Melankólia

Megint van otthonom, amit szeretek, és "munkahelyem", az ulpán, és megint elért a mélabú. Ugyanez volt, amikor beköltöztem az Ámosz utcába, és beiratkoztam először az ulpánra. Ugyanez, de most enyhébb. Amikor megérkezem valahova, és megnyugszom, elszomorodom. De most legalább tudom már, hogy van, és csak ki kell várnom, hogy elmúljon.

Elégedetlen vagyok a héber tudásommal. Öt perces beszélgetésre vagyok kalibrálva. Nem értem, ha folyamatosan beszélnek hozzám, és nem értem a híreket, csak kitalálom. Túl lassan haladok. A csoportban vannak, akik sokkal jobban beszélnek, mint én. Ráadásul, amikor izgatott leszek, nem jutnak eszembe a szavak. Nagyon akarom mondani, és nem tudom.

Idegesítenek a csoportban a dél-amerikaiak. Minden teret elfoglalnak, időnként hangosan és hosszan magyarázzák egymásnak spanyolul a héber kifejezéseket. Az én kelet-európai neurotikus csöndességem rövid távon eredménytelen. Így a kitartásomban bízom. Meg a tanulási képességemben. Meglátjuk.

Most inkább a képeket teszem fel.

Vadászat

Bolhás lettem. A szó valódi értelmében. Tele van csípéssel a bokám, és nem olyan, mint a szúnyogcsípés. Aztán megtaláltam a forrást. A kedvenc hintaszékem párnájában. Az előttem ittlakónak volt egy kutyája, az hozhatta be.

A lakás 90 négyzetméter. Enyém egy kis szoba tolóajtóval az előszobába, tolóajtóval a teraszra, és a terasz. A terasz északra néz, így nincs közvetlen napfény. Zsalus, elhúzható ajtók védik a teraszt a melegtől. A nagy nappali is a teraszra nyílik. Az egésznek van valami régiesen modern hangulata. Mint egész Izraelnek. Egyszer, régen, lehettem talán tízéves, anyuval elmentünk egy kollégájához, aki a Szilágyi Erzsébet fasoron lakott, földszinti lakásban. Lehet, hogy akkor nem így hívták az utcát. Nyár volt, bent félhomály, minden ablak valami zöldre nézett, a lakás szinte üres volt, tágas terek, hűvös. Mintha idegen országban lettem volna, furcsa volt, de kellemes. Ennek a mostani lakásnak van hasonló hangulata. Jól érzem magam itt. A bolhákra vettem valami vegyszert aranyáron, azzal fogom a bútorokat befújni, a párnát pedig kimostam.

A lakótársam negyvenes, Kaliforniából ideszármazott nő, kedves, segítőkész, sokat beszél. Úgyhogy amint ideköltöztem, megkértem, hogy héberül beszéljen. Átváltott héberre, és ugyanazzal a lendülettel folytatta. Van, amit értek, van, amit nem. Figyeli, hogy értem-e, ha látja, hogy nem, megpróbálja héberül elmagyarázni.

A másik lakótársam egy macska. Fél tőlem, nemigen mutatkozik, amikor csak ketten vagyunk a lakásban. De kiváló dzsukvadász. A dzsuk a csótány. A nyári melegben otthonosan előmászik. Eggyel találkoztunk, akkor Carol hívta a cicát, de az mire előjött, a "vendégünk" eltűnt. Reggelre a cica levadászta. Amikor egyedül vagyok, onnan tudom, hogy Carol jön hazafelé, hogy a cica úgy nyávog, mintha egy gyerek utánozná a macskanyávogást.

Jó ez a hely, szeretem.

Vasárnap elmentem az ulpánra megtudni a vizsgaeredményt, és megkérdezni, hogy mikor indul bét szint. Az eredményem bét 97 %, ez azt hiszem, közepes eredménynek felel meg. De mindegy is. Beszédben jobb vagyok, mint olvasásban és nyelvtanban. Mondta az ügyintéző, hogy éppen aznap indult egy új csoport, úgyhogy másnap bekapcsolódtam. Ez augusztus 17-éig tart, heti négy nap. Osztottak, szoroztak, és úgy döntöttek, hogy ezért sem kell fizetnem, ezzel együtt lesz meg a fizetett öt hónap. Hurrá, akkor csak könyvet kell vennem!

