100-adik bejegyzés

Odamentem, dolgoztam, szeretgettem, visszajöttem.

Odafelé a repülőn előttem egy ortodox család ül. Keserű arcú fiatal nő, szomorú és kielégületlen, fiatal férfi, a szakálla ellenére is inkább gyerekarcú, kapkodó és feszült, kicsi gyerek, többnyire visít. A stewardess kihozza a megmelegített kóser kaját. A férfi mondja, hogy ez nem kóser. A stewardess morog. Úgy látszik nem tudja, hogy az a protokoll, hogy hidegen kihozza, az utas kiveszi a megmelegítendőt, és ő megmelegítve visszahozza. A visszafelé úton így csinálják, tehát a Malévnál is ismert az eljárás. A másik stewardess morog, hogy mindenki sót kér. Annyira rossz a hangulat, hogy amikor már két gyerek visít felváltva, és a mellettem ülő izraeliek pohár bor után hangosakká válnak, ideges leszek.

A cégben, amelynek dolgozom sok a feszültség. A felsővezetés egy rosszul működő család képét mutatja. Megvannak a szerepek, az anya, apa, a rossz fiú, a kedvenc gyerek, minden, ami kell. Annyira be vannak merevedve a szerepek, hogy erőteljes beavatkozás kell. Veszik a lapot, dolgoznak. Beindul valami.

Budapesten sötét van, köd, szmog, rémisztő hírek. A lakás kellemesen meleg.

Andrisnak szülinapi vacsit csinálok. Torta helyett a hozott gyümölcsöket teszem ki egy tálba. Gránátalma, sárgadinnye, maracuja, datolya, eper, mandula. Illatos, szép, finom.

B. amikor megtudja, hogy ulpán gimelre járok, kérdezi, hogy ennyire hatékonytalan, hogy még mindig tanulok? Nem is értem a kérdését, aztán megérti, hogy annyira szeretek iskolába járni, hogy mindent végigjárok, amit lehet.

Kilépek a repülőből, érzem a langyos párás levegőt, és már ez relaxáló hatású. Visszaérve beszélek E-vel, a helyi kollégával, aki el akart hívni egy szakmai konferenciára, hogy beszéljünk a változásról, de kiderült, hogy a program már betelt, nem tudunk fellépni. Mondja, hogy kapott egy megbízást, hogy egyetemen csináljon egy gestaltos képzést, és behívna, hogy én is tanítsak. Kérdezi, hogy fogok-e tudni tanítani héberül. Szerinte már elég jól beszélek. Teljesen izgalomba jövök, kérdezem, mikor lesz, kiderül, hogy minimum egy félév múlva. Basszus, van egy félévem arra, hogy úgy beszéljek héberül, hogy merjek tanítani.

A kanapé

Van kanapém. A hátsó párnák levételével egyszemélyes ágy, a felső rész levételével kétszemélyes. Reggel a matracon arra a gondolatra ébredtem, hogy mit is keresek itt. Nem rázott meg, nem voltam szomorú, csak furcsa volt, hogy itt ébredek egy keskeny matracon. Aztán rutinosan végigcsináltam a reggeli rutint, elindultam az ulpánra, a gondolat elhalványult. Az ulpánon a tanárnőnek mondtam, hogy előző nap elindultam, de visszafordultam aludni, azt válaszolta, jól tettem. Meglepően folyékonyan, bár lassan elmondtam, mit csináltam Londonban, mi az a coaching, mit tanítottam (személyiség típusokat). A nyelvtanulás arra hihetetlenül jó, hogy megtanulok egyszerűen fogalmazni.

Még tartott az óra, amikor telefonáltak, hogy félóra múlva hozzák a kanapét. Kialkudtam még egy negyedórát, és elindultam hazafelé.

Két oroszul beszélő fiú hozta és szerelte össze. Az egyikkel, egy szelíd arcúval angolul beszélgettünk. Nem értette, mit keresek itt, mikor Magyarország jó hely. Őt húsz évvel ezelőtt gyerekkorában alijáztatták a szülei. De Európába vágyik. Kérdeztem, mi baja itt. Mondta, hogy a meleg, meg az emberek.

Éva velem egykorú, orvos. Hihetetlen szerencsével több hónapra megkapta valaki lakását ingyen, és munkája is van. Amikor az ulpánon találkoztunk, nagyon el volt keseredve. Kínlódott a héberrel. Mondta, hogy már majdnem feladta, hiszen úgyis angolul dolgozik, de a tanár lebeszélte erről. Amikor néhány héttel később megint találkoztunk, már jobb kedve volt.

