Petach Tikva

Meghívtak Petach Tikvába a magyar klubba előadást tartani. Az Új Kelet főszerkesztője javasolta, hogy keressenek meg. A szervező mondta, hogy készüljek fel arra, hogy öregek lesznek. Korábban értem oda, ők már együtt voltak, bementem. Tizenvalahány idős ember, főleg nők. Amikor bementem, örömmel fogadtak, leültettek. Saját verseket szavaltak, és egy nő egy régi, talán háború előtti dalt énekelt el, egy megöregedett bohóc visszaemlékező dalát. Szépen, tisztán énekelt minden kíséret nélkül. Meghatódtam, eszembe jutott, amikor gyerek voltam, együtt aludtunk a hideg szobában, és villanyoltás után énekeltük azt a dalt, hogy "Nem volt a Szása egy moszkvai nagy dáma, nem volt a Szása, csak egy kis cigányleány..." A dal arról szól, hogy Szását elrabolják, de ha jól emlékszem, visszakerül a szerelméhez. Nincs az a magas művészet, amelyik ennyire felidézné a gyerekkori elalvás előtti összebújás melegségét. Már attól megszerettem ezeket az öregeket, hogy felidézték ezt az emléket.

A szünetben egyenként odamentem hozzájuk és bemutatkoztam, kezet fogtunk. Élveztem kezük finom, meleg érintését, a tekintetüket. Aztán a szervező javaslatára kiültem a pódiumra, és a mikrofonba beszéltem, hogy a nagyothallók is hallják. A legidősebb részvevő 94 éves, a legfiatalabb sem kevesebb nyolcvannál.

 Az öregségről beszélgettünk, annak hátrányairól, és előnyeiről. Megkérdeztem őket, mi a jó az öregségben. Minden választ elismételtem a mikrofonba, hogy azok is hallják, akik az eredetit nem tudták követni. Zseniálisan jó válaszokat kaptam, amikre rá tudtam erősíteni. A szabadság, a külső kényszerek gyengülése, az engedély önmagunknak, hogy azok lehessünk, akik vagyunk. Összehasonlítottam a tapasztalataimat a magyar és az izraeli öregekről, az öregséghez való viszonyról. Beszéltünk a holocaustról, annak nyomairól még akár a harmadik generációban is. Időnként megkérdeztem, hogy érthető-e, amit mondok, azt a választ kaptam, hogy nagyon is, közben láttam a tekintetüket elhomályosulni.

Meséltem a terápiás munkámról, tapasztalataimról. Arról az öregedő férfiról, akiről csak valami furcsa intuíció alapján feltett kérdésem alapján derült ki, hogy zsidó, amit ő egyáltalán nem tartott fontos tényezőnek, aztán a munkánk során többször viccesen visszatért arra, hogy tudja, szerintem ez fontos.

Az egy óra végén a szervező szigorúan lezárta a folyamatot, belefojtva a szót az egyik éppen megszólalóba. Ő utána odajött hozzám, és mondta, hogy róla kell példát vegyenek, 94 éves, de minden nap 7-kor kel, és megy dolgozni.

Köszönték, hogy eljöttem, én köszöntem, hogy meghívtak. Az egyik néni mondta, hogy olyan, mintha mindig is ismert volna, talán azért, mert olvasta a cikkeimet. Hálás vagyok nekik, hogy hívtak, és hogy láttam az érdeklődést a szemükben, láttam, hogy fontos nekik, amit mondok. Tartottam már előadást egyetemistáknak, amerikai vezérigazgatóknak, de olyanoknak, akiket ennyire az enyéimnek éreztem, még soha. Tanácsot kértek, amitől elállt a szavam. Ugyan, hogyan adhatnék én tanácsot, aki a gyerekük lehetnék, és töredékét sem éltem meg annak, amit ők. De ha legközelebb hívnak, felkészülök tanácsokkal.