Peszach

Húsz kilométerrel lettem öregebb az elmúlt egy napban. Ilyen tempóban, ha időben indulok, három nap alatt Jeruzsálembe érek, ahova ilyenkor el kellett zarándokolni anno, a szentély idején.  

Juli férjének nagybátyjánál van a széder, Ramat haSaronban, kb. 10 km-rel odébb. Taxival megyünk, ott lepakolunk, majd a közeli szefárd zsinagógába megyünk. Ott először tanulás zajlik, a szédereste megtartásáról, ahol az is kiderül, hogy ha egyedül vagy, akkor is olvasd fel a Hagadát, tartsd meg a szédert. Ez tetszik. Aztán az imán a dallamokban a nagyon sok apró hajlítás is jelzi, hogy ez közel-kelet. Amikor vége az imának, valaki megkérdez minket, hogy van-e hol szédereznünk. Gondolom, meghívott volna, ha nem lett volna. 

Az estén kb. harmincan vagyunk, én vagyok az egyetlen családon kívüli. A házigazda életvidám középkorú férfi, a felesége meghalt, négy lánya van, mindegyiknek vízre utaló neve, háromnak a forrás szó három változata. Nem is tudom, hogy a forrás szónak van-e magyarul változata. A négyből három itt van, egy a seregben. A vendégsereg korösszetétele két évestől 87 évesig terjed. Szerencsére a házigazdának elég nagy a hangereje, így el tudja csendesíteni a vendégeket, bár nem könnyen. Valaki szerint a balagant, azaz felfordulást egy széderestén találhatták fel. A két legvallásosabb vendég Juli és én, csak mi ketten mossuk meg a kezünket az előírt helyen, a többiek mobilt használnak, vagyis nyilvánvalóan semmit nem tartanak a vallási előírásokból. Ezt Micikének, a judaizmus tanáromnak nem fogom elmondani, csak szörnyülködne, és rettentően sajnálná, hogy nem szervezett nekem rendes kóser helyet. De én ámulok, hogy a széder ennyire a hagyomány része, hogy még a vallást ellenzők is megtartják. 

A felolvasás körbemegy, én is bevállalok egy szakaszt. Mire a végére érek, érzem, hogy ég az arcom. De büszke vagyok, hogy bevállaltam. Valaki utána mondja, hogy ez még nekik is nehéz szöveg, mert keveredik a héber és az arámi. Na, én ezt nem is igen veszem észre. 

11 után indulunk haza. Hűvös van, de időnként melegebb foltokba érünk. Hármunknak két deci vize van, testvériesen osztozunk rajta. Az úton találkozunk más hazafelé igyekvőkkel, a vallásosak gyalog, a nem vallásosak autóval. Hosszú kocsisor mellett megyünk el. Fél 2 után érek haza, fáradtan, de elégedetten. 

Reggel fél 9-kor ébredek, és úgy döntök, hogy elmegyek a Jakarba, nem megyek közeli, de ismeretlen helyre. Kb. 5-6 km, fél 11-re érek oda. A földszinti imateremben zajlik a Tóraolvasás, aki lejnol, éppen megfordul, látja, hogy felfelé indulok, és egy türelmetlennek tetsző kézmozdulattal int, hogy menjek az itteni női részlegbe. Besomfordálok, meglehetősen kevesen vannak, de olyanok is, akik fent szoktak lenni, úgyhogy maradok. 

Visszafelé már meleg van, igyekszem az árnyékban menni. Az utolsó két km-en vánszorgok, és kételkedni kezdek, hogy normális vagyok-e. Persze már egy ideje tudom, hogy nem, mert normális ember az én koromban nem csinál olyat, mint én, hanem ül a saját házában, örül, hogy nincs már adóssága, vesz bazi nagy lapos képernyőt meg új autót, és morog, hogy milyen szar az ország vezetése. 

Mindenesetre az ideérkezés, a Peszach és benne a távgyaloglás eltávolította az aggódásomat. Csinálom a dolgom Eti javaslata szerint, aztán meglátjuk, mi lesz. 

Kétségekkel ...