Furcsa módon szinte ugyanakkor találkoztam Gáborral, aki harmincas közgazdász, két éve alijázott, azóta nem járt otthon. Először befogadóközpontban volt, aztán került ki, és attól nagyon szenvedett, főleg a lakáskereséstől. Most munkát keres. Azt hiszem, ő több hivatalos, és kevesebb személyes támogatást kapott, mint én.

Most kezdenek eljutni hozzám az illúzióromboló izraeli hírek. A tanár Bibit egyszerűen hazugnak nevezi. Nem politizálhat, de Bibi egy hazug. Barakról ugyanezt mondja a lakótársam. Többen nem szeretik az ország kapitalizálódását, a vagyoni különbségek növekedését, a politikusok ezzel kapcsolatos érzéketlenségét, a harediek képmutatását, a politikusi korrupciót.

Ez a hely az iskolám arra, hogy megtanuljam elfogadni, ami van.

A kanapé ittléte felvillanyozott. Átrendeztem a szobámat, ami azt jelenti, hogy áttoltam a könyvespolcot a másik falhoz. Ma nem volt ulpán, így elkezdtem felhívni a szakmai ismerősöket. Ideje ügyfelet keresnem. De most beindultam. Nem működött az ingyen internet, elmentem Yaelékhoz, és az ő segítségével megrendeltem a stabil internetet. Jövő csütörtökön szerelik be. Még van itt dolgom.

Itt és most, messze távol

Beleszerettem ebbe a lakásba. Múlt pénteken, amikor megnéztem, izgatott lettem. Szombaton a zsinagógában ima közben eszembe jutott, és megint izgatott lettem, újra látni akartam. Tudtam, hogy a háziúrnak, ha nem akar átköltöztetni, azt fogom mondani, hogy akkor maradok, de közben át akartam költözni.

Amikor megérkeztem, takarítással kezdtem, Semmimet nem akartam bepakolni a szekrénybe, amíg ki nem mosom. Éjszaka volt már, mire végeztem, úgy hogy csak azt takarítottam ki, ami a legfontosabb volt. Elfáradtam. Másnap folytattam.

Az állandó háttérzajt kezdem megszokni. Van egy előnye. Tudok hangosan énekelni, nem tartok attól, hogy zavarok vele valakit. Már skáláztam is. Ma-ma-ma-ma-ma-ma-ma-ma-ma. Fél hanggal feljebb: mi-mi-mi-mi-mi-mi-mi-mi-mi, és így tovább, ahogy akkor csináltuk, amikor gyerekkoromban énekkarban énekeltem. Mindig is az altban énekeltem, otthonosabban mozgok a mély hangokkal. De zavar, hogy annyira leszűkült a hangterjedelem, ahol még ki tudok adni hangot, és amikor a zsinagógában énekelek, megcsuklik a hangom.

A kedves amerikai szomszédok elmentek. Most az egész lakásban egyedül vagyok, úgyhogy pénteken a nappalit is felmostam. Vicces, hogy kétszer akkora az asztalom, mint eddig, mégis ugyanúgy el kell pakolnom, amikor enni akarok, mint eddig. Kétszer akkora a hűtőm is, mégis ugyanúgy tele van. Kényelmesebb itt. Ráadásul van mosógép és szárítógép. Találtam egy billerbeck párnát, ezt nyilván valaki itthagyta, mert egyébként szivacspárnák vannak. Kimostam, megszárítottam a gépben, ezt viszem majd magammal. Ez lesz a hely ajándéka nekem. Most nyaralok a tenger mellett.

Marci hatvan éves. Fura. Nekem még mindig az a tíz év körüli, akivel kergetőztünk az asztal körül, bunyóztunk, és lehülyéztük egymást. És aki kéthetente elment a könyvtárba két könyvtárjeggyel, és hozta haza a könyveket, amiket esténként csöndben egymás mellett heverve olvastunk hárman, ő, anyu és én. TV-nk nem volt, olvastunk, aztán leoltottuk a villanyt, és énekeltünk elalvás előtt. Télen fáztunk, és akkor összebújtunk. Napról napra éltünk. Eszembe nem jutott volna, hogy Izraelben fogok kikötni.

Most hosszúak a szombatok. Az ebédet követő alvás után olvasni kezdtem az "Utas és holdvilág"-ot. Délután el akartam menni a zsinagógába tanulásra, de aztán maradtam a könyvnél. A gyerekkori olvasásokat hozza vissza. Olvasok, felkelek, eszem, iszom, olvasok tovább.

