Háború és béke

Délen bezárták az iskolákat a rakétatámadások miatt. Az önkormányzatok döntenek arról, hogy ha veszélyes iskolába járni, iskolaszünetet rendelnek el. Néhány napja nem mehetnek a gyerekek. Most nem a Hamasz, hanem az iszlám Dzsihád dühödött be azon, hogy a Hamasz és Izrael között tűzszünet van. Egy ember meghalt a támadásokban, síró és rémült emberekről vannak fotók az újságban. Az ulpánon olyan szavakat tanulunk, hogy rakéta, támadás, sokk, pánik, lövés.

Itt Tel Avivban zajlik az élet tovább. Az ulpánról felhívtak, hogy a díj második részével tartozom. Holnap bemegyek az irodába befizetni. Mondtam ma a tanárnőnek, hogy 9-étől nem jövök, elutazom. Nagyon sajnálta és kedveseket mondott. Azt nem mondta, hogy néha bambán nézek ki a fejemből, ezt magamtól is tudom, mert néha olyan gyorsan magyaráz, hogy nem tudom követni, és csak ülök tátott szájjal, csodálkozva, hogy hogyan is lehet így hadarni héberül. Főként reggel 8 és 9 között indul be lassan az agyam, olyan, mintha be lenne rozsdásodva. Aztán lassan helyére teszi a dolgokat, felveszem a fonalat. Ha visszajövök, folytatni akarom.

Még mindig megyek hetente kétszer Ricsihez a kórházba. Nem szeretek kórházban lenni még látogatóként sem. Vagy úgy talán még kevésbé. Ha a fia vagy a lánya ott van, segítenek tanulni. Így el vagyunk foglalva a héberrel, nem kell a betegséggel foglalkozni. Én hálás vagyok, ők örülnek, hogy segítenek. Mindenki jól jár.

Egyik este bébisintérkedtem. Nagyon élveztem. Még azt is, hogy a kicsi lány annyira összeszarta magát, hogy a pelenkából a hasánál szivárgott az anyag, le kellett újra zuhanyozni, és átöltöztetni. Nem volt egyszerű a tisztogatás, fiaim voltak, nem ilyen szerkezethez vagyok szokva. A pizsamára először azt mondta, hogy nem, aztán amikor megnéztük, hogy zsiráf van rajta, akkor felvette. A fene se érti. Aztán azt játszottuk, hogy én alszom, és akkor ők is lefeküdtek. Előzőleg a nagyobbik betakargatott, és odatette nekem az alváshoz szükséges puha játékokat. Mozdulatlanul feküdtem, mindenem kitekeredve, meggondolatlanul nem feküdtem le kényelmesen, de nem mertem megmozdulni, hogy elnyugodjanak, már mindenem elzsibbadt, mire azt hallottam, hogy egyenletesen lélegeznek, és fel mertem állni.

Ma találkoztam Talival a Bar Ilan egyetemen, ismert Gestaltos, izraeli, sokat dolgozik Angliában. A férjével együtt tanultam Gestalt szervezetfejlesztést, kockafejű mérnök volt akkoriban. Beszélgettünk Talival, aztán bementem az órájára. Úgy mutatott be, mint ismert Gestaltost, aki Magyarországon beindított egy Gestalt szervezetet. A szünetben odajött hozzám egy pasi, akinek érdekes megszólalásai voltak, bár nem mindet értettem. Mondta, hogy nyelvész, és javasolta, hogy néha találkozzunk, olvassunk együtt Gestalt szövegeket héberül, ez mindkettőnknek jó, én elmagyarázom neki héberül, amit olvasunk, és közben gyakorlom a hébert. Tetszett az ötlet, úgyhogy amikor harmadszor állt neki, hogy elmagyarázza, miért jó ez mindkettőnknek, leállítottam, mondván, értem, tetszik, nem kell tovább magyarázni. Szombaton este találkozunk.

Andrisék elutaztak távolkeletre, elkezdtem aggódni értük. Remélem, vigyáznak magukra. Bennük bízom, a csoport vezetőjében nem. Pedig úgy tűnik, nagyon eredményesen dolgozik.