A vonathoz menet találkoztam Eliavval. Munkából jöhetett, egyenruha volt rajta. Amikor megtudta, hogy utazom, adott öt sékelt, hogy hozzam vissza adománynak, mert amíg küldetése van valakinek, addig nem érheti baj. Annyira jólesett, érzem a gondoskodását.

Amikor magyarul beszélek, olyan mintha nagyon kényelmes karosszékben ülnék, meg vagyok támasztva mindenhol. Amikor angolul beszélek, támlás széken ülök, nem annyira kényelmes, de rendben van. Amikor héberül beszélek, olyan, mintha lábujjhegyen állnék, bizonytalan, bármikor lehuppanhatok. De már legalább nem egy lábon lábujjhegyen. 

Andreával dolgozom, felveszem a mobillal, hogy el tudjam küldeni a mentoromnak, aztán az ICF-nek, hogy megállapíthassák, elég jó coach vagyok-e. Utálom az egész folyamatot, mint minden vizsgahelyzetet. Mégis, a vele való munka inspirál. Mondom neki, hogy a mentoromnak az a baja a felvételeimmel, hogy nem kérdezek eleget. Úgyhogy most kérdezni fogok az elején, a végén, és közben egy vagy két olyan kérdést teszek fel, amire ő azt fogja mondani, hogy hú, ez nagyon jó kérdés volt. Veszi a lapot, menet közben mondok valamit, persze nem tudom kérdőformába tenni, mire ő azt mondja, hogy ez nagyon jó kérdés, és lelkesen válaszol a nem-kérdésre. 

Etinek megírom, hogy kétségeim vannak, visszaír, hogy neki fiatalabb korában sem lett volna annyi energiája, mint nekem, pl. hogy Görögországból hajnalban visszaérni, napközben pészáchra takarítani, este továbbindulni Budapestre. Azt javasolja, hogy éljem az életemet napról napra, ebben a világban úgysem lehet tervezni.

A repülőn bevertem a térdem, fáj, és dühös vagyok, mert egy stewardess bunkó, és a lábamnak tolta az ételes kocsit.

Reggel reménytelennek éreztem, hogy Izraelben befussak. Minden hónapban egy fizetésnyit költök az izraeli fennmaradásra, és még nincs hatása Izraelben. Kezdek belefáradni is, és szorongok attól is, hogy majd csak egy hónap múlva lesz az egészségügyi vizsgálat, és még később az eredménye, meg a mai utazás, ez mind nyomaszt.

Eszembe jutott, hogy még ezt az évet adom magamnak kísérletezésre. Ha év végéig sem látok több esélyt, akkor lehet, hogy visszaköltözöm. Ha Magyarországra gondolok, nincs kedvem visszaköltözni.

Aztán jött az ügyfelem,  gyönyörű, izgalmas szerelemről számol be, mindenféle nehézségekkel, de már ahogy csinálja, az is gyönyörű. Jó volt vele dolgozni, tér magához, vissza fogja szerezni az erejét, amit most folyamatosan másoknak csorgat. Teljesen megfeledkeztem a bajomról.

Aztán visszajött. De a repülőn megint enyhült. Most itt ülök, és dühös vagyok, hogy a bunkó stewardessnek nem szóltam be. Aztán ez is elmúlik.

Taxival jövök haza, mert nincs kedvem még egy órát várni a vonatra. Megint érzem azt a furcsa érzést, hogy a szerelmem közelében vagyok. Hallgatunk, a taxis és én, de mégis úgy érzem, hogy szeretjük egymást. 

Hajcihő

Most kezdem kiheverni a budapesti száguldozást. Belázasodtam, az utolsó munkanap ügyfeleit lemondtam. Itt Juli kijött a reptérre értem, lehúztam az ablakot, és a meleg esti levegőtől már szabadabban lélegeztem. Szombaton szobafogság, ettem, aludtam, olvastam, aludtam, ettem, olvastam. Nem rossz. Tegnap jutottam el oda, hogy az utcán menve az arcomat a Nap felé fordítottam, az ég kék, a fények erősek, érzem, ahogy az egész testem melegszik fel, és minden porcikám élvezi a fényt és meleget. 

