Jó hírek nekem

Ma tartottam egy coacholást, és nagyon jó volt. Az ügyfelem azt mondja, hogy sokkal jobb kedve van, mióta hozzám jár. Azóta nagyjából el tudja engedni, ami nem rá tartozik, és sokkal kevésbé idegesíti fel magát azokon a dolgokon, amin nem tud változtatni.

Egy másik ügyfelem felhívott, és mondta, hogy nem felejtett el. Egy cserép virágért coacholtam őt, és azt a cserép virágot még nem kaptam meg. Ennek szólt, hogy nem felejtett el. Politikus, nem kerültek be a Parlamentbe, és bár mondtam, hogy ha gondolja, beszélgethetünk, mert azt véltem, hogy nagyon le van törve, de nem, azt mondja, hogy az elkeseríti, ami az országban zajlik, de egyébként tök jó kedve van, és a kollégáiban is ő tartja a lelket, és ezt nekem köszönheti. Amikor mondtam, hogy most énrajtam van a sor, hogy meghívjam, mert előzőleg ő hívott meg egy ebédre, azt mondta, hogy erről szó sem lehet, ő hív meg megint.

Ez a két visszajelzés nagyon jól érintett, és ezt nem is tudom szavakkal kifejezni. Ilyenkor, de már amikor dolgozom velük, akkor is, nagyon élek. Itt sem találom a megfelelő szavakat, de tök elégedett vagyok, mondanám, hogy boldog vagyok, amikor ezeket a szavakat hallom.

A Dia volt abban a csoportban, amelyiknél tanítani fogunk, és amikor meghallották, hogy mi jövünk, nagyon megörültek nekünk.

Most péntek délután van, úgyhogy nem írok többet, elmegyek zuhanyozni. 

Elmentem Debrecenbe ...

Elmentem Debrecenbe a besugárzásra. András vitt le, az ő autójuk kellett Diának, úgyhogy kölcsönkérte az apjától az övét. Odafelé egy szót sem szóltunk egymáshoz, ő vezetett, én bóbiskoltam, mert hajnali négykor indultunk. Náluk aludtam, hogy ne kelljen kitérőt tenni.

Debrecenben én voltam az első, aztán jöttek mások is. Rámszereltek egy fém-abroncsot, ami fájt. Aztán csináltak CT-t a fejemről. Hatan voltunk, úgyhogy mindenkit meg kellett várni. Aztán mentővel átvittek hatunkat egy másik épületbe, a kísérőket egy másik autóval. Majdnem mindenkivel volt kísérő. A másik épületben volt a Gamma sugárzás.

Eszembe jutott az az amerikai film, hogy „A Gamma-sugárzás hatása a százszorszépekre”. Gyerekekről szólt, már nem emlékszem, hogy mi volt a konfliktus, de iskolai versenyről szólt, kísérletet kellett csinálni, aztán beszámolni róla. A kislány nyerte meg, aki a százszorszépekkel kísérletezett.

Annyit tudok, hogy a Gamma sugárzás csak ott hat, ahova irányítják. Az orvost kérdeztem, hogy milyen következményei lesznek a besugárzásnak, azt mondta, semmi. Később eszébe jutott, hogy a besugárzás helyén kihullik a hajam. Kérdeztem, hogy nem fogok-e megbutulni. Azt mondta, nem. Azt nem mondtam, hogy már az eddigi beavatkozások is ilyen hatással voltak rám, ezt megtartottam magamnak, úgysem tud ez ügyben semmit tenni. Erre mondta a Héczey, hogy ha 20 %-ot csökken az IQ-m, akkor még mindig jól állok. És igaza van. Kevesebbet beszélek, úgyhogy kevésbé tudják, hogy rosszabbul gondolkodom. Még szerencse, hogy olyan irányzatban dolgozom (Gestalt), ahol az érzelmi érzékenység legalább olyan fontos, mint az IQ. Sőt fontosabb.

A besugárzás nem fájt, és szerencsére nem is volt olyan hangos, mint az MRI. Csak az volt nagyon kellemetlen, hogy a besugárzások közben az abroncsot fogva húztak föl ülő helyzetbe, és akkor tekergettek valamit rajta. Ez a fölhúzás elég tapintatlan tett volt az asszisztensek részéről.

Egykor végeztünk, és indultunk vissza. Akkor már beszélgettünk. Hálás voltam Andrisnak, hogy levitt, és végig ott volt velem, belekarolhattam, amikor mentünk, és amúgy is. Mi még ha nem beszélünk, nekem akkor is jó a jelenléte.