Szerb Antal ezután a könyv után nem is nagyon tehetett mást, mint amit tett, hogy nem engedte magát megmenteni, hanem meghalt a többiekkel Balfon, pedig tudta előre, hogy meg fog halni. Ezt szinte végig éreztem, de legfőképp az egyik utolsó mondat után, hogy mindenki csinálja meg a saját egyedi halálát.

Ma elmentem a zsinagógába tanulásra. Rút könyve, amit olvasunk majd Savuotkor. A tanulás címe az volt, hogy ki az igazi hős Rut könyvében. Megragadott egy mondat, hogy attól függ, hogy ki a hős egy történetben, hogy mit tekintünk a történet fő mondanivalójának. Lehet, hogy nem ezt mondták, mert héberül beszéltek, de ezt értettem, és tetszik. Aztán hazafelé jövet az jutott eszembe, hogy Naomi a vezető, aki előre gondolkodik, kitalálja, hogy mások hogyan működnek, és gondoskodik azokról, akik alá vannak rendelve. Rút, a betérő a tökéletes követő, és Boáz mintha Istent jelenítené meg, mindene megvan, és jutalmazza a jóságot. Úgy is lehet talán értelmezni, hogy Boáz az Isten férfias vonásainak megjelenítője, Naomi a nőieseké, és Rút maga a zsidó nép. Így az is érthető, hogy az ő leszármazottja lesz a Messiás. Lám, a lakástól eljutottam a Messiásig. Jó nagy utakat teszek meg.

Tanulás

Ma Tel Aviv déli részében egy fiatal arab férfi hatalmas teherautóval nekiment több autónak. Egy ember meghalt, sokan megsérültek. Azt mondta, elvesztette az uralmát a kormány felett. Ma van a Nakba napja, amikor nem a független palesztin állam kikiáltását ünneplik az arabok, hanem a független zsidó állam kikiáltását gyászolják. Nakba állítólag katasztrófát jelent. Ijesztő a két dologról egyszerre hallani.

Izgalom van bennem, főleg a gyomromban érzem. Délelőtt vidám izgatottságot éreztem, most inkább valami félelem-szerűt. Még nem tudom, mi lehet ez.

Az ulpán utolsó egy órájában, és hazafelé úton émelyegtem. Az utóbbi két hétben nehezen elviselhető tempóban tanulunk. A Purim, Peszach, Függetlenség napja miatti sok szünet lecsökkentette a tanulási időt. Nem elég az idő a tananyagra, de a vizsga miatt nem meri a tanárnő megtenni, hogy nem ad le mindent. Ezért még meg sem emésztjük az egyik új anyagot, már jön a másik. Mindent megértek, mert jól építkezünk, de olyan, mintha tömném magamba az édességet, és nem tudok többet lenyelni, már rosszul vagyok tőle.

A péntek esti szertartáson nem volt a rabbi. Helyette egy fiatalabb, haszid külsejű férfi vezette az imát, ő tartotta a beszédet is. Az éneklés most kevésbé az elmélyülést hozta, inkább vidám hangulatot. Gyorsabb, lendületesebb volt. Most is mindenki beleénekelte a maga szólamát. Itt nincs kidus péntekenként, siettünk haza, éhesek voltunk.

Szombaton tízkor ébredek. Rohanok a zsinagógába, a Tóraolvasás közepe táját érem el. Miki, Eilav barátnője meglát, lelkesen integet, melléülök. Megint a haszid vezeti az imát, az énekes részeknél melléáll egy másik szakállas, fehérkipás férfi, és tercel. Azt hiszem, így hívják azt, amikor néhány hanggal lejjebb énekel valaki, ezzel kiemeli a fő dallam szépségét. Ez a másik férfi maga elé néz, mintha befelé fordulna, és mégis pontosan abban a pillanatban áll le, mint amikor az előimádkozó. Olyan, mintha az egész testével figyelne, és szolgálná a másikat. Még soha nem tapasztaltam ilyen alázatos, magát alárendelő segítséget. Az ének végeztével el is megy a bimától, eltűnik a tömegben.

A kiduson Eilavéknak is, másnak is mondom, hogy lakást keresek, ha tudnak valamit, szóljanak. Szombat van, nem tudjuk felírni egymás telefonszámát. Majd valahogy a Facebookon keresztül csak sikerül.