Nincs asztalom a számítógépnek, a hintaszékben az ölemben internetezem, a konyhaasztalnál tanulok, úgyhogy elkezdtem keresni az interneten, a yad2 honlapján, ahol mindenféle adásvétel zajlik. Találtam egyet, 200 sékelért, egy nap gondolkodás után felhívtam a hirdetőt, de nem vette fel, aztán már eltűnt a hirdetés is. Úgyhogy azt hittem, elkelt az asztal, ami érthető, a legolcsóbbak között volt. De visszahívott, és megbeszéltük, hogy ma este 10-kor ér haza, akkor megnézhetem. Többektől azt a tanácsot kaptam, hogy ha tetszik valami, azonnal fizessek, mert az izraeliek lecsapnak a dolgokra. Végülis megnéztem, bár a tulaj nem volt otthon, de szólt a haverjának, egy kigyúrt testű, amerikai angolsággal hadaró ficsúrnak, ha valaki még ismeri ezt a szót. Ő volt ott, és két nő. Megnéztem az asztalt, letettem a pénzt, kértem papírt róla, bár arról fogalmam sincs, hogy ennek van-e jelentősége. Hívtam M-et, hogy tud-e segíteni az elszállításban. Most megszabadultam 200 sékeltől, és legkésőbb vasárnap kiderül, hogy gazdagabb leszek-e egy íróasztallal.

Mozgásban, mozdulatlanul

Nehezen álltam neki lakást keresni, pedig nyomasztott, hogy június nagy részét Pesten töltöm, 30-án meg lejár a szerződésem. Mindenhol mondogattam, hogy lakást keresek, az interneten is nézegettem, de egyet sem hívtam fel. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem a trükkös házibácsit, maradhatnék-e augusztusig a tengerparti lakásban, de aztán azt hallottam, hogy most van a legtöbb üres lakás, augusztusban már jönnek az új egyetemisták. Amikor erről a nehézségemről beszéltem valakinek, megkérdezte, hogy megvárom-e, míg a lakás keres engem. Ez tetszett. Nem jutott volna eszembe, de tetszett.

Aztán kaptam egy állásajánlatot. Egy idős, magyar származású jogászember mellé keresnek a gyerekei gondozót, lakás, teljes ellátás és 4500 sékelért A bácsi jó állapotban van, csak a gyerekei aggódnak. Fontolgattam, aztán úgy döntöttem, hogy napi 24 órás szolgálat nem nekem való. Nem az, amit csinálni kell, hanem a kötöttség.

Majd jött két lakásajánlat. Az egyik Givatajimban, kis csöndes utca, kb. 60 nm, egy nagyobb szoba erkéllyel, egy kisebb szoba. 3500 sékel, nem tudom, hogy mit hagynak ott a bútorból, konyhafelszerelésből. Ide mehetnék Annával, az ulpános orosz pszichológussal, bár ő nem tart kósert. Akkor az én részem lenne a nagyobb szoba az erkéllyel, pénzben meg 2000 sékel, és persze a költségek. A hangulata olyan, mint a 60-as években épült magyarországi kisvárosi lakásoknak. Kicsit szűkös, lambériázott, fészekmeleg.

A másik lakás Tel Avivban van, az északi, elegánsabb részen, 90 nm, két hálószoba, a kisebbik egy nagy, hosszú erkélyre nyílik, ez lenne az enyém. A nagy nappali, fürdőszoba, konyha, mosókonyha, abból nyíló erkély, WC közös egy negyvenes, Kaliforniából ideszármazott nővel, akivel a zsinagógában találkoztam. Ő kósert tart, maszorti, szombaton nem rádiózik, nem főz, de villanyt kapcsolgat. Ide ágy vagy matrac kell, és egy asztal a számítógépnek, minden más van, mosógép is, az "én" erkélyemen két fotel, kisasztal. Olyan régimódi, hűvös tel avivi polgári lakás. Az én részem 2750 sékel, + a költségek, úgy számoltam, hogy internettel 3100-3200 körül jön ki. Ez is csendes utcában van, és közel a zsinagógához, ahol kezdek ismert és kedvelt lenni. Most ez a dilemma, hogy spóroljak kb. 700 sékelt, és kis lakáson osztozzak Givatajimban, vagy éljek tágasabban, a zsinagógához közel, a tengerhez kb. 20-30 perc gyalogútra. Érlelem.

