jom kippur

A legszentebb nap - a vallási előírásokat tartó zsidók szerint. A családi kerekezés napja a többi zsidó szerint. Háromnegyed öttől böjt. Zsinagóga, Kol Nidré. Aztán kimegyünk sétálni a Weizmanra, hat sáv, középen pálmafák, a közlekedési lámpák működnek, mint mindig, sehol egy autó, az út közepén sétáló, bicikliző gyerekek, felnőttek, gördeszkázó kamaszok. Minden bolt, étterem, kávézó zárva. Kérdem, hogy lezárták-e az utcát. A válasz nem, nincs jogszabály, amely előírná, hogy nem szabad autózni. Csak egy mentőt látok villogva csöndben elaraszolni a kerekezők között. Odébb, az út közepén néhány műanyag széken üldögélnek és beszélgetnek emberek.

A Nordau-Dizengoff sarkán az út közepén áll vagy ötven ember, gyerekek bicikliznek körülöttük, ők trécselnek. Gyerekkoromban a Tisztviselőtelepen nyári estéken így álltak ki a szomszédok és beszélték meg a legújabb pletykákat. Tel Aviv egy nagy falu képét mutatja most autók, buszok, taxik, motorok nélkül. Este kilenckor lefekszem, szinte azonnal elalszom olyan zajban, mintha a Dagályon lennék. Csak a hangosbemondó hiányzik. Másnap reggel csöndes az utca. Továbbra is minden zárva, nem közlekedik senki, biciklivel is csak néhány koránkelő.

Folytatjuk a böjtöt. Még a böjt előtt ettem két tányér levest, fél keménytojást, sok sós paradicsomot, és ittam, amennyit tudtam. Most száraz a szám. Ilyenkor inni szoktam. Mosakodás gyanánt megnedvesítem a szemhéjamat és az ajkaimat. Ez kitart estig.

Rossz kedvem van, a zsinagógában ima közben majdnem elsírom magam. Hiányzanak a gyerekeim. Félelmetesek azok a mondatok, hogy nem tudjuk ki él a következő évben és ki hal meg, és a halálnemek hosszas felsorolása. Lehet, hogy nem tettem meg mindent, amit meg kellett volna tennem. De ha megtettem volna, akkor sem tudhatom, mi történik. Nem magamért aggódom, ezt felmérem, ha meghalok, akkor kerek lesz már az életem. A fiaimat féltem. Fázom, kimegyek a teremből, a játszószobában látok egy kislányt egyedül játszani, odamennék hozzá, de csak megijeszteném, hogy nem beszélek a nyelvén. Kimegyek a házból, leülök egy padra, becsukom a szemem, melegszem. Kicsit megnyugszom. Visszamegyek, Juli odajön, hogy minden rendben van-e. Aztán már jobb lesz, olvasom tovább az imákat, próbálom követni. Csak héber imakönyvem van, néha elveszítem a fonalat.

Egy óra körül vége a délelőtti imának, Julinál alszom. Aztán visszamegyek, a Neilára, addigra megint tele van a terem. Szerencsére van nevesített helyünk, az én székemen cédula: הילה ארוש. Ez a zsinagógai nevem. Az ilát hilának hallják, talán mert annak van értelme, és van is ilyen név a héberben. Szeretem ezt a nevet. Zsúfolt a terem, a férfiak egy részének a fején a tálisz, mintha láttam volna ilyen festményt. Még a folyosón is ülnek, állnak. A kántor nagyon szépen énekel, átéléssel, hozzáértéssel, mégis amikor a rabbi átveszi, és fakó hangján folytatja, otthonosabb lesz. Az ő hangja, elmélyültsége segít az átélésben. Eliáv irányítja a folyamatot, mondja, hogy kinyitják a Tóraszekrényt, ilyenkor állni szoktunk, de aki úgy érzi, üljön. Ez a megengedés lehetővé teszi nekem, hogy figyeljek arra, mennyit bírok. Hol ülök, hol állok. Egyre kevesebb a levegő, megy a légkondi, de annyi ember van, hogy már alig hűt, az ablakok résnyire nyitva, nincs oxigén.

Gyönge vagyok, fáradt, szinte remegek. Megszólal a sófár, beleborzongok. Hat óra, vége a böjtnek, Juli kérdezi, hozzon-e valamit. Nagyon sápadt lehetek. Ülve várom, hogy hozzon valami cukros innivalót. Hoz egy sütit és colát. Ez visszahozza az erőmet, bemegyek a terembe, ahol az innivalók és a süti van, és tömöm magamba a colát és a fahéjas süteményt. Felvidultam, most már játszani is tudok Tomerrel, az örökbefogadott orosz kisfiúval, aki folyamatosan beszél valami nyelvet, ami már nem orosz, még nem teljesen angol, és a legkevésbé sem héber. A saját nyelve.