"Velem mindig történik valami"

A proffal megbeszéltük, hogy megyek tanítani. A két és fél hét szünet után az ulpáncsoportban még mindig a legjobbak között vagyok. Mintha nem tanultak volna olyat, amit ne tudnék. Ezért úgy döntöttem, hogy kihagyom a csütörtököt, és inkább megyek tanítani.

A prof kiderítette, hogy van egy egyszerűbb módja az odajutásnak, el is mondta. Tegnap szorongani kezdtem. Ma folytatódott. Gondolkodtam, mitől lehet, hiszen amit csinálni fogok, azt már sokszor csináltam magyarul is, angolul is. Aztán rájöttem, hogy attól szorongok, hogy odatalálok-e, és időben odaérek-e. Tudtam, hogy a szorongás elfáraszt, így a buszon kesudiót rágcsáltam, és mélyeket lélegeztem, hogy csökkenjen. Végül tíz percet késtem, és ezzel kivívtam a prof tiszteletét, aki valószínűleg szintén nem volt biztos, hogy a magyarázata alapján megtalálom az egyetemet, és azon belül a helyet. Amikor hallgattam héberül az előadását Heideggerről, a fenomenológiáról, akkor már teljesen jól éreztem magam, mert bár nem sokat értettem belőle, de a nyitott ajtón és ablakokon áradt be a virágillat.

A csoportomban volt két vallásos nő, egy kalapos és egy parókás, és egy fiatal, sötétbőrű nő. Nagyon keményen dolgoztak, héberül folytatták a terápiás ülést, és angolul adtam a visszajelzést. A visszajelzésben próbáltam arra tanítani őket, hogy ne dolgozzanak annyira. Még nem tudják azt a paradoxont, hogy minél ellazultabbak, annál eredményesebbek. Még küzdenek, még sokat akarnak.

Visszafelé beugrottam az ulpánra. Reméltem, hogy szünet előtt még el tudok köszönni a francia lánytól és az argentín sráctól, akikkel már valószínűleg nem fogok találkozni. Csak a francia lányt értem már el.

Julinál kiderült, hogy a lépcsőházban lévő ötliteres ásványvizek az övéi. Kimentem, hogy bevigyem őket a lakásba, és egyszercsak becsapódott az ajtó. A kulcs bent, én kint. Hahó, ilyen csak a filmekben van, és akkor a főszereplő törülközőbe van öltözve. De én itt teljesen fel vagyok öltözve, egyébként sem ér, ez az ajtó mindig puhán csukódott be, és soha nem záródott be magától. A belső ajtó nyitva van, a szomszédok be tudnak menni, ott van nyitva a macbookom, a htc-m, a magyar mobilom, az összes pénzem és összes bankkártyám. Kopogok az ajtón, senki nem reagál. Egy másik szomszédnál kopogok, kérek papírt, ceruzát, és kiírom, hogy ha hazaérnek, hagyják nyitva a külső ajtót, de csukják be a belsőt, hogy a cica ne tudjon meglépni. Ez volt fél 7 körül. A saját lakáskulcsom a zsebemben, hazamentem TV-zni, de nyugtalan voltam, jöttem-mentem, egyre fáradtabban. Végül Nadav felhívta Juli barátnőjét Budapesten, beszéltem Julival, megadta a tulajdonos telefonszámát, az megadta a szomszédok telefonszámát, mire hívtuk őket, már otthon voltak. Ez volt 10-kor.

Ennyi elég volt mára. Most jöhet a pihenés.

Ügyintézés, II. felvonás

Csöngetésre ébredtem. Bimbam-csengő, hármat kongatott. De hiszen itt nincs is csengő. Álmodtam a csöngetést, és felébredtem rá. Ideje felébredni. Még sose keltem ilyen korán, mióta itt vagyok.

