Otthon

Az újévi ünnepről akartam írni, el is kezdtem, de valahogy elfogyott az energiám a részletek megírásától. Pedig érdekes volt, első este sokat gyalogoltunk, és éhesen hallgattuk a csöndes és meleg utcákon az evőeszközök csörgését, ami kihallatszott a házakból. A meghívónk fia éppen katona, akit az ünnepekre hazaengedtek, és hihetetlen lelkesedéssel mesél a katonaságról. Azok a magyarok, akik azt hiszik, hogy az izraeliek háború esetén Magyarországra menekülnének, elfoglalva azt, a legvadabb fantáziájukban sem tudják elképzelni azt az elkötelezettséget, ami az ittenieket jellemzi.

Az első napon a rabbinál ebédeltünk, a családjával és egy másik rabbival. Volt az egésznek valami intimitása. Lesöpört morzsákat az asztalról a földre, és hangjában melegséggel mondta, hogy egy kis csótány volt ott. Valaki megjegyezte, hogy a fürdőszobában is látott egyet. Ő válaszolt, hogy a fürdőszobában rendben van, de az ebédlőasztalon nem.

Este a zsinagógában az ima végén odajött a közösség egyik vezetője, és kérdezte, hol eszem. Mondom Julinál. Akkor menjünk hozzá enni. De vendégünk is van. Hány? - kérdezi. Egy - válaszoljuk. Akkor menjünk mind a hárman. Földszinti lakás Tel Aviv belvárosában, talán 6 négyzetméteres szobában hatszemélyes asztal, vagyunk tizenegyen. Műanyag tányérok, műanyag evőeszközök, mindenféle ülőalkalmatosságok. Itt nem csinálnak a tálalásból nagy ügyet, a kaja és a társaság legyen jó, a többi nem számít. Bemutatkozás gyanánt mindenki mond pár perces dvar torát, vagy amit akar. Én arról beszéltem, hogy Mózes tanítja a népet, mit tegyen, amikor beér az Országba. Új rendszert kell építeni, mást, mint ami a pusztaságban van. Én is ezt teszem, egy új rendszerbe illeszkedem be az Országban. Vacsora közben énekeltünk, viccelődtek, amit nem értettem, mert héberül zajlott.

Megint ulpán. A tanár középkorú nő, lelkes, vidám, figyelmes, elismerő. Izgalmas, élvezem.

Megint jön a melankólia. Ha keresnék, tudnék okot, de feltűnik a mintázat, hogy ahányszor beszokom egy ulpáncsoportba, és tudom, hogy a következő hónapokban mi a dolgom, néhány napig rosszkedvű és ingerlékeny vagyok. Nem küzdök nagyon ellene, csak annyira, hogy próbálok olyanokkal beszélgetni, akiktől melegséget kapok.

Hívom Petyust, mondja, hogy a börtön előtt ül, és várja, hogy beengedjék. Mondom neki, hogy még mindig jobb, ha kívül várja, hogy beengedjék, mintha belül, hogy kiengedjék. Meséli, hogy börtönfilmet forgatnak, csak otthonfelejtette az igazolványát, és most várja, hogy megérkezzék. Jó beszélgetni vele. Aztán hívom Andrist, kicsit dolgozunk, jó hallani a hangját. Az itteniek, bár nem ismerik őket, rendszeresen kérdezik, hogy vannak a fiaim. Írok R-nek is, de azt mondja, dolgozik. Leperdülök róla. Egyelőre csak akkor felejtkezem meg a rosszkedvemről, amikor beszélgetek, ulpánon vagyok, vagy az egyszem ügyfelemmel dolgozom.

L. írja, hogy Budapesten felszállt a tömött buszra két kicsi gyerekkel, babakocsival, látható másállapotban. Nem volt hely. Egy férfit megkérdezett, nem állna-e fel. Az fel sem nézve az újságjából válaszolt, hogy nem. Senki nem szólt egy szót sem. Megdöbbent a történet. Félelmet és indulatot érzek. Nem az döbbent meg, hogy van egy érzéketlen vagy ellenséges figura, hanem az, hogy csöndben maradnak a többiek. Magára hagyják az áldozatot. Zajlanak az előkészületek arra, hogy bármit lehessen csinálni emberekkel következmény nélkül.

Megértem, hogy Kertész Ákostól elvették a díszpolgári címet azt követően, hogy a magyarok szolgalelkéről írt. A legdühítőbb az, amikor valaki figyelmeztet arra, amit a lelkünk mélyén tudunk, de nem akarunk szembesülni vele. Ezt nem bocsátjuk meg neki. Két terapeutától is hallottam azt az értetlenséget, hogy a zsidók annak idején miért nem lázadtak. Mikor harmadszor hallottam, csak akkor tudtam válaszolni. Ellenséges környezetben, amilyen Magyarország is volt, azt tudták volna elérni, amit a varsói gettó lázadói, hogy előbb halnak meg. Többet nem hallottam ezt a kérdést.
Közeledik Jom Kippur, kétszer elmentem a reggeli szlichot imára. Fél hatkor keltem. Nem szeretem ebben a zsinagógában a hétköznap reggeli imákat, rideg és személytelen. A Károliban barátságosabb a hangulat ilyenkor. Ott van egy kis tanulás az ima végén, az mindig jólesik. Most az ima után, kissé átfázva a légkonditól, kimegyek a meleg, napsütötte utcára, és kielégítem a melegség-igényemet. Aztán arra gondolok, hogy megjutalmazom magam, és beülök egy kávézóba reggelizni. Innen megyek az ulpánra.