Elkezdődött a Pészach. Első széderestén a Szonjánál voltam. Ott volt a családja, és még néhány barát. Az apja, a történész méltatlankodott, hogy Szonja nem adott szót neki, hogy némely történelmi eseménnyel gazdagítsa a tudásunkat. Mikor már többször méltatlankodott, Szonja szót adott neki. Akkor elkezdődött egy hosszú, ámde érdekes történelmi lecke. A gyerekek ott mulatoztak közöttünk, de ez senkit nem zavart. 

Éjfél után lett vége a vacsorának, akkor én elindultam gyalog. Aztán megláttam a felüljárónál egy buszt, arra felszálltam, és két perc múlva elindult. Átment a hegyen, a nagy vizen, és leszálltam a Keletinél. Onnan elindultam gyalog az Orczy úton.

Egyszer csak meghallott mögöttem egy kopogó hangot, mintha bot lett volna. Aztán meghallottam, hogy nagyon gyorsan közeledik. Félni kezdtem. Kiderült, hogy görkorcsolyán közeledik valaki, és a jobb lábával adja a kopogó hangot. Amikor elsiklott mellettem, akkor sem múlt el teljesen a félelmem. Mikor hazaértem, akkor sem. Továbbra is féltem, hogy valaki bejön a kapun.

Megittam egy szilvás unikumot, aztán lefeküdtem és elaludtam. Akkor már kb. fél 2 lehetett, vagy még később. Másnap reggel 8 körül ébredtem. Semmi bajom nem volt, még annak ellenére sem, hogy a Széderen négy pohár bort ittam, mert ez része a Szédernek. A történész apuka kínálgatott, de nem akartam többet inni, mert tudtam, hogy haza kell még érnem.

Másnap Széderen Pistiéknél voltam, a világ végén. Egyébként nincs is olyan messze a lakásuk. Ha minden jön két percen belül, akkor fél óra tőlem. Az utca olyan hangulatot áraszt, mintha falun lennék.

Szép lesz a lakásuk, ha megszűnik a csatatér utáni tájkép. Én nem bírnám sokáig ezt az állapotot, nekem a káosz jut eszembe, és azt nem bírnám sokáig. De most itt is jól éreztem magam. Nem vittem semmit, mert eszembe jutott, hogy zsidótól nem fogadhatnának el semmit, amit szombaton hozott. Eszter azt mondta, hogy ezzel neki nem lenne baja. Úgyhogy először azt gondoltam, hogy szerzek édes bort, és következőleg azt viszem el, ha nem szombaton megyek, aztán eszembe jutott valami más, de ezt most nem írom ide, mert Pisti olvassa a blogomat, és nem akarom, hogy így értesüljön róla.

Beszéltem a vállalkozóval, hogy tud-e adni számlát. Azt mondta, hogy szívesen, és ha később is kell, szóljak nyugodtan. Adott egyet, de lehet, hogy túl kevés lesz, mert az összeg áfával együtt annyi, amennyi áfa nélkül kellene. Ha nem lesz elég a Fundamentának, akkor még kérek számlát.

Marci mondta, hogy írjam a blogot, úgyhogy írom. Ez most jó hosszú lett.

Egy jó hír, kettő rossz...

A múlt hét péntekjén, szombatján tanítottam a Corvinuson a HR Business Partner képzésen, Zsófival. Nem akartam egyedül, mert nem tudtam, hogy bírom-e. Zsófinak oda akartam adni, de ő azt akarta, hogy ketten tanítsunk. Végre valaki, aki tanulni akar tőlem!

Nagyon jól sikerült. Az óra első harmadában valaki megkérdezte, hogy ezt hol lehet tanulni. Mondtam, hogy nálam lehetne, de nincs energiám összeszervezni egy csoportot. A végén megkérdezték, hogy hány ember kell egy csoporthoz. Mondtam, hogy 5. Azt gondolom, hogy a többit már én is be tudom szervezni.

Viszont van két rossz hírem.

Megint találtak a fejemben valamit, ami nem odavaló. Sugárral meg fogják semmisíteni, csak egyszer kell mennem Debrecenbe, és ha nem növesztek egy másikat, akkor rendben leszek. Azért el voltam keseredve. Most már nem érzek semmit.

A másik az, hogy a Fundamentától visszakaptam a számlákat, azzal, hogy 1 millió 37 ezer forintot nem tudnak elismerni, mert az korábban keletkezett, mint ahogy lezártam volna a számlát. Hétfőn felhívom a kivitelezőt, ha ő nem megy bele, hogy adjon számlát, akkor nem tudom, mit csináljak. Akkor talán vennem kell számlát, de azt nem tudom, hogyan kell. A C tervem az, hogy a Fundamentának adom ezt a pénzt. Petyus szerint ez hülyeség, mindent meg kell próbálni ahhoz, hogy megkapjam a pénzt. Ha más nem, akkor az alagsori felújítás összegét benyújtani a Fundamentának.

