Repülőn írtam ...

Fiatal, szép, a szakmájában elismert, erős nő, a fejére rebben egy pihekönnyű nárcisztikus fasz, és ő ettől összeomlik. Miért van az, hogy hálásak vagyunk, ha valaki elcsábít, bedőlünk a hódolásának, mindaddig, amíg észre nem vesszük, hogy egyek vagyunk a sorban, hogy valójában nem sokat számítunk. És hogy csak nagyon sokára vesszük észre, és akkor rettentően szégyelljük magunkat, hogy milyen hülye libák voltunk. Lehet, hogy némileg költői a kérdés, hogy tudnom kéne, hogy ezt a helyzetet lehetővé tevő önbizalomhiány honnan jön.

Leadtam a tanulmány módosított változatát, a szerkesztő nagyon lelkesen írta vissza, hogy „fantasztikus” lett, majd továbbadta a lektornak, az visszaküldte újabb igényekkel, amikor megláttam, gyorsan becsuktam, és két napig rá sem néztem. Akkor elővettem, és többségén vagy javítottam, vagy úgy írtam át, hogy ne kérhessen hivatkozást. Nem azt írtam, hogy „azt mondják, hogy blablabla…”, hanem simán „blablabla…”. Így mivel erősila mondja, nem kell forrást keresnem. Egy valamit meg úgy hagytam, ahogy volt, mert az úgy volt jó. Ezt Budapesten írtam, ott voltak könyveim, így még ki is egészítettem. Most várom, hogy a lektor elolvassa, és elfogadja.

Ebben a két hétben két TV-felvételem volt. Ez így nagyképűen hangzik, úgy pontosabb, hogy életem első két TV-felvétele volt. Az egyik az Echo TV-ben az iskolasorozatukban a Flow Coaching Schoolról, a másik az ATV-ben az elmúlt tíz évemről, a bezsidulásomról. TV-sztár leszek, hehe.

Szinte betegen a kimerültségtől mentem Jay Levin tréningjére, mégis élveztem. Háromnapos volt, a témája a szégyen. Még így fáradtan is én voltam az első, aki dolgozott magán Jay közreműködésével a csoport előtt. Minden résztvevő így vagy úgy ügyfelem volt. Vagy az iskolámba járt, vagy máshol tanítottam, vagy terápia ügyfelem volt, vagy nyílt estemre jött. Ilyen körülmények között megmutatni magam, a szégyennel kapcsolatban elég vakmerő ötletnek tűnik. Rábíztam magam Jay-re, nemigen gondolkodtam azon, hogy mit szólnak ezek az emberek olyan oldalamat meglátván, amelyiket nem mutogatunk. Ketten is mondták utána, hogy hiányolták ezt az oldalamat, amikor tanítottam őt, vagy amikor terápiába járt hozzám. Ha ezt akkor megmutatom, akkor az a kurzus nem a vezetői coachingról szólt volna, és az a terápia nem az ő terápiája lett volna.

Behoztam azt a témát is, hogy nekimentem a norvégoknak a Gestalt terápia képzés kapcsán. Mivel a tréner és még egy ember kivételével mindenkit érintett a téma valahogyan, csoportmegbeszélést tartottunk. Ez jó volt. Most már nem is vagyok biztos abban, hogy együtt akarok velük dolgozni. Egyébként is jobban Izrael felé kellene fordulnom inkább.

Ha arra gondolok, hogy túl fárasztó nekem Izraelben befutni, és vissza kellene menni, akkor elfog valami olyan érzés, amely leginkább a viszolygásra hasonlít. Ugyanezt az érzést érzem, amikor látom a plakátokat, amelyek kioktatják az EU-t nagyképűen, ki-ha-én-nem stílusban. A szabadságharcos magyarok, miközben az egyénektől azt hallom, hogy nem mernek ezt vagy azt csinálni, nehogy … Azt hallom, hogy már késő, túl öreg, szülők vagy gyerekek, túl kiszolgáltatott, hogy tegyen saját magáért, hogy a saját életét élje. A fásultságot, lemondást hallom, közben publikusan megy a majd mi megmondjuk lózung.

