Nagyon régen írtam

... nem azért, mert nem történt semmi, hanem mert annyi minden történt, ami erősen érintett, hogy nem volt már kedvem írni. Nem tudtam írni, túlságosan benne voltam. Csak akkor tudok írni, amikor már rálátok a dolgokra.

J. írta, hogy a nyílt estén az akvárium gyakorlatban a kamera miatt nem ragadtuk meg a lényeget. Baromság. Ott volt a lényeg a szeme előtt, de nem látta, mert annyira el volt foglalva a saját igényével, azzal a témával, amit beajánlottam az ügyfelemnek, de az bölcsen visszautasította. Mint később mondta, ez – az, hogy sokat ad a környezetének, és keveset vesz el – valóban téma, de a szűkös időbeli keretek miatt nem akart vele foglalkozni. Akik itt és most akarják a csodát megélni, azok nem bíznak az ügyfeleikben, hanem kontrollálni akarják a folyamataikat. Mármint az ügyfelek folyamatait.

A tanítványaim megszokták, és elvárják, hogy a levegőben pörögve csináljam meg a dupla leszúrt Rittbergert (DLR), nem tudva, hogy azt én azért tudom megcsinálni, mert a csoport megtart. Azt hiszik, amit látnak, kizárólag az én érdemem. Most nem látták tőlem a DLR-t, és csalódottak voltak. Nem vették észre, pontosabban nem mindenki, hogy az ügyfelem csinálta. Ő pörgött hármat a levegőben, őt én „csak” megtartottam, engem meg a csoport. Ami történt, olyan természetes egyszerűséggel történt, hogy többeknek fel sem tűnt, mennyire fontos dolog zajlik. Ő felismerte, hogy van egy pörgős énje, és van egy lelassult, bemélyült énje, és kezdi ez utóbbit megszeretni. Aki ezt a folyamatot jelentéktelennek gondolja, az a halálfélelmet gondolja annak. Az volt a fura, hogy pont egy olyan valaki vette észre, hogy itt valami nagyon történik, aki nem is tanult Gestaltot.

Megvan a téma a következő nyílt estére –Hatás, hatalom. Jelenlét. Káosz – azaz a hatás kiszámíthatatlansága. karizmatikusság mint veszélyforrás

Purimkor Bné Brákban megőrülnek. Rengeteg derékig érő menyasszony, hercegnő jön szembe, katica, lovag, mindenféle hercegek, grófok, csak éppen válogatott cigánylegények nem.

Purimi lakomára vagyok hivatalos, taxival megyek, mert nem találom a címet. A taxi beragad a dugóba. Fiatal férfiak a kétszer kétsávos út kereszteződésében táncolnak. Az autók lépésben haladnak. Amikor már látom, hova megyünk, fizetek és kiszállok. Minden harsány és vidám.

A purimi ebéden mi nők külön ülünk a fedett teraszon, a férfiak a nappaliban. Tucatnyi nő, tucatnyi férfi. Van ezekben az ortodox zsidó háziasszonyokban valami nagyasszonyos. mint akik uralkodnak, és az a feltevésem, hogy a hívek körülöttük kifejezik csodálatukat, majd egymásról pletykálnak. Ezt először Bp-en vettem észre. Aztán a lubavicsiaknál egy tanulós hétvégén, most meg itt Bné Brákban. Fura nekem ez, valahogy nincs kedvem besimulni a hívek közé. Itt a háziasszony minden nőt táncra invitál, hangosan és tapsolva, valóban mindenki abbahagyja a beszélgetést, és felpattan táncolni, én meg gyorsan kezembe kapok a szomszéd asztalról egy könyvet, ami amúgy érdekel is, és beletemetkezem. Szeretek táncolni, de parancsra nem. Nekem ez itt túl harsány. Aztán még a desszert előtt bencsolok, és hazamegyek.

A szombat délutáni alvás után Kunderát olvasok. Ettől el is megy a kedvem az írástól. Soha nem fogok tudni úgy írni, hogy legyen annyira izgalmas, mint az ő írása. Ez annyira erősen érint, hogy abbahagyom az olvasást, felállok, és megnézem magam a tükörben. A fény jobbról jön, ezért nem látom egyformának a két oldalamat. A jobb szemem belső sarkában egy mélyedés elindul, és középen elfelejt visszafordulni a szemem külső sarkához, mint a párja, hanem megy tovább lefelé az arcom külseje felé. Zavar ez a mélyedés, kicsit húzogatom a bőrömet, amitől enyhül a mélyedés, de megváltozik az arcom. Egy ránc eltüntetéséért nem fogom megváltoztatni az arcom. Hozok egy tükröt, szembeállok a fénnyel, és látom, hogy egyformán táskásodik mindkét szemem. Eddig csak a bátyámon láttam, furcsálltam is, hogy az öregedés jeleit látom rajta.

Most fogok egy szájfényt, és rózsaszínre festem a számat. Kellemes érzés, mint a szőlőzsíré. A hatás is tetszik. Ezt csak a magam kedvéért csináltam, nem várok senkit, nem megyek sehova. Ráadásul még tilos is festeni szombaton. Bár ha ettől érzem jól magam, különben csúnyának látnám magam, akkor lehet, hogy nem tilos. Ez a halachikus kérdés most annyira nem érdekel, visszamegyek a könyvhöz, tovább olvasok.