A coaching iskolában beszálltam az egyik kiscsoportba dolgozni. Amikor ügyfél voltam, a témám az volt, hogy hogyan tudok Izraelben érvényesülni. Hatlépéses tervet készítettünk, abból négyben már megtettem az első lépéseket. Nagyon elszánt vagyok. Izrael nem úszhatja meg szárazon, hogy én itt vagyok. 

Bné Brákban voltam tanulni, egykor hazaindultam. Az iskolások is ekkor mennek haza, rengeteg gyerek az utcán, a lánykák húzzák a rózsaszín Hello Kittys táskájukat. Előttem egy kilencéves-forma kislány, a bal cipőjének orra levált. Ügyesen lépked, alig látni a bajt. Keresgélek a táskámban, hátha van befőttes gumim, de nem találok semmit. Eszembe jut, hogy én is ilyenforma voltam, amikor valami hivatalos helyre mentem, és ugyanígy levált a cipőm talpa. Emlékszem, ahogy ügyeskedtem, hogy a járásomon minél kevésbé látsszon, és közben nagyon szégyelltem magam. 

Ma kezdődött a tanítás a Bar Ilanon. Három fiú van a csoportban, az egyik arab, egy másik kipás, láthatóan barátok. Bemutatkozás után a prof is, én is rácsodálkozunk, hogy milyen könnyedén beszéltem. Három óra múlva már a beszédem nehézkes, de a jelenlétemen még érzem a könnyedséget. Érzem, hogy helyem van itt, tudok olyant, ami fontos. 

Otthon hagytam a telefonomat. Tanítás után hazajöttem, kerestem, nem találtam. Rohantam vissza az egyetemre, kerestem, ketten segítettek, nem lett meg, felhívtam az egyetemi biztonságiakat, egy férfival beszéltem, hihetetlenül kedves volt, de mondta, hogy nem valószínű, hogy meglesz, de azért majd hívjam, hátha leadták náluk. Hazafelé menet már azon gondolkodtam, mit tegyek így telefon nélkül, elég jól kitaláltam, aztán amikor hazaértem, eszembe jutott, hogy bevittem a hálószobába. Ott volt. 

A nappali ...

Íróasztal

 Az íróasztalt vettem még korábban, az üvegasztalkát az előző helyről hoztam, a szék nem az enyém, a heverő a tulajdonosé, a párnát, takarót az előző helyről hoztam. A többi tárgy is ilyen vegyes beszerzésű.

Egységes lakberendezési díjat biztos nem kapok, de van valami kedves retro hangulata.

Íróasztal és könyvespolc

A talált szék és az olvasósarok

Budapesten

Lezajlott a coaching iskola második modulja. Nagyon szeretem őket. Kicsit túl jók, elkezdtem hiányolni az agressziót. Lassan érkezik. 

Pénteken két ügyféllel dolgoztam. Az első nő, meg van rekedve az élete minden területén, beleértve a mi munkánkat is. Várja, hogy kimozdítsam, és csalódott, hogy nem tudom. Azt veszem észre, hogy nagyon óvom őt. Aztán nekimegyek, azt visszanyomja, a következő ülésen keményen kritizál. Ennek örülök. Végre megjelöli a határait. Hiányolja a kísérleteket. Amikor mondom, hogy mással csinálom, megint csalódott. 

Továbbra sem mozdulunk ki. Most pénteken úgy döntöttem, hogy átmegyek az ő pozíciójába. A testem mozdulatlanná válik, szobornak érzem magam. A kezem sem mozog, a fejem kicsit, az arcomat nem tudom lefagyasztani. De már ez is elég, érzem a megnyugtató bénultságot, és egyre álmosabb vagyok. Ha így maradok, elalszom. Mondom is neki, azt is, hogy a testem mozdulatlan, és hogy nem is hadonászok. Azt válaszolja, amúgy sem szoktam. Változtatok, ahogy beszélek, a kezem is mozog. Ő nem erre gondolt, hanem hogy a karommal nagy mozdulatokat írok le. Felállok, és összevissza hadonászok. Beszáll, majd átveszi az irányítást. 