Tanítottam az IBS-en. Nemzetközi csoport, Kínától Iránon keresztül Hollandiáig. HR vezetők lesznek, és a coacholásról tanítok. Eleinte nem érzem az érdeklődést, csak egy holland lány kérdez. Öt kínai egy sorban a tabletjüket és mobiljukat nézegetik, nem tudok velük szemkontaktust felvenni. A holland lány kérdésére válaszolok, ebben elmondok minden alapvetőt, hogy legyen információjuk kérdésekhez. Késve bejön egy nagydarab srác, leül két lány mellé, és elkezdi szórakoztatni őket. Amikor megelégelem, azt javaslom, hogy mondja el hangosan. Az egyik lány zavartan felnevet. Mint kiderül, a srác magyar. Mindenesetre némi önarcvédő sutyorgás után elhallgat. Egyszercsak azt veszem észre, hogy erős, sűrű csönd van, a kínaiak arca is felfelé van már, és megjelenik rajta a mondandóm hangulati hatása. Kérdezem a csoporttól, hogy hallják-e, mennyire különbözik ez a csönd a korábbitól. Óra után a tanáruk mondja, hogy tényleg más volt az a csönd, és hogy erre még soha nem figyelt. Én meg ezzel dolgozom. 

Kevert élet ...

Izraeli létem új fázisa. Az izraeli szervezetfejlesztők konferenciáján megrendelem a Haarecet (Az ország). Baloldali lap, kormánykritikus. A nyelvezete nehezebb, a tartalma sokkal igényesebb, mint az eddig ingyen beszerzett kormánypárti Izrael hajom (Izrael ma). Néha arra nincs időm, hogy belenézzek, mégis valahogy az az érzésem, izraelibb vagyok, mint eddig. Ha a címeket és a vastagbetűs szövegeket el tudom olvasni, már elégedett vagyok.

Alíznál ebédelek. Minden baja van, a szomszéd, aki eteti az utcai macskákat, az ország, ahol udvariatlanok az emberek, a régi rabbi ... minden. Látom régi képeit, hihetetlenül gyönyörű fiatal nő. Elpazarolt élet. Soha nem ment férjhez, nem szült gyerekeket. Komoly és gazdag ismerősök, közös vacsora velük, és ennyi. Csöndben meghallgatom, megkérdem, segíthetek-e, aztán eljövök.

A tanulmány a szűkített határidővel, és a konfliktus kimerít. Nekimentem a norvégoknak, akik csinálják a Gestalt terápia képzést, és úgy volt, hogy bevonnak, aztán egy héttel a felkészítő tréning előtt úgy döntöttek, hogy mégsem. Írtam nekik egy emailt, hogy bajom van a döntésükkel, ami kirekesztő és nem áttekinthető, ezért nem etikus. Valaki szerint kíméletlen volt az emailem. Valószínűleg igaza van. Én vagyok az egyetlen, akinek van kapcsolata hozzájuk, és nincs függő helyzetben, ezért én tudtam kíméletlen lenni egy kíméletlen döntés hatására. Még nem válaszoltak.

Konfliktusba mentem a csoportom fő emberével. Főbácsinak neveztem őt, amit kikért magának. Ő egyeztetésnek gondolja azt, amit én jóváhagyásnak. Én hierarchikusnak látom a rendszert, amit ő nem.

Meddig tudom ezeket a küzdéseket csinálni? 

Mi ez itt?

Látok egy szerelmet. A férfi 80+, a nő 70+, és mindent megtesz, hogy a férfi éljen. Ő is mindent megtesz, hogy éljen, talán mert tudja, hogy a felesége addig él, amíg ő. 

Yael mesél a barátaikról. Magyar házaspár, itt Izraelben. 60 évig éltek együtt, amikor a férfi meghal. Ha felhívták az asszonyt, mondja, hogy a férje csak leugrott, nemsokára hazajön, hiszen tudod, hogy mindig csavarog. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy végleg elment. A gyász fázisaiból megragadt az elsőnél, a tagadásnál. Pszichiátriára viszik. 

A családban tragédia történt. Az unoka felesége nyolc hónapos terhesen elvetélt, majdnem elvérzett. A férje sírva könyörgött az orvosoknak, hogy mentsék meg a feleségét. A feleség az intenzíven, amikor a férjét beengedték hozzá, mondta a nővérnek, hogy szóljon az anyósának, vigyázzon a fiára, mert nagyon rosszul néz ki. Az egész család felváltva őrzi őt, meg a gyerekeket. A négyéves kislány, amikor beengedték az anyjához, szemére hányta, hogy hazudott, mert azt mondta, hogy kistestvérrel fog hazajönni, pedig nem, és ezért ő inkább a nagymamához költözik. Az orvos kifordult a szobából. Aztán az óvónéni elmagyarázza neki, hogy a kistestvére meghalt, és most a mennyben vigyáz rá. 

