Ebéd Bné Brákban

Most sikerült következetesen lelassulnom. A mozgásom is. És minden reggel futottam. Dani elkezdett felkészíteni maratoni futásra. Nagyon vicces. 62 éves koromban …

A lelassulásnak köszönhetően viszont nem haladok pl. az ARPe lektorálásával.

Amikor a mikvéből kijöttem, akkor arra gondoltam, most már csak egy megfelelő férfi hiányzik. Minden más megvan. Annyira biztos voltam ebben a gondolatban, hogy majdnem mondtam Micikének, de aztán meggondoltam magam, mintha nem adnám meg a mikve élményének a kellő teret, hanem rögtön ugrom a következő célra.

Micike meghívott szombati ebédre. Életem első bné bráki szombati étkezése. Ott a nők nem mennek zsinagógába, nem tudom, mit csinálnak délelőtt, talán csak együtt vannak, és örülnek egymásnak, meg előkészítik az ebédet. Fél tizenkettőre hívott, akkor jönnek haza a férfiak a zsinagógából, akkor kidus, kávézunk, aztán fél egy körül ebéd. Megérkezem, mivel a múltkor a lépcsőházban egy kövér patkány menekült előlem, azóta kicsit félősen nézek körül a lépcsőházban. Az ajtón kopogok, a csengőt ki sem próbálom, bár biztos ki van kötve.

Ahogy ott állok és várok, két fekete, hosszú pajeszos férfi csörtet fel, az egyik kulcsot vesz elő, és rám se nézve nyitja azt az ajtót, ahol állok. Kissé döbbenten hátrébb lépek, hogy hozzáférjen a zárhoz, kinyitja, majd berontanak mindketten. Micike ott áll az ajtóban, és kérdi, hogy régóta várok-e már.  Mondom, hogy éppen most érkeztem, és még mindig emésztgetem az élményt, annak ellenére, hogy arra Micike már korábban figyelmeztetett, hogy a haredi férfiak nem nézhetnek idegen nőre, és ezért udvariatlannak tűnnek azok szemében, akik a nyájas, flörtölős udvariasságot szokták meg.

Korábban K. is panaszkodott, hogy a haredi kollégái nem néznek rá, de amilyen dekoltált ruhában hordta méretes mellét, ezt nem is csodáltam. Na, most én találkoztam az élménnyel.

Micike lánya nagyon lelkesen fogad, salátákat pakolunk ki kicsi műanyag tálkákba, közben én kávézom, sütit eszem, úgyhogy nem sokat dolgozom és beszélgetünk. Kérdezget a munkámról, életemről, és annyira lelkesen tud csodálkozni, hogy öröm neki mesélni. A nyolc gyerek közül ő a legkisebb, húsz éves, első gyereke egy év körül van.

Mint kiderült, a két csörtető férfi közül az idősebb Micike fia, ő negyven körüli és Talmud-tudós, a fiatalabb pedig a vő. Neki egészen gyerekarca van még.

Ebédnél egy nagyon hosszú asztal egyik végén ülnek a férfiak, hárman, másik végén ülünk mi nők, négyen. Most csak ennyien vannak itt a családból, ja, és két unoka. A férfiak külön beszélgetnek, mi nők is. Amikor Micike fia dvar Torat akar mondani, Micike éppen lelkesen mesél valamit, a fiú mondja, hogy „anya”, és elhallgat, tisztelettel megvárja, míg anyja végigmondja a történetet. Ez az "anya!" ahogy elhangzik, inkább a gyerek hangját idézi, mint felnőtt, tudós férfiét. 

Ahogy beszél, olyan érzésem van, mintha nekem mondaná. Nem tudom, jól érzem-e, de az biztos, hogy én itt már nem vagyok idegen. Szerintem Micike mindenről beszámolt a családjának, legalábbis a nőtagoknak, és időnként ha valamelyik kérdésemre nem tudott válaszolni, akkor a fiát kérdezte meg. Úgyhogy nyitott könyv vagyok előttük.

Odafelé is, visszafelé is teszek egy kis kerülőt, hogy lássam Bné Brákot szombaton. Azok az utcák, amelyek hétközben túlzsúfoltak, emberekkel is, autókkal is, most tágasak, szellősek. Autó egy szál se, illetve csak egy mentőautó megy el szirénázva, az emberek az úttesten sétálnak. Éppen mint Tel Avivban Jom Kippurkor, de itt hetente egy napon. Vagy mint gyerekkoromban május elsején a Dózsa György úton. Na, mondjuk akkor ott tömeg volt. 