Ma hosszú szünet után ismét van tanulás angolul a zsinagógában. Pirké Ávot, az atyák tanításai. Alex, fiatal angol férfi tanít. Nagyon tud, látszik, hogy előre készül az órákra. Arról tanulunk, hogy ki a bölcs, ki a hős és ki a gazdag. Van egy negyedik is, de elfelejtettem. Az asztal túloldalán egy gyerekesen kerek arcú fiú felfedez a szövegben egy paradoxont. Azt szoktuk gondolni, hogy a bölcsesség belül van, míg a szöveg szerint, az a bölcs, aki mindenkitől tanul. Ugyanakkor azt szoktuk gondolni, hogy hős, aki kifelé győz, míg a szöveg szerint, aki a saját késztetéseit tudja legyőzni. Annyira tetszik, amit felfedezett, hogy szinte felvisítok örömömben, némi feltűnést keltve. Közben bejön Mordecháj, kicsi, törékeny ötvenes férfi, aki héberül szokott itt a zsinagógában tanítani. Leül mellém. Akkor látom, hogy őszül a szakálla, de feketére van festve. Minden mondatnál magyaráz valamit héberül. Nagyon kell figyelnem, hogy tudjam követni. De azt így is veszem, hogy nagyon sokat tud. Aztán megjelenik az ajtóban valaki, fehér kipában, fehér hajjal, hosszú fehér szakállal, a két szeme kétfelé néz, mosolyog, és látom, hogy hiányoznak elől a fogai. Kedves, mesebeli, ős-öreg figura. Leül a másik oldalamra. Ő is többnyire héberül magyaráz. Feszélyezetten ülök közöttük, kicsit hátrébb húzom a székem, hogy nagyobb legyen a távolság. Az ősz ember int, hogy maradhatok. Őket nem zavarja a közelségem. Olyan szaguk van, mint réges-régi könyveknek. Kicsinek érzem magam köztük, mintha összeszorítanának. Egér vagyok egy könyvtárban.

Strandon ...

Elmegyek a tanításra, de sötét van a teremben. Hallom a rabbi hangját, elindulok arrafelé. Az ajtóban látom, hogy magyaráz valamit, és lakoma közben vannak. Megállok, többen intenek, hogy menjek be. Már nem tudok visszafordulni. Beülök, és hallgatom a tanítást, amit nem értek. Aztán folytatódik az étkezés. A rabbi mellett ülök. A másik asztalnál egy férfi megkérdezi, hogy a rabbi felesége vagyok-e. Nem értem a kérdést, így más válaszol, hogy nem. Később kiderül, hogy az előljáróság elnöke az apja emlékére rendezett vacsorát. Az anyja, akivel az előző közös étkezéskor megismerkedtem, tukmál, ugyanúgy, mint otthon a vidéki háziasszonyok. Nem lehet keveset enni. A rabbi megkérdezi, hol leszek széderestén. Amikor mondom, hogy még nem tudom, meghív engem is, Julit is. Figyelmeztet, hogy aludjunk délután, mert hajnalig fog tartani.

Vettem pénteki International Herald Tribune és Haarec közös újságot angolul. Ez az első alkalom, hogy izraeli híreket olvasok. Van, ami sokkol. Eddig mindig kisebbség voltam, és ezzel nagyon tudtam azonosulni. Most a többséghez tartozom. Lehet, hogy meg fog szűnni a kisebbség iránti empátiám? Félek ettől.

A pénteki szertartás után bejelentések, hogy milyen programok lesznek a következő időben. Nem értem. Amikor kifelé áramlik a tömeg, Alex, aki tartja az egyik tanítási programot, lelkesen üdvözöl. Odamegyek, és megkérdem, hogy mik voltak a bejelentések. Nem volt bent, nem tudja, de ott volt Lilian, majd ő megmondja. Lilian visszakérdez, hogy melyiket akarom tudni. Nem reagálok arra, hogy ha nem értettem, akkor nem is tudok válaszolni a kérdésére, mondom, hogy arra, amelyik a hameccel kapcsolatos. Merthogy ezt a szót kihallottam. Elmagyarázza, hogy ha pészach előtt el akarom adni a hameces dolgaimat, forduljak a rabbihoz. Mivel nincs konyhám, legfeljebb fél kiló lisztem van, ez nem érint. Hazamegyek, de csalódott vagyok.

Szombaton a szertartás után megint hosszan bejelentések. Nem értem, elszomorodom. Legszívesebben bőgnék. Haragszom Lilianra, hogy lerázott az előző este. Aztán egy orosz származású, amerikai angolsággal beszélő fiatal nővel beszélgetek. Nagyon kedves. Mégse csökken a rosszkedvem.