Amikor elolvastam a levelet, nagyon ideges lettem. Most már nem, de nyugodt sem vagyok.

A két rossz hírre azt mondom, hogy nem végzetes. Az elsővel kapcsolatban az orvosokra bízom magam, a másodikkal kapcsolatban Petyus és az én kreativitásomra. Meg fog oldódni mind a kettő. 

Csak most már szeretnék egy kis pihenőt.

EAGT és más

Voltam az EAGT (European Association for Gestalt Therapy) General Boardjában utoljára. Eddig sem mentem, már egy hosszú ideje, mert beteg voltam, és most mondtam annak, aki engem helyettesített, hogy most megyek, ne menjen. Hebegett, majd kiderült, hogy az elnökség már úgy döntött, hogy levált engem. Nem a betegségem volt az oka, hanem az, hogy nem akarták a kettős funkciót. Merthogy én már az Intézetet képviselem inkább, mint az Egyesületet. A Budapest Gestalt Intézetet. Az ő dolga lett volna megmondani, de húzta-halasztotta. Szerintem félt tőlem.

Nagyon jó volt Groningenben, csak nagyon hideg. Az emberek örültek nekem, és én is nekik. Régen láttuk egymást.

A munkahelyemen kiütöttek egy falat, és kivettek egy ajtót. Bejöttem, amikor zajlott a munka, dobozokban volt minden, és zaklatott lettem. Dia kérdezte, hogy mi van velem, rámutattam a dobozokra, és mondtam, hogy ez. Úgy látszik, még nem éltem túl az otthoni felújítást. Most már csend van, tisztaság, még rend nincs. Beültem egy sarokba, itt jó. Belátom az egész teret. Egyszer azt olvastam, hogy a nők sarokba szeretnek ülni, ott nem kell félni hátulról támadástól. Hát ha ez igaz, akkor rám igaz. 

Párterápia - Cape Cod módon

Diával csináltam párterápiát. A fiú jelentkezett nálam, kérdeztem, hogy hogyan jutott el hozzám. Mondta, hogy látott egy videot rólam korábban („Mi van, ha nincs?”), és most megnézték együtt, és arra jutottak, hogy van bizalmuk hozzám. Kiderült, hogy Diának utánanéztek a Facebookon, és mivel az ő lánya is Waldorfba jár, ezért a bizalmat ő is megkapta.

Nagyon nyitottak voltak. Ezt betudom a Waldorfnak. A lány először félt a módszertől, ami a Cape Cod módszer, de azt mondta, hogy belevágnak. A végén azt mondta, hogy örül, hogy belevágtak, mert nagyon biztonságos volt. A fiú a végén azt mondta, hogy békét érez, bár ilyenkor nem szokott. Annyira jó volt ezeket hallani, hogy most, napok múlván is eszembe jutnak.

A módszerben az a folyamat leegyszerűsítve, hogy hagyjuk a párt/csoportot beszélgetni, aztán leállítjuk, és akkor a két terapeuta/tanácsadó beszéli meg a látottakat, hallottakat a kliensek előtt. Aztán megint a kliensek, aztán megint a terapeuták. Az első terapeuta-megbeszélésnél a rendszer – az fontos, hogy a rendszerről, és nem egyes emberekről van szó – erősségeiről beszélünk, a második megállításkor a hiányosságokat emeljük ki, és ha van javaslatunk kísérletre, akkor azt mondjuk.

Itt ebben az esetben a visszajelzés emelkedett nekem ki, és hogy egyikőjük sem hallja meg igazán a másikat. Ezért azt javasoltam, hogy felváltva mondjanak a másiknak egy visszajelzést, az saját szavaival mondja vissza, aztán ő mondhat. Ezt így mehet három körben.

Eszembe jutott, amikor először tanultam ezt a módszert Joseph Zinkertől és a feleségétől Londonban. Amikor gyakoroltunk, nekem egy olyan pár jutott, akit senki nem akart választani. Én az előző modulon nem voltam ott, ezért nekem senkivel kapcsolatban nem volt előítéletem.

A terápia idején a párom annyira zaklatott lett, hogy azt mondta, hogy nem akar az ügyfeleinkkel tovább dolgozni. Én nem értettem ezt a nagy zaklatottságot, ezért úgy döntöttem, hogy folytatom a munkát egyedül. Folytattam, és Zinker mögém állt, és tanácsokat adott. Így végigcsináltam a folyamatot.

Zinker a végén azt mondta, hogy egy terapeuta nem léphet így ki egy folyamatból, és értékelte, hogy én a folytatás mellett döntöttem. Ez egy nehéz helyzet volt. Azóta nem sokat használtam ezt a módszertant, korábban Tücsivel egy kisvállalkozás csoportjában, és akkor is jól ment. De ez a mostani, ez valami egészen fantasztikus volt!