Olvasom Buda Béla régi írásait, némelyik most is vállalható, némelyik nem. Azon gondolkodom, hogy hogyan tudok a jövőben maradni. Ha írok, az elavul. Ha tanítok, a tanítványaim tanítványai már nem fognak ismerni. Marad a család? Ott még van esély arra, hogy az unokám emlékszik rám. De vajon az a fontos, hogy személyesen emlékezzenek rám, vagy az, hogy amit közvetítek, az fennmaradjon.

A mikve

Korábban azt gondoltam, hogy ha megöregszem, akkor mikve-asszony (mikve-lédi) leszek. Valahogy az volt az érzésem, hogy a terápiás tudásom jól hasznosulna. Na, ma ez változott. Rájöttem, hogy annyira intim szférába kell a mikve-asszonynak bemennie, ami egyelőre nekem nehezemre esne. 

Bár tegnap levágtam a körmeimet, a mikve-asszony még így is túl hosszúnak találta. Kaptam ollót, reszelőt, annyira levágtam, hogy most este már túl érzékeny az a rész, amit védeni szokott a köröm. Kétszer mostam hajat, egyszer otthon, egyszer a mikvében. Kétszer zuhanyoztam, egyszer otthon, egyszer a mikvében. Annyira tiszta vagyok, mint ritkán. Be sem kentem magam, hogy semmi ne válasszon el a mikve vizétől. 

A rabbik megint kérdezgettek. Biztosra akarnak menni, hogy tudom, mit vállalok. Hogy betartom a micvákat, adok cedákát, és hogy tudom, hogy ebből nincs visszaút. Kissé sértetten válaszolgattam. Amikor Micike nem volt biztos abban, hogy jól értem, amit mondanak, akkor tolmácsolt. De értettem, csak talán értetlen volt az arckifejezésem, hogy minek kérdezgetnek még. 

Micike végig velem volt. Elmagyarázta a mikve működését, ahogy az esővizet bevezetik, ahogy tisztítják. A jelenléte támogató és tapintatos volt. Amikor levetkőztem, elfordult. 

Bementem a vízbe, jó meleg volt. A mikve-asszony megtanított merülni. Végre tudok rendesen merülni. Egy nagy műanyag lap, ami beteríti az egész medencét, azon színes vászonlap, egy rés, amin kidugom a fejem, rajta cipzár, amit a mikve-asszony behúzott, amikor bejöttek a rabbik. Fura módon nem feszélyezett a jelenlétük, bár korábban azt gondoltam, ez nem oké. 

A merüléskor az egyik rabbi szavanként kezdte az áldást, de mondtam folyamatosan, csak az utolsó két szót vártam meg, hogy még csak véletlenül se tévedjek. Aztán ők kimentek, én kijöttem a vízből, magamra tettem a köpenyt, amit a mikve-asszony adott. Megkért, hogy áldjam meg, hiszen én most egy újszülött tisztaságában vagyok. Elérzékenyültem, mondtam a kohén áldás első két sorát, átrakva nőnembe. Nem tudhatom, hogy jól mondtam-e, hiszen ez óhéber, ahol a tárgy az igéhez kapcsolódik, úgy, mint a magyarban is lehet. Aztán Micike is megkért, hogy áldjam meg. 

Amikor felöltöztem, újra a rabbik elé mentem, megkérdezték, hogy mi a nevem. Új nevet mondtam be, Hila Dvora. A Hila jobban hasonlít az Ilára, és van értelme. Az a kisugárzás, ami az élőkből árad. Dvora a bírák korában az a nő volt, aki egy fa alatt ült, és mentek hozzá tanácsot kérni. Az egyik király háborús sikerét Sisera ellen is neki tulajdonítják. Mivel én is olyan vagyok, akihez jönnek tanácsot kérni, ez eléggé hasonlatos. Korábban Bruria volt a példaképem, aki híresen sokat tudó asszony volt, de nem mertem a nevét felvenni, mert két fia volt, akik egy napon haltak meg. Maradt Dvora, akiről semmi ilyen nem maradt fenn.