Azt álmodtam, hogy gyerekek menekülnek. 3--4-5 évesek futnak egy irányba. Nem tudom, mi elől, de biztos vagyok benne, hogy menekülnek. Felébredek, és eszembe jut Rezső bácsi, a kedves rokon, akit mindenki szeretett, jóságos nagybajuszú bácsi, aki amikor öt éves koromban náluk nyaraltam, és kettesben maradtunk, elővette a nemiszervét. Máig emlékszem a rémületre, azóta is, ha megijedek, lebénulok, és nem jön ki hang a torkomon. Hová is futhattam volna, ha a gondozónak kijelölt felnőtt visszaélt a helyzetével. Amióta szabadon tudok erről beszélni, derül ki, hogy mennyi más nőnek is van hasonló élménye. Többnyire a család valamelyik tagja, nemegyszer az apa, vagy barát, kolléga. Az az ijesztő ebben, hogy a környéken a felnőttek mit sem vesznek észre, hiszen az illető olyan jó ember, és annyira szereti a gyereket. Csak a gyerek pisil be álmában vagy viselkedik érthetetlenül. Vagy ha - mint egyik terápiás ügyfelemnél - ha észreveszi az anya, kerüli a konfliktust. Nem kevés terápiás munka kell ennek az elengedéséhez felnőtt korban.

Tegnap tanítottam. Ez volt az utolsó nap nekem ebben a félévben. Jövő héten ünnep, utána már Pesten leszek. A múlt héten, amikor nem voltam, két tanítványom "szabadságot vett ki", ahogy ők fogalmaztak nevetve. Feszültség volt bennem, amikor a kérdésemre válaszoltak, hogy mit szeretnének mára, olyan sok volt a maradék kevés időre. Aztán nekiálltunk. Egyikük mondott valamit az együtt dolgozásunkról, ami izgalmas volt. Kiderült, hogy olyan dolgokról beszél, és olyan nyíltsággal, amikről sehol máshol. Fél ezt elveszíteni. "De hát nem kell elveszítened!"
Lehet, hogy meg fog keresni, és dolgozunk. Ez hihetetlenül jó lenne! Akkor mégiscsak azt a lakást kell kivennem, ahol van berendezett nappali! Ezek szerint valóban a lakás keresett meg engem. Még ilyet!!

Ui: nem engedett a blog képet feltenni, majd talán utólag. Ha hozzak valamit Izraelből, szóljál.

Itt és most, messze távol

Beleszerettem ebbe a lakásba. Múlt pénteken, amikor megnéztem, izgatott lettem. Szombaton a zsinagógában ima közben eszembe jutott, és megint izgatott lettem, újra látni akartam. Tudtam, hogy a háziúrnak, ha nem akar átköltöztetni, azt fogom mondani, hogy akkor maradok, de közben át akartam költözni.

Amikor megérkeztem, takarítással kezdtem, Semmimet nem akartam bepakolni a szekrénybe, amíg ki nem mosom. Éjszaka volt már, mire végeztem, úgy hogy csak azt takarítottam ki, ami a legfontosabb volt. Elfáradtam. Másnap folytattam.

Az állandó háttérzajt kezdem megszokni. Van egy előnye. Tudok hangosan énekelni, nem tartok attól, hogy zavarok vele valakit. Már skáláztam is. Ma-ma-ma-ma-ma-ma-ma-ma-ma. Fél hanggal feljebb: mi-mi-mi-mi-mi-mi-mi-mi-mi, és így tovább, ahogy akkor csináltuk, amikor gyerekkoromban énekkarban énekeltem. Mindig is az altban énekeltem, otthonosabban mozgok a mély hangokkal. De zavar, hogy annyira leszűkült a hangterjedelem, ahol még ki tudok adni hangot, és amikor a zsinagógában énekelek, megcsuklik a hangom.

A kedves amerikai szomszédok elmentek. Most az egész lakásban egyedül vagyok, úgyhogy pénteken a nappalit is felmostam. Vicces, hogy kétszer akkora az asztalom, mint eddig, mégis ugyanúgy el kell pakolnom, amikor enni akarok, mint eddig. Kétszer akkora a hűtőm is, mégis ugyanúgy tele van. Kényelmesebb itt. Ráadásul van mosógép és szárítógép. Találtam egy billerbeck párnát, ezt nyilván valaki itthagyta, mert egyébként szivacspárnák vannak. Kimostam, megszárítottam a gépben, ezt viszem majd magammal. Ez lesz a hely ajándéka nekem. Most nyaralok a tenger mellett.

Marci hatvan éves. Fura. Nekem még mindig az a tíz év körüli, akivel kergetőztünk az asztal körül, bunyóztunk, és lehülyéztük egymást. És aki kéthetente elment a könyvtárba két könyvtárjeggyel, és hozta haza a könyveket, amiket esténként csöndben egymás mellett heverve olvastunk hárman, ő, anyu és én. TV-nk nem volt, olvastunk, aztán leoltottuk a villanyt, és énekeltünk elalvás előtt. Télen fáztunk, és akkor összebújtunk. Napról napra éltünk. Eszembe nem jutott volna, hogy Izraelben fogok kikötni.