Mi ez itt? Ha brazil szappanoperában látom, megkönnyezem, de azt gondolom, ez giccs. Ez a valóság. Számomra ismeretlen valóság. Nem ismerem a kapcsolatoknak ezt a fájdalmasan szép mélységét.

Közjáték

Majdnem megkérték a kezem. Pénteken felhívtam azt, akivel kétszer találkoztunk eddig, egyszer meghívott kávéra, egyszer elvitt Jeruzsálembe, amikor Barbi itt volt. Megkérdezte, hova vigyen, és oda vitt. 

Azután, hogy először találkoztunk, nagyon megéreztem, mennyire fáraszt, hogy egyedül küzdök. Ezért, bár nem vonzott férfiként, többször eszembe jutott. 

Most meg akart hívni egy olasz utazásra Peszach idején, de én csak akkor érek vissza, amikor már elindulnak. Pedig ez talán jó alkalom lett volna, hogy kiderüljön, egy napnál többet is kibírok-e vele. 

Amikor pénteken beszéltünk, zaklatottnak hallottam a hangját, mint aki nagyon izgatott. Abban maradtunk, hogy a héten találkozunk, beszélgetünk. Valahogy öregebbnek érzem, mint magamat. Nem annyira férfinak látom, mint nagypapának. Beírtam a naptáramba, jom seni-re, 9 órára. Aztán elbizonytalanodtam, hogy 8 vagy 9, mert a számítógépes naptár a budapesti időt mutatja. Amikor nem hívott jom senin, elbizonytalanodtam, hogy jom seni, ami hétfő, vagy kedd, ami az európai pihenőnap utáni második nap. Hívtam, nem vette fel. Kedden este sem hívott. Gondolhatom azt, hogy megfutamodott, meg azt is, hogy megérezte, hogy nem vonz eléggé. 

Ami vonzott, az az, hogy anyagi értelemben vége a küzdésnek. Ez persze gáz. Meg reméltem, hogy jófej családja van. Valahogy nagyon vágyom arra, hogy olyan emberre leljek, akinek jófej családja van.

Nem zavar, hogy nem hívott. Ennyi. Megyek tovább.

Nagyon régen írtam

... nem azért, mert nem történt semmi, hanem mert annyi minden történt, ami erősen érintett, hogy nem volt már kedvem írni. Nem tudtam írni, túlságosan benne voltam. Csak akkor tudok írni, amikor már rálátok a dolgokra.

J. írta, hogy a nyílt estén az akvárium gyakorlatban a kamera miatt nem ragadtuk meg a lényeget. Baromság. Ott volt a lényeg a szeme előtt, de nem látta, mert annyira el volt foglalva a saját igényével, azzal a témával, amit beajánlottam az ügyfelemnek, de az bölcsen visszautasította. Mint később mondta, ez – az, hogy sokat ad a környezetének, és keveset vesz el – valóban téma, de a szűkös időbeli keretek miatt nem akart vele foglalkozni. Akik itt és most akarják a csodát megélni, azok nem bíznak az ügyfeleikben, hanem kontrollálni akarják a folyamataikat. Mármint az ügyfelek folyamatait.

A tanítványaim megszokták, és elvárják, hogy a levegőben pörögve csináljam meg a dupla leszúrt Rittbergert (DLR), nem tudva, hogy azt én azért tudom megcsinálni, mert a csoport megtart. Azt hiszik, amit látnak, kizárólag az én érdemem. Most nem látták tőlem a DLR-t, és csalódottak voltak. Nem vették észre, pontosabban nem mindenki, hogy az ügyfelem csinálta. Ő pörgött hármat a levegőben, őt én „csak” megtartottam, engem meg a csoport. Ami történt, olyan természetes egyszerűséggel történt, hogy többeknek fel sem tűnt, mennyire fontos dolog zajlik. Ő felismerte, hogy van egy pörgős énje, és van egy lelassult, bemélyült énje, és kezdi ez utóbbit megszeretni. Aki ezt a folyamatot jelentéktelennek gondolja, az a halálfélelmet gondolja annak. Az volt a fura, hogy pont egy olyan valaki vette észre, hogy itt valami nagyon történik, aki nem is tanult Gestaltot.

Megvan a téma a következő nyílt estére –Hatás, hatalom. Jelenlét. Káosz – azaz a hatás kiszámíthatatlansága. karizmatikusság mint veszélyforrás

Purimkor Bné Brákban megőrülnek. Rengeteg derékig érő menyasszony, hercegnő jön szembe, katica, lovag, mindenféle hercegek, grófok, csak éppen válogatott cigánylegények nem.