Ezután könyvesboltba mentem. Útközben egy férfi megállított, és cedákát kért. Legyintettem, és továbbmentem. Nincs fémpénzem. Aztán rögtön eszembe jutott, hogy hiszen éppen most mondták, hogy cedákát adni kötelességem, és én erre azt mondtam, hogy igen. Ennyi kellett, hogy elfelejtsem? A férfi után rohantam, megérintettem, és adtam neki húsz sékelt. Ez volt az első próbám, hogy komolyan gondolom-e a zsidóságot. Majdnem elbuktam. 

gijur seni

Most máshogy fáradtam el Bp-en, mint eddig. Nem éreztem kimerültséget, csak azt vettem észre, hogy az ingerek ingerelnek. Nem túlzottan, csak annyira, hogy észrevettem. 

Ma 12-re mentünk Micikével a Bét Din elé. Egy órát vártunk, közben ő folyamatosan beszélt. Egyre súlyosabbnak éreztem a fáradtságot, alig tudtam megülni a padon. Amikor már a kezemmel támasztottam meg a fejem, Micike abbahagyta a beszédet, és csöndben voltunk. Legalább mi, a körülöttünk lévők nyüzsögtek. A teremből, ahova vártunk kijött egy fiatal és egy idősebb parókás nő és két lánygyerek. Majd egy rabbi, aki beszélt a két nőhöz. A fiatalabb elsírta magát, a rabbi próbálta nyugtatni, az idősebb nő mondta, hogy majd ő. Valami nem sikerült.

Mivel teljesen zsibbadt voltam, ez nem érintett meg. Kinyílt az ajtó, két férfit be akartak hívni, de ekkor Micike felállt, és mondta, hogy 12-re voltunk híva. Így minket hívtak be.

Beléptünk. Hosszú asztal körül hat fekete kalapos, fekete öltönyös, fehér inges férfi ül. Fiatalok, idősek egyaránt. Ez meglep, háromra számítottam. Valami furcsát érzek, feszültség van a levegőben, és oroszlánszag, vagy ahogy a volt férjem volt egyetemi társai körében mondani szokták, áporodott teveszag. Valószínűleg reggel óta dolgoznak, és még nem nyitottak ablakot. Senki nem néz rám, az urak úgy dőlnek jobbra, balra, ahogy egy festményen láthatóak a zsidók. 

Leülünk az asztal előtt, az egyik férfi előtt számítógép, abba ír valamit, majd megszólal a telefonja. Beszél, közben az egyik középkorú férfi neheztelően néz rá, majd rá is szól. Ezek szerint ő írja a jegyzőkönyvet, és nem lehet addig elkezdeni, amíg le nem teszi a telefont. Akkor megkérdezi, hogy angolul akarom-e folytatni. Mondom, inkább megpróbálom héberül, aztán ha nem megy, segítséget kérek. A neheztelő helyesel, és mondja, hogy majd lassan, lassan. 

Lassan és jól tagoltan teszi fel az első kérdést. Válaszolok. Jön a többi. Kérdezi, hogyan melegítek szombaton. Mondom. Kérdezi, rántott húst melegíthetek-e szombaton. Mondom, igen, de azért a rántott hús nem olyan jó melegítve. Elmosolyodik, aztán folytatja. Mindenre tudok valamilyen szinten válaszolni, van, amikor olyan apró részletet is mondok, amire nem számít, és úgy reagál, hogy "nagyon jó". Ilyenkor Micike megsímogat, érezhetően büszke rám. 

Nem izgulok. Talán mert fáradt vagyok, talán mert nem gondolom, hogy ezen bármi is múlik. Az vagyok, aki vagyok, ezen rajtam kívül senki nem tud változtatni. 

Aztán jön egy kérdés, amivel nem tudok mit kezdeni. Mi történik a zsidókkal haláluk után. Úgy tudom, hogy minden zsidónak van helye az eljövendő világban, míg a nem zsidóknak, ha betartják Noé hét törvényét. Ez a válasz nem elégíti ki őket, kérdezik, hogy a jó zsidóknak és a rossz zsidóknak ugyanott van helyük? Mondom, nem tudom. Ettől felébred és megélénkül az egész társaság, többen mondják, hogy ez alapkérdés. 

Az egész héberül zajlik, néha Micikéhez fordulok, hogy segítsen fordítani. Aztán mondják, hogy menjünk ki és várjunk. Kint Micike megölel és mondja, hogy elfogadtak. Később kijön ugyanaz a rabbi, aki a fiatal nőt próbálta nyugtatni, és mond valamit, de én már nem tudom felfogni a szavakat. Ügyintézünk, szerdán megyek a mikvébe, ami szerencsére Micike háza mögött van. Micike boldogan mondja, hogy ezt a halál utáni dolgot még meg kell beszélnünk. Eddig tényleg nem foglalkoztam ezzel, jobban érdekelt, hogy mi van itt, ebben az életben. 