Most hosszúak a szombatok. Az ebédet követő alvás után olvasni kezdtem az "Utas és holdvilág"-ot. Délután el akartam menni a zsinagógába tanulásra, de aztán maradtam a könyvnél. A gyerekkori olvasásokat hozza vissza. Olvasok, felkelek, eszem, iszom, olvasok tovább.

Szerb Antal ezután a könyv után nem is nagyon tehetett mást, mint amit tett, hogy nem engedte magát megmenteni, hanem meghalt a többiekkel Balfon, pedig tudta előre, hogy meg fog halni. Ezt szinte végig éreztem, de legfőképp az egyik utolsó mondat után, hogy mindenki csinálja meg a saját egyedi halálát.

Ma elmentem a zsinagógába tanulásra. Rút könyve, amit olvasunk majd Savuotkor. A tanulás címe az volt, hogy ki az igazi hős Rut könyvében. Megragadott egy mondat, hogy attól függ, hogy ki a hős egy történetben, hogy mit tekintünk a történet fő mondanivalójának. Lehet, hogy nem ezt mondták, mert héberül beszéltek, de ezt értettem, és tetszik. Aztán hazafelé jövet az jutott eszembe, hogy Naomi a vezető, aki előre gondolkodik, kitalálja, hogy mások hogyan működnek, és gondoskodik azokról, akik alá vannak rendelve. Rút, a betérő a tökéletes követő, és Boáz mintha Istent jelenítené meg, mindene megvan, és jutalmazza a jóságot. Úgy is lehet talán értelmezni, hogy Boáz az Isten férfias vonásainak megjelenítője, Naomi a nőieseké, és Rút maga a zsidó nép. Így az is érthető, hogy az ő leszármazottja lesz a Messiás. Lám, a lakástól eljutottam a Messiásig. Jó nagy utakat teszek meg.

Itt is, ott is ...

Nem volt kedvem írni. A somroni családgyilkosság után azért nem, mert minden személyes élmény jelentéktelennek tűnt ahhoz képest. Aztán visszajöttem, és mintha okafogyottá vált volna az, hogy írjak.

De most mégis írok. Hazahoztak a reptérről a gyerekek, és elámultam, mekkora konyhám van. Rendezett, mindennek van helye. Még ilyet! Aztán kiszámoltam, hogy az itteni lakásom tizedrészéért fizetek ott háromszoros árat. Tényleg nagyon elkötelezett lehetek! Ahogy jöttem-mentem a lakásban, olyan érzésem lett, mintha ki sem mozdultam volna. Lehet, hogy semmi sem történt, csak kitaláltam. Amikor gyerek voltam, mindenféle történeteket meséltem mindenkinek, aki meghallgatott, akkor találtam ki, és úgy adtam elő, mint valóságos eseményeket. Lehet, hogy most is ez történik. Itt ülök Budapesten, és mesélek Tel Avivról. Pedig nem is jártam ott, a Világ közepén.

Nem baj, mesélek tovább. Nem találom a bankkártyáimat. Gondolom, a nagy sietségben a reptéri bevásárlásnál hagytam el. Próbálom megtudni, hogy megvan-e, de a telefonszámok vagy egyáltalán nem működnek, vagy csak héberül. Így inkább letiltatom a bankoknál. A Leumis kártyát Yael segítségével tiltattam le. Meglepő módon nem estem pánikba. Van még egy változás, amit észrevettem. Könnyebben hívok fel embereket, mint korábban. Ha eszembe jut, hívom. Akivel lehet, találkozom.

Juli átküldött egy felvételt a rabbiról és egy interjút vele. A felvételen az énekhang a háttérben az övé. Szeretem a hangját, fakó, halk, tiszta, a lelkemet érinti meg, nem lehet nem hallani. Mielőtt eljöttem, szombaton mondtam, hogy most két szombaton nem leszek. Megköszönte, hogy szóltam, nem tűntem csak el.

http://www.explore.org/videos/player/rabbi-teacher

http://www.explore.org/interviews/rabbi-yehoshua-engelman/

Banki sikerek

Tegnap éjszaka sokáig chateltem olyannal, akivel mostanában keveset beszélgettünk. Nagyon kellemes, otthonos érzés volt. Aztán kilenc órát aludtam.

Nem sok kedvem van felkelni. De amikor elhúzom a függönyöket, és megint verőfény van kint, visszatér a lendületem.