Amikor visszaülünk, túl távolinak érzem magunkat egymástól, átülök egy kis székre az ablakhoz, hozzá közelebb. Mondom, hogy ez olyan, mintha barátok lennénk. Ekkor elmondja, hogy neki nem elég tiszták a határok velem. Nem tisztázom a határaimat, azt javaslom, hogy tapogassa le. 

Utána egy férfi jön, hihetetlenül energikus vezérigazgató, aki nyomná a céget a siker felé, és zavarják az ellenállások. Két hónapja találkoztunk, akkor mesélt a nagypapáról, aki tanította őt dolgozni. Megjelenik előttem, szép szikár parasztember, aki pontosan tudja, hogy mit mikor kell csinálni összhangban a természettel, és kíméletlen önmagával, az unokával, a környezetében élőkkel, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie a megfelelő időben. Már a másfél óra végén járunk, amikor arról kérdezgetem, hogy kire néz fel. Férfiakat említ, kérdezem, hogy nőre? Rövid, mély csönd, aztán halkan, mély hangon mondja, hogy megérkeztünk. Az ülésnek vége, vívódom, hogy meghosszabbítsam-e és belemenjünk, aztán úgy döntök, hogy befejezzük, és rábízom, mit kezd ezzel. 

Ez történt két hónapja, nem tudtunk közben találkozni, nem volt olyan időpont, amikor mindketten a városban voltunk elérhetően a másik számára. Most arról számol be, hogy jól mennek a dolgok, ő másként működik, és egyre többen jönnek kreatív ötletekkel. De ... vannak, akik nincsenek ebben a sodrásban, panaszkodnak, problémáznak. Eszembe jut egy amerikai iskolai kísérlet, nem tudom, mi a kapcsolat az ő helyzetével, megkérdem, hogy azért mondjam-e. Azt válaszolja, hogy igen. Elmondom, hozzáteszem, még mindig nem tudom, hogy jön ez ide. Ő már tudja, mondja azt a hasonlatot, hogy a Titanicon vannak, akik a fedélzeten pezsgőznek, és vannak, akik a gépházban nyomorúságon körülmények között gürcölnek, és ezek nem találkoznak. Folytatja, hogy de a gépházban dolgozókat nem szokták felhívni a fedélzetre. Szinte egyszerre jut eszünkbe, hogy a fedélzeten lévőket meg lehet kérni, hogy tegyék le a pezsgőspoharat, és menjenek le a gépházba. Azt mondja, már tudja, mit tegyen a jövő héten.

A másfél órából háromnegyed óra telt el, megállapodunk, hogy mára ez elég volt, hazahúz, leírja, csinálja. Azt a hasonlatot mondom, mintha tangóztunk volna, ő inkább labdaadogatáshoz hasonlítja a munkánkat. Kétszer fogunk kezet, erősen, de nem harapófogósan, elégedetten, ez jó munka volt. Nem tudom, hogyan, de biztos vagyok, hogy az asszony megrekedtsége, és az, hogy belementem ebbe az elakadottságba, hozzájárult ennek az ülésnek a gyors sikeréhez. 

Kilenc körül fekszem le, megjelenik Ramat Gan az otthonomként, aztán rögtön elalszom. Éjjel felébredek, annyira éber vagyok, mintha dolgoznék. Itt vannak velem, pezsegnek a gondolataim, nem tudok egyszerűen visszaaludni. Sok gondolatom támad, a sabat miatt nem írhatom le, iszom egy konyakot, aztán alszom összesen tizenegy órát. Még az úton a zsinagóga felé is velük vagyok, és zsizsegnek a gondolatok a fejemben. Pezsgés és nyugalom egyszerre.

Továbbra sem akarok visszaköltözni, pedig aggódom a finanszírozhatóság miatt.