Budapesttől elfelé ...

Jól időzítek. Bevonultam a Facebookra az új képpel mint Honthy Hanna egy nappal a szülinapom előtt, majd fogadtam az ünneplést. Több mint 140 like jött. Szeretem így ünepeltetni magam, és aztán zavarba jövök tőle. Túl sok leszek magamnak. Biztos, hogy néha valóban olyan vagyok, mint a képen, de az is biztos, hogy néha leharcoltabb, fáradtabb, öregesebb.

Aztán a szülinapomon, pénteken vacsora közben Petyus mesélt egy emberről, akit ugyanakkor műtöttek, mint őt, és targoncásként tizenkét órai munkáért kap 7 ezer forintot, 24 órai munkáért 14 ezer forintot. Én rosszabb esetben egy órai munkával keresem ezt meg, jobb esetben félóra alatt, még akkor is, ha nem az árbevételt számolom, csak azt, ami valóban hozzám jut. Ennek az igazságtalansága vissza-visszatér hozzám. Tanácstalan vagyok. Ha kevesebbért dolgozom, nem tudom fenntartani a kettős életemet, és a különbözet nem jut el ezekhez az emberekhez. Nekik ráadásul nem is adomány kell, hanem munka rendes fizetéssel. Amikor gyerek voltam, még hittem abban, hogy a világ igazságosabb lesz. Most nem hiszem. Közben rav Jehosua szavai jutnak eszembe, hogy aki hívő, az optimista. Ez kétélű mondat. Azt is jelenti, hogy nem kell kifejezetten Istennel foglalkozni, hogy hívő legyél, de azt is, hogy a bizonyíték nélküli hit kell ahhoz, hogy optimista legyél. 

Lehet, hogy kellene ingyen dolgozni azok számára, akik valamilyen módon megsegítenek ilyen embereket.

Bedobtak cédulát ruhajavításról. Összegyűjtöttem a javítandó ruhákat, elvittem. Középkorú nő a Kolóniában, szoba-konyhás lakásban. A lakás tiszta, rendezett, próbálom a ruhát, közben Erzsike, a varrónő folyamatosan morog. Ha jól értem, a szocialistákat szidja, a bankokat, a cigányokat, a szomszédokat, a környezetet, szóval elég széles körben talál indulatra okot. Annyira bele tud merülni, hogy néha a keze megáll a levegőben. Időnként rászólok, hogy nekem sietnem kell dolgozni. Ilyenkor folytatja a munkát.

Elég szép és jó, amit csinál, úgyhogy összeszedtem még dolgokat, és azokat is elvittem javíttatni. Most már a mostani kormány is sorra kerül a szidalmazásban, természetesen a Kúria is, amely „a bankok pártján áll”, és végül sorra kerülnek a zsidók is mint akik felelősek Magyarország válságáért. A második ilyen mondatánál megjegyzem, hogy ezt jónak mondja, mert én is zsidó vagyok. Nem azt mondom, hogy „az” vagyok, hanem használom a zsidó szót, hogy még csak félreértés se essék. Erzsikének megáll a keze a levegőben, bizonytalan hangon kérdezi, hogy „igen”? Több szidalmazás, morgás, hőbörgés nincs, inkább azt fontolgatja, hogy a párjának van amerikai állampolgársága, kimegy vele esetleg, és majd ott boldogul.

Pénteken megyek a kész ruhákért, Erzsike nincs otthon, a párja, egy nagyon jó külsejű, és kedves, vidám arcú férfi fogad, a ruhák összekészítve, mondja, hogy nézzem meg őket, mondom, hogy erre semmi szükség, biztos jók. Szabadkozni kezd, hogy Erzsike zsidózott, és hozzáteszi, hogy neki van izraeli állampolgársága, a felesége zsidó, ő is élt kint, aztán Amerikába ment. Hát, így jártunk Erzsike és én.