Purimi lakomára vagyok hivatalos, taxival megyek, mert nem találom a címet. A taxi beragad a dugóba. Fiatal férfiak a kétszer kétsávos út kereszteződésében táncolnak. Az autók lépésben haladnak. Amikor már látom, hova megyünk, fizetek és kiszállok. Minden harsány és vidám.

A purimi ebéden mi nők külön ülünk a fedett teraszon, a férfiak a nappaliban. Tucatnyi nő, tucatnyi férfi. Van ezekben az ortodox zsidó háziasszonyokban valami nagyasszonyos. mint akik uralkodnak, és az a feltevésem, hogy a hívek körülöttük kifejezik csodálatukat, majd egymásról pletykálnak. Ezt először Bp-en vettem észre. Aztán a lubavicsiaknál egy tanulós hétvégén, most meg itt Bné Brákban. Fura nekem ez, valahogy nincs kedvem besimulni a hívek közé. Itt a háziasszony minden nőt táncra invitál, hangosan és tapsolva, valóban mindenki abbahagyja a beszélgetést, és felpattan táncolni, én meg gyorsan kezembe kapok a szomszéd asztalról egy könyvet, ami amúgy érdekel is, és beletemetkezem. Szeretek táncolni, de parancsra nem. Nekem ez itt túl harsány. Aztán még a desszert előtt bencsolok, és hazamegyek.

A szombat délutáni alvás után Kunderát olvasok. Ettől el is megy a kedvem az írástól. Soha nem fogok tudni úgy írni, hogy legyen annyira izgalmas, mint az ő írása. Ez annyira erősen érint, hogy abbahagyom az olvasást, felállok, és megnézem magam a tükörben. A fény jobbról jön, ezért nem látom egyformának a két oldalamat. A jobb szemem belső sarkában egy mélyedés elindul, és középen elfelejt visszafordulni a szemem külső sarkához, mint a párja, hanem megy tovább lefelé az arcom külseje felé. Zavar ez a mélyedés, kicsit húzogatom a bőrömet, amitől enyhül a mélyedés, de megváltozik az arcom. Egy ránc eltüntetéséért nem fogom megváltoztatni az arcom. Hozok egy tükröt, szembeállok a fénnyel, és látom, hogy egyformán táskásodik mindkét szemem. Eddig csak a bátyámon láttam, furcsálltam is, hogy az öregedés jeleit látom rajta.

Most fogok egy szájfényt, és rózsaszínre festem a számat. Kellemes érzés, mint a szőlőzsíré. A hatás is tetszik. Ezt csak a magam kedvéért csináltam, nem várok senkit, nem megyek sehova. Ráadásul még tilos is festeni szombaton. Bár ha ettől érzem jól magam, különben csúnyának látnám magam, akkor lehet, hogy nem tilos. Ez a halachikus kérdés most annyira nem érdekel, visszamegyek a könyvhöz, tovább olvasok.

Március 25-én le kell adnom egy szupertitkos tanulmányt. Még titoktartási nyilatkozatot is aláírtam. Sehol nem tartok még vele, kizárt, hogy március 25-éig leadható állapotba tudjam hozni. Mégis megpróbálom. Megpróbálok mindent eltenni az útból.

Egy sabat után ...

Elmentem a tel avivi zsinagógába. Mivel 8 után ébredtem, mire odaértem, elmúlt 10 óra, már a maftirnál tartottak. Megint lent van a két közösségnek együtt a szombati szertartás, kicsit korábban kezdték. A kidus után a rabbi odajött, hogy korábban kellene érkeznem, mert ma a nők közül senki nem vállalta, hogy a női oldalon körbehordja a tekercset. Akivel éppen beszélgettem, mondta, hogy messziről jövök. Erre a rabbi bocsánatot kért, és mondta, hogy visszavonta, amit mondott, és nem akart megbántani. Annyira meglepett, hogy nem tudtam neki mondani, hogy nem megsértett, hanem éppen ellenkezőleg.

A szombati egyórás gyaloglás a meditatív gondolkodás ideje. Ma az jutott eszembe, hogy mit is keresek itt. Miért küzdök. Aztán amikor arra gondoltam, hogy visszamenni a jól megszokott, bejáratott Magyarországra, akkor határozott nem volt a belső válaszom. Hideg, zavaros, küzdelmes ... ilyenek jöttek. 