A cica leesett. Figyeltem, nincs-e baja. Szégyellem, hogy nem hittem el neki, amikor nyávogott, hogy fél a keskeny részen elmenni. Megint tanultam valamit. Elvettem az útjából, ami leszűkítette, remélem, amikor megint fent mászkál, megállapítja, hogy bár ember vagyok, de intelligens.

A tavaszi szünet első napján beszéltem Judittal. Mikor mondtam, hogy lehet, hogy lemegyek a tengerhez, szenvedélyesen tiltakozott a "lehet" ellen. Úgyhogy lementem. Öten voltunk a tengerben. Helyieknek álcázott NDK-s túristák. Amúgy nem volt annyira hideg a víz, mint vártam. Aztán kifeküdtem a Napra, és elaludtam. Szeretek strandzajban aludni.

Hagyomány és élet ...

A csoportban az amerikai srácról kiderült, hogy tizenhat éves korára meghalt mindkét szülője. Az egyik balesetben, a másik rákban. A nagynénje nevelte egy ideig, aztán önállósította magát, dolgozott és tanult. Most itt van, dolgozik és tanul. Eddig egy kedves gyereknek néztem, most döbbentem rá, hogy idő előtt felnőtté vált. Milyen szerencsések azok, akik felnőhetnek, mielőtt elveszítik a szüleiket.

A helyi denevér az egyik este az ablakom előtt körözött. Olyan érzésem volt, mintha hívna. Azóta nem látom.

Tanulni voltam a zsinagógában. A bejárat előtti padon régi könyvek. Megnéztem, XIX. századi talmud, orosz nyelvű kiadótól, és más könyvek is. Penész szagot árasztottak. Némelyik könyvlap tele apró lyukakkal. Izgatott lettem, gondoltam, ha kell, hazaviszem a Talmudot. Megkérdeztem az itteni rabbit, azt mondta, nem a zsinagóga könyvei. Megkérdeztem Zolit, azt mondta, ha nem szétszórva voltak, a halacha szerint van tulajdonosa, aki várhatóan visszajön érte, ezért nem lehet csak úgy elvinni. Otthagyom. De sajnálom.

A péntek esti vendégnek nagyon ízlett a magyar borsóleves. A kérdésre, hogy szombaton is eszünk-e, mondtuk, hogy nem, levest nem lehet visszatenni a platára. Teljesen kikelt magából, hogy miért nem lehet a kibaszott levest a kibaszott platára rátenni, és minden többszáz évvel ezelőtt kitalált hülyeséget magunkra veszünk-e. Még nem találkoztam emberrel, aki ilyen hévvel tiltakozott volna a számára érthetetlen hagyományok ellen. Nem rázott meg minket a hevessége, és nem is próbáltuk megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

Az iskola után a tengerparton jövök végig. Megy le a Nap, még mindig nagyon meleg van. Mellettem kocognak, sétálnak, bicikliznek. A tengerben valaki úszik, távolabb egy hajó, a közelben egy motorcsónak. Lelassítom a lépteimet, amikor előttem egy nagyon öreg ortodox házaspár totyog. Ezért kellett idejönnöm, éppen ebbe a lakásba költöznöm, ebbe az iskolába beiratkoznom. Ezt kellett megéljem.

A sajtos nap

Vettem egy széket. Ez az első bútorberuházásom itt. Viszonylag új, az Ikeából, a tulajdonosa mondta, van három, egyenként 100 sékelért adja, neki 500 sékel volt. Mondtam, hogy a három székét megveszem 200-ért. A szobában kitaláltam, melyik hol lesz. Aztán beszéltem másokkal, és rájöttem, hogy nekem egy elég. Azt már tegnap elhoztam kézben. Már mióta tanítom, és olykor még mindig nehezemre esik szétválasztani a saját igényemet a másétól. De legalább már néha időben felismerem.

Mennyire más az itteni berendezésem, mint otthon. Ott a polgári kinézetre törekedtem, a közel négy méteres belmagasságú nagy lakásban, itt összesen talán 18 négyzetméteren lakom, alacsony belmagassággal. Ez az izraeli stílusom. Legalábbis most.