Itt is, ott is

Fáradt vagyok. Nem tudom, hogy ez ugyanaz a fáradtság, amit mindig érzek, amikor beköltözöm, és kezdem otthon érezni magam az új helyen, vagy valami más. Ricsi kérdezi, hogy elkeseredett vagyok-e. Mondom, hogy nem, hanem fásult. Lehet, hogy a fásultság rejti el az elkeseredettségem? Budapesten van munkám, megélhetésem a két hely számára, Izraelben még mindig csak keresgélek. Mégsem érzem úgy, hogy visszaköltöznék, Magyarország olyan, mintha egy hideg, sötét lakásba lépnék be. Nincs kedvem hozzá, de nem tudom végleg elhagyni.

Ramat Ganban vidékinek érzem magam. A hely, ahol most lakom csöndes, csak a főutcán vannak kis boltok, amikor napközben jövök-megyek, alig látok embereket. Furcsa ez a vidékiség.

Új helyen lakom, új háziorvost keresek, nem akarok Tel Avivba menni. Kapok egyet a központtól, egyeztetünk időpontot, mondják a címet. Keresem, nem találom, egyszer csak egy bevásárlóközponthoz érek, kérdezősködöm, kiderül, hogy az orvos rendelője a bevásárlóközpontban van. Az ajtó nyitva, ő ül és telefonál. Amikor abbahagyja a telefonálást, megkérdezem, hogy ő-e az orvos. Kiderül, hogy igen, és hogy ugyan öt óra van, és nekem háromra volt időpontom, de sebaj, jöjjek csak be. Kikérdez, amikor mondom, hány éves vagyok, meglepetten mondja, nem látszik. Ez örömmel nyugtázom, majd megméri a vérnyomásom, és azt mondja, csináljunk egy vérképet. Hurrá, ez ért a szakmájához. Felírja a gyógyszert is, amit az onkológusok rendeltek, meg a beutalót a vérképre. Amikor kimegyek a rendelőjéből, már öten várnak rá. 

G. kérdezi, hogy jöhet-e márciusban, van-e rá kapacitásom. Visszaírok, hogy jöjjön, ha önellátó, nincs rá sok kapacitásom. Most azt szeretném, ha valaki másnak lenne rám kapacitása. 

Megint annyit dolgozom, hogy a könyvírás elhalványul. Szombaton jutnak eszembe a megírandó esetek, de akkor nem írok, amikor meg már írhatnék, akkor magukkal sodornak a tennivalók. Lehet, hogy ez a könyvírás csak egy álom, amely soha nem teljesül be. Egyébként is ki vagyok én, hogy osszam az észt. Most nem is érzem jogosnak.  Szombaton két zseniális ötletem is támadt, hogyan tudnám még többet osztani az észt, mire kiment a szombat, az egyiket elfelejtettem. 

P-éknél ebédelek, ő szívesen lát, a családtagjai nem nagyon. Ez egy ideig zavar. Lehet, hogy nem megyek többet inkább. Nem tudom, hogy mondjam-e neki, milyen furcsa érzésem támadt. Még érlelem, hátha elmúlik, vagy sokkal tisztábban tudom, hogy mi van. 

Az ICF akkreditációhoz megint csinálok coacholásról hangfelvételt, elégedett vagyok vele. Mentornak elküldöm, egyeztetünk, nagyon tetszik, minden szükséges ICF kompetenciát hozok, egyet kivéve, keveset kérdezek. Dühös leszek, nem akarom az egyébként meglehetősen sikeres stílusomat azért megváltoztatni, mert egy szervezetnek van valami előírása, és ahhoz kellene igazodnom. Mikor mondom, hogy kérdezek, amikor érdekel valami, a mentorom elkezdi mondani, hogyan növelhető az érdeklődés az ügyfél iránt. Itt elszakad a cérna, félbeszakítom, és megkérdem, hogy ha most félretesszük, hogy mi az ICF előírása egy technika alkalmazására, akkor ő úgy hallja, hogy nem érdekel eléggé a kliensem? Erre nem tud mit mondani. Ha nem akkreditálnak, mert nem kérdezek eleget, fűnek-fának el fogom híresztelni, hogy ugyan sok mindenkinek elég jó, amit csinálok, de van egy nagyhírű szervezet, ahol megmérettem és könnyűnek találtattam.  

Lassan rendeződik ...