Az indulatos ügyfelemnek jót tesz a coach-képzés, már maga a tény, hogy felvették és csinálja. Azt nem tudom, hogy mit tanulnak, és az jó-e neki. Nálam kimorogja magát, megnyugszik, csak az zavarja, hogy rámpakolja a feszültségeit, próbálom megnyugtatni, hogy nem, amikor elmegy, utána nem marad velem a feszültség, hiába vitatkozunk harsányan és keményen, amikor itt van. Elmegy, aztán kapok egy sms-t hogy melegséget érez, és azt, hogy szereti az embereket. Nagyon öröm ezt olvasni, már ezért megérte dolgozni vele.

Nehéz volt tegnap eljönni a babától. Olyan érzésem volt, hogy van valami lezáratlanság, ahogy egy pillanatra felém nyújtotta a kezeit. Jó volt a földön feküdni vele, ahogy fogta az ujjamat, és rám se nézett, csak feküdt nyugodtan.

Holnap bét din elé megyek. Sok mindent tudok, és sok mindent nem. Mégsem tanultam, úgysem többet kell tudnom, hanem csinálnom kell. Az alapok megvannak, a tanulásnak meg soha nincs vége. Hál'Istennek. Most van, amit következetesen, gondolkodás nélkül csinálok, és van, amiben következetlen vagyok.

Késő őszi nyár

kinyitom az ablakot, és megcsap a tenger párás lehellete. Ahányszor este kinyitom az ablakot, és érzem a tenger szagát, Florida jut eszembe. Egy februári este értünk oda, azután, hogy egy csoport munkavállalói tulajdonú cég embereit vittük céglátogatásokra Zebulon és én, talán New Englandbe, és iszonyúan fáradtak voltunk, mert mindent mi csináltunk, autót vezettünk, tolmácsoltunk, magyaráztunk, összetartottuk a csoportot, és most Floridában készítettük elő a következő utat. 

Maga a hotel is munkavállalói tulajdonban volt, és ingyen kaptunk a legfelső emeleten egy elegáns lakosztályt. Kinyitottam az ablakot, beáradt a párás, meleg levegő, és ez olyan nyugalommal. békével árasztott el, amilyenre nem emlékeztem azelőttről. Ez az érzés jön vissza, ahányszor itt megérzem a tenger szagát a városban. 

Egyszercsak észreveszem, hogy ez nem a tenger szaga, hanem esőszag. A nyári meleg esőé, amitől kedved lesz táncolni az esőben. Annyira finoman esik az eső, hogy ha elég gyorsan táncolsz, még csak vizes sem leszel.

Tegnapra 30 fokot mondtak, meg többet, úgyhogy eldöntöttem, hogy lemegyek a tengerhez. Ahogy sétáltam a parkon keresztük a tengerhez, négy nőt láttam meg, akik tai chit gyakoroltak, erősen lelassított mozdulatokkal. Az egyiken láttam, hogy bár tartja a tempót, de nyugtalanul, ő gyorsabban mozogna. 

A hatásukra lelassult a mozgásom. A vallásos strandra mentem, éppen női nap volt. Kevesen vannak a strandon, rendesen felöltözve, csak néhányan viselnek egy vagy kétrészes fürdőruhát. Itt van őrség, bár a strandokon már bezárt az őrség. Itt nagyon jó lenni, valahogy olyan érzésem van, hogy kevesebb dologra kell figyelnem.

Lassan megyek be a vízbe, olyan hűvös már, mint a Balaton nyáron. Nyitott szemmel úszom, látom a napsugarak játékát a homok redőin. Aztán hanyattfekve a vízen az eget nézem, kevés fehér felhő a nagy kékségen. 

Amikor kifekszem a homokra, a hullámok hangját hallom, ahogy a viszonylag meredek partnak csapódnak, és szinte dübörögnek, és az őrtoronyban szóló zenéét. Egy vallásos nő fürdőruhás barátnője elkéri a mentőövet a barátnőjének, aki keresztülhúzza a fején, és azzal megy be a vízbe. 

Aztán átmegyek az általános strandra, mert csak ott van zárt zuhanyozó. Két kicsi lányka rohangál a vízbe és vissza, és nagyon boldogok. Megállok, nézem őket. Egy nő odajön hozzám, és angolul mondja, hogy ne aggódjak. Beszélgetni kezdünk, ő francia, kilenc éve alijázott, Jeruzsálemben lakik. Amikor elválunk, sok szerencsét kíván.