Megint megpróbáltam átutalni a magyar számlámról az izraelire. Az ilyentől, ha nem sikerül rögtön, pánikba esem. Az otthoni bankáromnak írtam tegnap, amikor nem ment, mára válaszolt. Aztán Pisti is segített, és így sikerült. Addigra már kimerültem. Még azt is el akarta magyarázni, hogy tudok a blogon írni és elmenteni, de ez már túl sok lett volna. Ha még tovább kell új technikával foglalkoznom, kiegyenesednek az agytekervényeim. Pedig még hátravan, hogy az izraeli bank honlapján meg tudjam nézni, mennyi pénzem van. Ezt egyszer már próbáltam, nem sikerült, azóta halogatom. De meg akarom csinálni, mert a tulajdonosnak tartozom a pénzzel, és nem akarom várakoztatni.

Végeztem az átutalással, ettem, és mentem iskolába. Egy fekete nő megszólított az utcán, csak a pénz szót értettem. Mentem tovább. A közelben lévő szőnyegbolt tulajdonosa kint állt, és nézte a nőt. Otthon szoktam adni, ha pénzt kérnek, bár nem mindnek. Egyszer Amerikában volt hogy egy nő kért, és nem adtam, máig emlékszem rá, és sajnálom, hogy nem adtam, de akkoriban ott is új voltam, és nem értettem rögtön, amit mondott. Most is ez volt. Azt hiszem, a félelem visz tovább. Lehet, hogy erre az asszonyra is mindig fogok emlékezni. De ezt már nem tudom meg nem történtté tenni.

Nem írtam meg a leckét. Az órakezdésig meg a szünetben próbáltam behozni a lemaradást. A füzetemet is elfelejtettem elvinni, így fejből írtam a szavakat, nem tudtam leellenőrizni. Kevésbé tudtam figyelni, mint eddig, még mindig rajtam volt a bankolás stressze, de még így is felvillanyozott a tanulás. Most már kezdek gyorsabban irni. Ez haladás. A tulaj közben felhivott, hogy találkozzunk korábban, de mondtam, hogy fél 6-ig iskolában vagyok. Nem akarok még egy félórát sem kihagyni. Elfogadta.

Megkaptam a kulcsokat. A cigányképű tulaj mindent megmutatott, bekapcsoltuk a TV-t, megnéztük az internet kapcsolatot. A gtalk nem működik, de egyébként van kapcsolat. Gyorsan, szinte kapkodva beszél, és mozog. Kértem a szobába több fényt, holnap jön, és kicseréli a körtét. Aztán ottmaradtam egyedül. Tettem-vettem, de nincs még kedvem itt aludni. Rideg. Nappal barátságosabb. Holnap vennem kell szőnyeget, vagy valamit, amitől otthonosabb. Meg műanyag tálakat, hogy tudjak mosogatni. Lesz TV-m, tudok híreket nézni, hátha segít a nyelvtanulásban, meg egyébként is, amíg nem tudom, mi történik itt, addig vendég vagyok.

Visszajöttem J-hez, bekapcsoltam a gépét, és nekiálltam a helyi bank honlapján az internetes bankba bejutásnak. Nem ment. Felhivtam a megadott számot, az ügyintéző precizen és gyorsan magyarázott angolul. Kértem, hogy lassabban, és válaszolta, hogy persze, "no pressure". Ez levette a nyomást rólam. Lehet az itteniekkel beszélni, ha az ember tudja, hogy mit akar. Kb. 20 perc próbálgatás után rájöttem, hogy a bankfiókban az ügyintéző elírta a bankszámlaszámomat, ezért nem sikerült bejutnom a honlapra. Ez is megvan. Mire végeztem, az arcom teljesen kipirosodott. Két banki akció egy napra, hatalmas teljesítmény. Büszke vagyok magamra.

Van 4500 sékelem, ezt mind itt kaptam. Idéntől felemelték az apanázst kb. 20 %-kal. Éljen, éljen!!

Egy korábbi magyar ismerős a JMPointon üzenetet írt, levelezni kezdtünk, kérdezte, hogy ugye itt mindenki depis a háború miatt, és nem bíznak a barátaikban sem, hátha hátulról beléjük döfik a kést. Meglepett. Itt Tel Avivban nyoma sincs a háborúnak, fegyvereseket sem látok, katonai helikoptert is csak egyszer. Lehet, hogy a saját rosszkedvét vetiti ide.

Felmegyünk a tetőre. A Hold a tenger fölött, nagy és aranysárga karéj. Még soha nem láttam ilyet.