy bármeddig hajlítható vagyok. Ha kéretem magam, talán magától felajánlja, hogy átköltöztet. De valamit mégiscsak megérzett. Mikor megérkezett, és meglátta a pakkomat, mondta, "ehhez taxi kell. Az izraeli életed." Pontosan. Az izraeli életem. Két bőrönd, három táska, húsz szatyor, két kép, egy szék.

Ideérve megkért egy kukázót, hogy hordja fel. Én lent álltam, ő fönt, a kukázó hordta.

Éjjel többször felébredtem. Mások a zajok. Tompák, de állandóak, és a tenger fölött köröző helikoptereket, a leszálló repülőgépeket is gyakrabban hallom. A reggeli ébredéskor a magamra hagyatottság szomorúságát éreztem. Túl gyors volt, megint, mintha menekült lennék. Ez már volt az első átköltözés környékén. A költözések megráznak egy pillanatra. Eddigi életemből ötven évet éltem egy házban, most fél éven belül harmadszor költözöm. Beszélgetnék valaki otthonival, de csak Petyust érem el kis időre.

A szoba tágasabb, az ágy sokkal kényelmesebb. A szomszédom egy orvosi egyetemet itt végzett amerikai fiú és a barátnője. Szerdán utaznak haza. Összességében jobb hely, mint a másik.

Az ulpáncsoporttal kimegyünk a haJarkon parkba piknikezni. Két kicsi lány van velünk. A másfél éves itt született Hanna, és a két és fél éves oroszországi Jana. Mindkettőnek oroszok a szülei. Hanna jön-megy, lefekszik, felkel, játszik, ismerkedik. Jana ül a kocsijában, vagy a takarón a játékok közt, és csak az anyjával áll szóba. Pedig az az érzésem, ő is ismerkedne. De nem mer. Szeretnék vele kapcsolatba kerülni, de csak pillanatokra találkozik a tekintetünk. Hanna elfogadja a kinyújtott kezem, átbotorkál az én takarómra, és vizsgálgatja a fülbevalómat. Egymásra vigyorgunk, azt játsszuk, hogy ellentétesen ingatjuk, rázzuk a fejünket. A tanárnőnk szerint az Izraelben született gyerekek mozgékonyak, nem bírnak egy helyben megülni, a kelet-európai gyerekek fegyelmezettek. Ahogy Hannával játszom, elhalványul a vágyam, hogy Janocskával kapcsolatba kerüljek. Ő biztonságos távolságból figyeli a játékunkat.

Visszafelé a megállóban várok az ötös buszra. Egy középkorú férfi megszólít, beszélgetünk. Ő Moldáviából származik, és aztán, hogy izraeli lett, élt egy ideig Európában. Nem kérdezem, azon belül hol. Mire megjön a busz, már annál a kérdésénél tartunk, hogy a fiaim körül vannak-e metélve.

O. azt írja, talán visszamegy. Besokallt. Sajnálom, hogy nem hívott közben.

Tanulok tovább. Csütörtökön vizsgázom.