Yaelék elvittek az Orange ügyfélszolgálatára. Egy órát ültünk, vártunk. Aztán Yael szólt az egyik ügyintézőnek. Az utánanézett, és néhány perc múlva odajött, és magyarázta héberül, mit kell tenni. Yael le akarta fordítani, de megkértem a férfit, hogy mondja el angolul. Közvetlenül akartam vele beszélni. Odaadott egy lapot, hogy azt töltessem ki a bankban, írjam alá, hozzam vissza. Felháborodottan kérdeztem, hogy akkor majd megint egy órát kell-e várnunk. Azt javasolta, hogy nyitás előtt menjünk oda, ő már ott lesz, és elintézi nekünk. Yael megkérdezte a nevét, hétfőn újramegyünk. Úgy látszik, itt van a hivatalos eljárás, és van a személyreszóló eljárás. Ez utóbbihoz jó legalább egy kicsit nudniknak lenni.Ricsi lekésett miattam egy találkozót.

Elmentem a bankba, egy fiatal pasihoz kerültem, aki egyszer már kiszolgált, és nagyon előzékeny volt. Kitöltötte nekem a lapot, részben persze helyettem, hiszen normális esetben az ember maga tölt ki egy formanyomtatványt. Kaptam új, dombornyomott hitelkártyát is. A régit nem vonták be, kérdeztem, hogy miért nem, mondta, mind a kettőt tudom használni, ha véletlenül egy ATM elnyelné az egyiket, ott a másik. Na, erre nem gondoltam.

Elmeséltem az ulpánon az Orange irodai történetet, és azokat a kifejezéseket tanultuk, amit felháborodásunkban kell mondani, ha valahol nem jó a kiszolgálás. A hangsúlyt is tanultuk, a hangszínt, hangerőt. Nagyon élveztem, jó játék volt!

Az ulpánon minden csoport után felsöpörnek, kiviszik a szemetet, helyreteszik a székeket. A takarítónőnek mindig előre köszönök. Az egyik nap az utcán elmenőben megszólított. Beszélgettünk, türelmesen kivárta, míg összerakom a héber mondatokat. Kiderült, hogy ő is ola hadasa, orosz, otthon óvónő volt. Azóta ha találkozunk, kicsit beszélgetünk.

Ma voltam a Bar Ilan egyetemen. Nem is tudtam, hogy az egy vallásos egyetem. Amerikából Les beajánlott az itteni professzornak, aki Gestaltot tanít pedagógusoknak, iskolai tanácsadóknak. Elküldtem az életrajzom, és megegyeztünk, hogy ma elmegyek, bemutatkozom a csoportnak, és majd tanítok kiscsoportban, ha lesz olyan, aki hajlandó angolul dolgozni. Bemutatkoztam nekik héberül, aztán a bonyolultabb dolgokat angolul mondtam el. A professzor feldicsért nekik, én meg hihetetlenül megtisztelve éreztem magam. Figyeltek, láttam, hogy örülnek, hogy héberül szólaltam meg, aztán kérdeztek is. Az első kérdés az volt, hogy mi az a Gestalt. Majdnem elnevettem magam, ez az a kérdés, amivel rendszeresen találkozom tanítás előtt, közben és után. Aztán össze is állt az a csoport, amelyik angolul fog dolgozni az én jelenlétemben. A proffal megállapodtunk, hogy nem jövök minden csütörtökön, mert ütközik az ulpánnal, de megbeszéljük, és időnként jövök.

A buszon megszólított egy fiatal nő. Megtudtam, hogy a Negevben született, kibucban nőtt fel, zenetanár, és szeret bejönni Tel Avivba, aztán szeret visszamenni természeti környezetbe. Megállapítottuk, hogy Tel Aviv rettentően drága, azt mondta, ez nem volt mindig így, csak az utóbbi években. Aztán elköszöntünk, és én leszálltam.

Annyira jó érzésem lett az egyetemi élménytől, és annyira büszke voltam, hogy amikor az ulpánon az első részt lekésve fél 3-kor megjelentem, és a tanár úgy köszönt, hogy jó reggelt, elmeséltem, hogy hol voltam. Ettől meg ő lett olyan lelkes, amin ledöbbentem. Ez neki is megtiszteltetés, állította, és az egész csoportnak elmondta. Forró lett az arcom, zavarba jöttem. De azért örültem. Milyen jó, hogy együtt örülnek velem! És milyen rettentő mázlista vagyok, hogy már alakulnak a szakmai kapcsolataim! Most már csak héberül kellene jól tudni4