Ma három dolgot intéztem. A cipészhez elvittem a cipőm, a bankban átraktam dollárt sékelbe, és vettem fánkot, hogy este Juliéknál együnk, az első hanukai gyertya gyújtásának örömére. A cipész sok évvel ezelőtt a volt Szovjetunióból érkezett. Kérdezte, mikor jöttem, mondtam, közel három éve, mondta, hogy jól beszélek. Ő öt év alatt beszélt elég jól. Addig mindig mondta, hogy igen, hogyne, de fogalma sem volt, mire. Ez ismerős. 

Az ügyintézés annyira elégedetté tett, hogy a sivatagi meleg hatására úgy döntöttem, megint lemegyek a tengerhez. Mire leértem, felhős lett az ég. Ma a vallásos strandon férfi nap volt, úgyhogy mentem az általános strandra. Odafelé súlyos fáradtságot éreztem. Visszafelé már több élet volt bennem. 

Elégedettség és csalódottság

Furcsa, ellentmondásos érzéseim vannak. Egyszerre vagyok elégedett és csalódott. Az elégedettségem egyik oka, hogy valakivel dolgozni kezdtem, és a második ülésen jelentős változásokról számol be. Látszik, hogy jó helyen ragadtuk meg a dolgokat, és a feladatként adott kísérletek eredményesek. 

A másik, hogy egy volt tanítványom alumnit kezdeményezett. Az első találkozón többen voltak, mint amire számítottunk, és arról egészen különleges kerek, meleg puha elégedettséggel jöttem el. Ez az érzés még másnap is tartott, amikor visszajöttem Izraelbe. 

Itt újra találkoztam a szabadtéri edzőteremben az "udvarlómmal", aki korábban kikérdezett, hogy tartom-e a vallási szokásokat, és amikor kiderült, hogy igen, akkor az volt a feltételezésem, hogy ez eléggé elijeszti. Most kiderült, hogy nem. Közel jött hozzám, és nekem tök világos volt, hogy egyáltalán nem vonz. Megint meghívott magához, mire mondtam, hogy kávézóba szívesen, hozzá nem. "Pedig lehet", mondta, mire én: "lehet, de nem akarom". Nem biztos, hogy meghallotta.

Valaki kérdezte, hogy hogy állok a férfiakkal, mondtam, hogy ha nem érzek vonzalmat, sehogy. Most rájöttem, hogy ha nem érzem inspirálónak, nem érdekel. Úgyhogy ez az ember szóba sem jöhet. Az is rossz jel, hogy nem érzi. 

A csalódottságom azzal kapcsolatos, hogy az ICF nem fogadta el az elküldött hanganyagot kellő minőségűnek, így nem minősített "professzionálisnak", csak alapszinten. Ez felháborított, azt gondoltam, hogy anyátok, ha nem kellek, így jártatok.

Amior olvastam a levelük végén, hogy mennyire örülnek, hogy elkötelezett vagyok a szakmának, elszállt az agyam. Visszaírtam nekik, hogy elkötelezett vagyok a szakmának, a minőségi munkának, és nem vagyok elkötelezett az ICF-nek.

 Írtam a "mentoromnak", akit éppen most választottak be oda valamilyen vezetőségbe. Először bátorított, hogy vegyek fel még hanganyagot, de mondtam, hogy nem. Öreg vagyok én már bohócnak. Aztán mondta, hogy megérti, írt az igazgatónak és elnöknek, amiből kiderült, hogy az elnöknek volt hasonló tapasztalata. Decemberben lesz vezetőségi ülés, felhozza a témát. 

Avivit tovább segít. Emlékezett, hogy a következő témánk az internet és a lakás. A lakásszerződést nem érti, úgyhogy odaadta az apjának, hogy ő nézze meg. 

A szomszéd iskola, mire visszajöttem, megváltoztatta a ki-becsöngetési zenéjét. Most már nem az úttörődal van, amit pont az érzelmi kulminálás alatt szakítanak meg, mint egy megszakított közösülést, hanem egy olyan zene, aminek pont akkor van vége, amikor vége van. Így a zene jobb, a hangerő ugyanaz. 

Kedden 34 fokot jósolnak, úgyhogy el fogok menni a tengerhez. A budapesti érzelmi hullámzás annyira kifárasztott, hogy csak fokozatosan tudok visszaállni dolgozni. 

Hétköznap

Úgy tanulom a hébert, olyan ösztönösen, mint egy kisgyerek. Nem tudom, hogy tudom, nem tudom, mennyit tudok, használom, bukdácsolok, használom. Az oroszt, a franciát és az angolt sokkal intellektuálisabban tanultam. Van ebben valami könnyedség, görcsösség-hiány.