Tegnap nem volt tanítás, így Ricsiéknél ebédeltem. Rántott hús. Ezt ritkán eszem, jó volt. Aztán megnéztem a családi fényképalbumot. Nagyon szép emberek. A szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. Yael sokat mesélt a családról, a barátaikról, az életükről. Mesélte, hogy a baráti körükben van egy nagyon fitt 95 éves férfi, akitől visszavonták a jogosítványát. A törvény szerint már tavaly kellett volna, de akkor valahogy elintézte, hogy még egy évig lehessen. Most teljesen kétségbeesett. A feleség nyugtatgatta, hogy ő fiatal (a nyolcvanvalahány évével), majd ő fuvarozza. De nem tudott aludni, másnap bement az irodába, és elintézte, hogy még félévig maradhasson. Azt mondták neki, ez az utolsó ajándékuk.

Cseteltem Lacival. Tisztel azért, hogy írok. A beszéd könnyebb, az íráshoz energia kell. Ha kapok reagálásokat, erősödnek az otthoni szálak. Ha nem kapok, vékonyodnak. Ilyenkor az itteni kapcsolatok és események válnak a gondolataimra és hangulatomra meghatározóbbakká. Van, akivel szerettem volna élőbb kapcsolatot, próbálkoztam többször, de mivel nem jön ugyanez az igény, hagyom elhalványulni.

Ma megint volt helyi kulturális élményem. Zavar a látásom megváltozása, gondoltam, itt az ideje, hogy bejelentkezzek az egészségügybe. Már van a Maccabinál általános bejelentkezésem, így elmentem a legközelebbi Maccabi irodába. Az első pultnál sorba álltam, ahogy azt otthon megszoktam. Kiderült, hogy számot kell húznom, és a belső teremben fogják a számot bemondani. Valóban, ki is írták, be is mondták. Akihez kerültem félórás várakozás után, mondta, hogy majd az éppen foglalt kolléganője fog velem foglalkozni, mert az jól beszél angolul. Végülis megkaptam a kártyámat, és az orvos nevét, akihez menjek, mindjárt a szomszéd utcában. Mondták, hogy ha akarok, később átmehetek másik orvoshoz, most kezdjek ennél. El is mentem, és holnapra kértem időpontot. Kiváncsi vagyok. Amíg az első pultnál várakoztam, egy férfi a kifelé fordított képernyőn behívta a Google honlapját. Az ügyintéző hiába mondta neki, hogy ne tegye, nem akarta abbahagyni, így a biztonsági őrt hívták, hogy beszéljen a lelkére. Az már csak annyit mondott, hogy "uram!", a férfi elment a számítógéptől. Várakozás közben a mobilommal szórakoztam, de az ügyintézők feje fölött ment a TV, azt is nézhettem volna. Otthon ideges leszek, ha ennyit kell várni, itt az a nyugalom van bennem, amit Amerikában szoktam volt érezni, hogy biztos, hogy sorra kerülök, elintézik, amit kell. Ha először nem, és elkezdek pattogni, akkor igen.

Elfelé menet bementem egy sajtboltba, ahol a kirakatban kenyér volt. Csak azt akartam venni. Vittem a kenyeret a pulthoz, a franciás kiejtésű tulajdonos megkérdezte, nem akarok-e sajtot venni. Gondoltam, miért is ne, kértem egy kis darabot az olcsóbbik brie sajtból, előtte megkóstoltatta az olcsóbbikat is, a drágábbikat is. Aztán mutatta, hogy két másikféle sajt most olcsóbb, mint rendesen, azt is megkóstoltatta velem. Gondoltam, végül is kipróbálhatom, kértem az egyikből egy vékony szeletet. Mutatta, hol vágja le, mondtam, ott jó lesz, lemérte becsomagolta, leblokkolta, és akkor nem kaptam levegőt. Több, mint 80 sékel volt, mint kiderült, a vékony szelet 20 deka, és 55 sékel. Több, mint háromezer forintért vettem a húsz dekás sajtdarabot. De a kenyérért nem kellett fizetnem! És kicsit franciául is beszéltünk. Ezért már majdnem megérte!
Elmentem Julihoz a tiszta ruhákért, a drága sajt felét betettem a hűtőjébe, aztán felhívtam, hogy hagytam ott neki sajtot, mert ha ennyi pénzért megromlik nálam, akkor agyvérzést kapok, de úgy egye, hogy aranyárban van, és az nem lehet, hogy nem ízlik neki.

Van, aki szerint egy éven belül visszamegyek. Lehet, hogy igaza van, de ha így van, addig is kihozom az ittlétből, ami benne van a számomra. Ebben a tanulás központi helyen van. Ez az egyik olyan tevékenység, amit igazán tudok élvezni, bármennyire is fáraszt.