Aktuális

Eddig az European Association of Gestalt Therapy magyar összekötője voltam, A kollégát felhívtam, aki eddig helyettesített, amíg beteg voltam, és mondani akartam, hogy most már megyek én Hollandiába, ahol lesz a féléves megbeszélés. Kiderült, hogy már nem én vagyok az összekötő. Dühömben írtam az Egyesület elnökségének egy levelet, de előtte átküldtem Diának, hogy jó-e a levél. Azt mondta, hogy az utolsó bekezdést hagyjam el, az túl durva, és hagyjuk meg a párbeszéd lehetőségét. Elhagytam, elküldtem a maradékot. Az elnök meg egy elnökségi tag felhívott, hogy először velem akartak beszélni, addig nem is akarták nyilvánosságra hozni, de akit megbíztak két hónappal ezelőtt, az nem vette fel velem a kapcsolatot időben, és így véletlenül tudtam meg, hogy volt egy ilyen döntés. Megértettem a szempontjaikat, mondtam, hogy akkor lemondok, és békében váltunk el.

Ma megbeszélés volt nálam a tréningekről. Négyen a norvégoknál végeztek, másodmagammal az angoloknál. A norvég rendszert vesszük át. Ők nem ülnek be a résztvevők közé, és nem is tartják jónak a beülést, és szerepjátszást. Én meg abban a kiscsoportban, ahol voltam, terapeuta is voltam, nemcsak megfigyelő. Ez volt, akinek nem tetszett. Nekem nincs problémám ezzel. Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy én a jövőben is be fogok ülni, és terapeutát alakítani, és ha nem tetszik, akkor ne válasszanak engem trénertársnak. Ha meg lehet tenni ezt az egész csoport előtt, meg tudom tenni két ember előtt is. Az illető azt mondta, hogy szerencse, hogy ezt nem ultimátumként mondom. De, mondtam, ez ultimátum.

Aztán elszomorodtam. Nem tudom, miért lettem szomorú, de nagyon szomorú lettem.

Most örülök, hogy mindkét esetben kifejeztem azokat az érdekeket, amiket tudok követni. A szomorúságom most sem múlt el maradéktalanul, de elégedett vagyok, azzal amit tettem. Visszajön a régi agresszióm. Azt tanultam, hogy az agresszió az életerő. Akkor ezek szerint jön vissza az életerőm.

Most, hogy nem festem a hajam, többször előfordul, hogy fiatalabbak átadják a helyet a tömegközlekedésen. Amikor bizonytalanul megkérdik, hogy átadják-e a helyet, megköszönöm, és leülök.

Izraelben kinéztem az ablakon a buszokból, néztem a külvilágot, itthon lehúnyom a szemem, és félálomban utazom. Nincs a zöld környezet, amit nézzek, a pusztaságot nincs kedvem nézni.

Ma elégedett vagyok.

Ma elégedett vagyok. Egyrészt a politikus ügyfelemmel találkoztam, és azt mondta, hogy a múltkor megkérdőjeleztem a vezetői mivoltát, amivel akkor egyetértett, azóta sokat gondolkodott ezen, és rájött, hogy mégis vezető, csak nem abban, amilyen pozíciója van. Annyira örült a felfedezésének, hogy megölelt engem.

Délután elmentem ebédelni, és csak kártyát vittem magammal. Útközben egy nő kért tőlem pénzt, mondván, hogy éhes. Mondtam, hogy nincs nálam készpénz. Azt javasolta, hogy menjünk el a Tescoba, és vegyek neki élelmiszert. Elmentünk, közben kiderült, hogy kikapcsolták náluk az áramot, és hogy két hónapja nem fizetik az albérletet. Vettünk élelmiszert, mosószert, összesen 6 ezer forintért. Nagyon hálás volt. A mai napját bearanyoztam.

Aztán találkoztam egy férfival, aki kért pénzt, mondván, hogy tegnap óta nem evett. Javasoltam, hogy menjünk a Tescoba, veszek neki élelmiszert. Mondta, hogy nagyon fáj a dereka. Mondtam, hogy sajnálom, ennyit tudtam volna tenni. Amikor a lámpánál vártam, hogy zöldre váltson, hallottam, hogy utánam szólt, hogy mégis jönne velem a Tescoba. Elmentünk, közben kiderült, hogy a Nyugatiban alszik. Vettem neki paradicsomot, kenyeret és szalámit. Két napra vagy többre ő is el volt látva.

Nem oldottam meg a szegénység kérdését, csak egy-két napra két embernek jót tettem. Ha ugyan … Ez egy napra való elégedettséghez elég.