Zavar a szomszéd iskola ki-becsöngetése. Egyre jobban zavar. Mintha egy úttörőtábor szomszédságában ülnék. Akkor zavar, amikor dolgozom valakivel, amikor zenét szeretnék hallgatni, vagy híreket. 

Avivit szombat este idejött, megfogalmazott nekem egy levelet, a fiúja beírta gépbe, kinyomtattuk, el akartam küldeni, de azt mondták, inkább vigyem be személyesen. Ettől kiráz a hideg, nem tudom, mit mondjak a kapuőrnek, aztán az igazgatónak, meg egyáltalán. Kiképeztek, elmondták, mit mondjak az egyiknek, másiknak. Nehezen szántam rá magam, fura nekem ez a helyzet. 

Bné Brákból jöttem hazafelé, ahol a bét din előzetesen voltam, nem leültetni akartak, hanem kikérdezni. Valamiért szeretem, amikor zsidóságból faggatnak. Megkérdezte a rabbi, hogy a zöldségesnél mire kell figyelni. Mondtam, kukacra, de egyébként olyan zöldségeshez járok, akinek van hechserje, úgyhogy semmire, mert ők leveszek a tizedet, meg amit kell. Jó, de ha elmegyek a suk hakarmelra, mire kell figyelni. Fogalmam nem volt, mit akar kihúzni belőlem, Micikéhez fordultam, mondta, hogy a három év. Ja, mondom, persze, ha van egy új fa, három évig nem ehetjük a gyümölcsét, aztán a negyedik évben - itt egy karmozdulattal jeleztem, hogy azt le kell választani, áldozatként mert nem jutott eszembe a megfelelő szó. Ez valószínűleg vicces lehetett, mert elmosolyodott. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha megkérdezem az árust, hogy van-e benne négyévesnél fiatalabb fa gyümölcse, biztos azt mondja, hogy nincs. 

Szóval jövök hazafelé Bné Brákból, és egyszercsak azt gondolom, hogy nem beviszem a levelet az iskolába személyesen, hanem bemegyek az iskolába panaszkodni, és viszek még egy levelet is, és ez jó gyakorlás lesz arra, hogy panaszkodjak. Úgyhogy ma elmentem. 

A portástól kérdezem, hogy hol az igazgató irodája. Mutatja, de nincs bent az igazgató, mondja. A titkárnő? Az itt van. Bemegyek, mondom, hogy mi bajom a csengőjükkel. A titkárnőn kívül még egy nő ül az irodában, a mobilját babrálja, fel sem néz, úgy mondja: "nincs mit tenni." A titkárnő meg mondja, hogy ez a csengőjük. Egyelőre megegyezésre törekszem, úgyhogy nem kérdezem meg, hogy Isten adta-e, mert akkor értem, hogy nem tudnak változtatni rajta. Ehelyett mondom, hogy engem zavar. Olyan, mintha extrímlend csengője lenne. Ezt negyedórával korábban hallottam a rádióban, ahol heves vitát folytattak arról, hogy mennyibe kerül a gyerekek táboroztatása. Persze itt nincs olyan, hogy nem heves vita, ezért a jelző fölösleges lenne, de magyarok számára ez nem annyira kézenfekvő, ezért inkább odaírtam. Az extrímlend valószínűleg az a gyerektábor, amelyik nagyon felszerelt, és nagyon drága. 

Szóval mondom ezt a titkárnőnek, aki erre megkérdezi, hogy angolul folytassuk-e. Angolul folytattuk, ezek szerint nem ismeri ezt a kifejezést. Sebaj. Titkárnő mondja, hogy legfeljebb lehalkítani tudja. Mondom én, tegye azt. Odamegy, csinál valamit, megköszönöm, eljövök. 

A kapuban jut eszembe, hogy nem kérdeztem meg, hogy hívják. Visszamegyek, megkérdezem, Szigál a neve. Megköszönöm, eljövök. 

Jöttem-mentem, vásároltam, két óra múlva hazaértem, a ki-becsöngetésre szolgáló úttörődal ugyanolyan harsány. Elmosolyodom, ezek szerint a tanulás folytatódik. Az enyém is, az övék is. Ők még nem tudják, hogy Erősila nem annyira önérvényesítő, mint amennyire kitartó. A következő lépés email lesz, amikor visszajövök.