Egy nő felhív este 10 után. Az új zsidó nevemet mondja, ebből tudom, hogy Micike révén jutott el hozzám. Kérdezget, és megkérdi, hogy megadhatja-e a telefonszámomat a mérnök ismerősnek. Mondom, hogy igen. Tíz perc múlva hív a férfi. A korát nem mondja, van egy mérnökirodája, özvegy, Temesváron született, otthon jiddusül beszéltek, a barátaival magyarul, az iskolában románul. Még tud kicsit magyarul. kérdezi, hogy találkozunk-e. Kiváncsi vagyok rá, de nem vonz. Valami van a hangjában, ami nem elég vonzó. Öregesség talán.

Most olvastam: "A terapeuta világképe is hozzájárul elszigetelődéséhez. A tapasztalt terapeuta másként tekint a kapcsolatokra, mint az átlagember, nincs türelme a szociális rituálékhoz és a formalitásokhoz, nem viseli el a sekélyes, felszínes csevegést és a társasági események ürességét.” Irvin D. Yalom

Eddig azt hittem, hogy az én türelmetlenségem abból fakad, hogy a mellrák miatt jobban értékelem az élet perceit, mint hogy elpazaroljam olyan beszélgetésekre, amelyeknek nem érzem a tartalmasságát. Ez az idézet most azt mondja nekem, hogy másról, vagy másról is van szó. 

Van egy új ügyfelem, fiatal nő, hihetetlenül erős, tiszta belső iránytűvel arról, hogy mi a helyes, mi helytelen, és nem kevésbé erős külső zsaroló, zavaró tényezőkkel. Érthetően szorong. Szeretném megerősíteni őt abban, ami a sajátja. 

Vegyes. Épp mint a hangulatom

Szombaton hazafelé gyalogolva egy férfi jön mögöttem. A kereszteződésnél a pirosban megállok, ő átmegy. A túloldalon már én megyek mögötte. Nagyjából azonos tempóban haladunk. Többször hátranéz, zavarja, hogy mögötte tartok. Aztán meg is kérdezi, hogy őt követem-e. Mondom nem, ő előzött meg. Innentől együtt haladunk, beszélgetünk. 

Mielőtt kétfelé válna az utunk, megkérdezi a helyzetemet. Nem értem, kiderül, hogy arra kiváncsi, férjnél vagyok-e. Mikor mondom, hogy elváltam, izgatottá válik. Azt javasolja, hogy találkozzunk. Mivel egyikünknél sincs se telefon, se íróeszköz, memorizáltatja velem a telefonszámát. Majd mondom neki, hogy ő is jegyezze meg az enyémet. Nem nagyon megy neki, azt javasolja, hogy én hívjam fel, az ő száma könnyebb. Na erről szó sem lehet, küzdjél csak, amúgy is az én számomban van három azonos számjegy, úgyhogy ez a könnyebb. Végül vissza tudja mondani a számom, megegyezünk, hogy aki emlékszik, hívja a másikat, amikor kimegy a szombat. 

Még hazafelé felidézem a számát, de már tudom, hogy nem fogom hívni. Nem nekem való. Ő sem hívott, szerintem elfelejtette a számomat. Így jártunk.

Az első TV műsor, amelyet értek, egy rákos kislány küzdelméről szól a betegséggel. Szinte a haláláig felvették őt a kórházban, ahogy változik az arca, ahogy a szülők bohóckodnak neki, ahogy tolókocsiban elviszik a kedvenc énekese koncertjére. Biztos azért is értem, mert nagyon megérint, folynak a könnyeim, még most is, ahogy felidéződik, hogy telefonon mondja az apjának, hogy a német dolgozata 100 %-osra sikerült. A 100 % itt egy köznapi kifejezés is a tökéletesre. Nem tudom írott szavakkal visszaadni, ahogy az öröm és a fájdalom egyszerre tört ki belőle. 

Az egyik reggel azt álmodtam, hogy megkérdem a volt férjem, hogy miért gyűlöl engem. Ez fura, mert szerintem nem gyűlöl, és mivel azt tanultam, hogy az álmunkban minden rólunk szól, kerestem az öngyűlöletet, de nem találtam. Lehet, hogy valami félelem ez.

Tovább tanulok Micikével. Ezért már senki nem fizet neki, örömtanulás. Meséli, hogy egy gazdag bné bráki család, aki tanuláshoz ad adományt, meghívta őt és a csoportját ebédre. Beszélgettek, szóba kerültem. Az asszony siduchhal is foglalkozik, megkérdezte Micikét, hogy szerinte akarok-e férjhez menni, mert lenne egy mérnök. Kötött kipás. Mondjuk az inkább való hozzám, mint egy kaftános.