Van egy működő hűtőm!! Nem nagy, de hűt. Eddig volt egy nagy, amelyik folyton berregett, csak nem hűtött. A lakás tulajdonosa többször említette, hogy ajándékba adta, én azt válaszoltam, hogy az, ami nem működik, az nem ajándék. Megjavíttatta 300 sékelért, továbbra sem volt jó. Állítólag megint javíttatta 400-ért, továbbra sem hűtött rendesen. Mikor felhozta, hogy már 700 sékelt költött rá, és most már én hívjam ki a szerelőt, mondtam, hogy ezt a szerelőt ugyan ki nem hívom, ha eddig elvitt ennyi pénzt fölöslegesen, és hogy kár volt ennyit is kiadni egy öreg, nem működő hűtőért. Mikor kérdeztem, hogy elviteti-e vagy tegyem ki az utcára, azt mondta, hogy vitessem vissza, ahonnan elhozták. Oké, ennyit még beleteszek, ha ragaszkodik hozzá, bár szerintem hülyeség, ez a hűtő már soha nem fog hűteni. Vannak emberek, akik nem tudják elengedni, amit már nem érdemes tartani, még ha veszítenek is vele. 

Szerdán buszkiránduláson voltam a West Bank területen, a zöld vonal mögött, nem tudom, ezt hogy hívjuk magyarul. Egy olyan szervezet szervezi, amelyik azon dolgozik, hogy az ott élő araboknak normális legyen az élete. Az egyik arab kertésztől vettem virágokat, harmadannyiért, mint Tel Avivban. Beszélt az életéről, az ellenőrző pontokon átjutás, és így a mindennapi élet nehézségeiről, nagyon kedves, szelíd ember volt. Olyan helyeket mutattak az úton, ahol az arab parasztoknak a lakóhelyük és a földjük között ellenőrző pontokon kell átmenniük, amelyek némelyike csak naponta háromszor van nyitva kb. egy órán keresztül. A legdurvább az volt, amikor egy arab háza volt szögesdróttal körülvéve, mert nem volt hajlandó elköltözni onnan, ahol generációk óta élt a családja, és mellette zsidó telepes falu épült. Nem nagyon értem azt a telepest, akinek az ablaka szögesdróttal körülvett házra néz. Engem zavarna ilyen kilátás, és gyűlöletet keltene bennem. 

István átküldte egy ifjú és lelkes zsidó blogját, aki Magyarországhoz hasonlítja Izraelt rasszizmus tekintetében. Aprólékosan összegyűjtött minden információt az izraeli arab elnyomásról, és messianisztikus hévvel kritizálta azt. Aztán meghallgattam Yaelt, aki mondta, hogy az arab agysebész és szintén arab fizioterapeuta a legjobb a szakmájában, és hálás, hogy sikerült őket megszerezni, amikor szükség volt rájuk. Eszembe jutott, amikor egy kollégám kérdezte, hogy ugye, én sem mennék cigány nőgyógyászhoz. Valóban nem, mert nem tudok ilyenről.

Az új kicsi hűtő egy meghalt néni lakásából van, elhozattam onnan néhány igazán retro bútordarabot is, iszonyúan porosan. Azt gondoltam, este letakarítom őket, de Yael javaslatára inkább fizetem a takarítónőjét, hogy tisztítson meg mindent. Ennek annyira megörültem, hogy kinyitottam a még decemberben vásárolt pezsgőt. 

A helyi magyar lap főszerkesztője és egy energikus metapelet szervezni kezdett egy önismereti csoportot. Mivel a nappalim elég nagy, itt fogjuk csinálni. Vasárnap lesz a metapeleteknek, azaz magyarul házi gondozóknak, hétfőn minden egyéb népeknek. Ha működik, havonta egyszer tartok nekik csoportot. Lehet, hogy mégiscsak beindul az izraeli karrierem?

A szombatot Zs-nél töltöm Jeruzsálemben. Takarítanom sem kell, Yael takarítónője fogja megtenni helyettem. Minden zseniálisan zajlik! Most már csak az kell, hogy ne érezzem magam annyira fáradtnak, mint most.