Március 25-én le kell adnom egy szupertitkos tanulmányt. Még titoktartási nyilatkozatot is aláírtam. Sehol nem tartok még vele, kizárt, hogy március 25-éig leadható állapotba tudjam hozni. Mégis megpróbálom. Megpróbálok mindent eltenni az útból.

Egy sabat után ...

Elmentem a tel avivi zsinagógába. Mivel 8 után ébredtem, mire odaértem, elmúlt 10 óra, már a maftirnál tartottak. Megint lent van a két közösségnek együtt a szombati szertartás, kicsit korábban kezdték. A kidus után a rabbi odajött, hogy korábban kellene érkeznem, mert ma a nők közül senki nem vállalta, hogy a női oldalon körbehordja a tekercset. Akivel éppen beszélgettem, mondta, hogy messziről jövök. Erre a rabbi bocsánatot kért, és mondta, hogy visszavonta, amit mondott, és nem akart megbántani. Annyira meglepett, hogy nem tudtam neki mondani, hogy nem megsértett, hanem éppen ellenkezőleg.

A szombati egyórás gyaloglás a meditatív gondolkodás ideje. Ma az jutott eszembe, hogy mit is keresek itt. Miért küzdök. Aztán amikor arra gondoltam, hogy visszamenni a jól megszokott, bejáratott Magyarországra, akkor határozott nem volt a belső válaszom. Hideg, zavaros, küzdelmes ... ilyenek jöttek. 

Egy nő felhív este 10 után. Az új zsidó nevemet mondja, ebből tudom, hogy Micike révén jutott el hozzám. Kérdezget, és megkérdi, hogy megadhatja-e a telefonszámomat a mérnök ismerősnek. Mondom, hogy igen. Tíz perc múlva hív a férfi. A korát nem mondja, van egy mérnökirodája, özvegy, Temesváron született, otthon jiddusül beszéltek, a barátaival magyarul, az iskolában románul. Még tud kicsit magyarul. kérdezi, hogy találkozunk-e. Kiváncsi vagyok rá, de nem vonz. Valami van a hangjában, ami nem elég vonzó. Öregesség talán.

Most olvastam: "A terapeuta világképe is hozzájárul elszigetelődéséhez. A tapasztalt terapeuta másként tekint a kapcsolatokra, mint az átlagember, nincs türelme a szociális rituálékhoz és a formalitásokhoz, nem viseli el a sekélyes, felszínes csevegést és a társasági események ürességét.” Irvin D. Yalom

Eddig azt hittem, hogy az én türelmetlenségem abból fakad, hogy a mellrák miatt jobban értékelem az élet perceit, mint hogy elpazaroljam olyan beszélgetésekre, amelyeknek nem érzem a tartalmasságát. Ez az idézet most azt mondja nekem, hogy másról, vagy másról is van szó. 

Van egy új ügyfelem, fiatal nő, hihetetlenül erős, tiszta belső iránytűvel arról, hogy mi a helyes, mi helytelen, és nem kevésbé erős külső zsaroló, zavaró tényezőkkel. Érthetően szorong. Szeretném megerősíteni őt abban, ami a sajátja. 

Vegyes. Épp mint a hangulatom

Szombaton hazafelé gyalogolva egy férfi jön mögöttem. A kereszteződésnél a pirosban megállok, ő átmegy. A túloldalon már én megyek mögötte. Nagyjából azonos tempóban haladunk. Többször hátranéz, zavarja, hogy mögötte tartok. Aztán meg is kérdezi, hogy őt követem-e. Mondom nem, ő előzött meg. Innentől együtt haladunk, beszélgetünk. 

Mielőtt kétfelé válna az utunk, megkérdezi a helyzetemet. Nem értem, kiderül, hogy arra kiváncsi, férjnél vagyok-e. Mikor mondom, hogy elváltam, izgatottá válik. Azt javasolja, hogy találkozzunk. Mivel egyikünknél sincs se telefon, se íróeszköz, memorizáltatja velem a telefonszámát. Majd mondom neki, hogy ő is jegyezze meg az enyémet. Nem nagyon megy neki, azt javasolja, hogy én hívjam fel, az ő száma könnyebb. Na erről szó sem lehet, küzdjél csak, amúgy is az én számomban van három azonos számjegy, úgyhogy ez a könnyebb. Végül vissza tudja mondani a számom, megegyezünk, hogy aki emlékszik, hívja a másikat, amikor kimegy a szombat. 

Még hazafelé felidézem a számát, de már tudom, hogy nem fogom hívni. Nem nekem való. Ő sem hívott, szerintem elfelejtette a számomat. Így jártunk.

Az első TV műsor, amelyet értek, egy rákos kislány küzdelméről szól a betegséggel. Szinte a haláláig felvették őt a kórházban, ahogy változik az arca, ahogy a szülők bohóckodnak neki, ahogy tolókocsiban elviszik a kedvenc énekese koncertjére. Biztos azért is értem, mert nagyon megérint, folynak a könnyeim, még most is, ahogy felidéződik, hogy telefonon mondja az apjának, hogy a német dolgozata 100 %-osra sikerült. A 100 % itt egy köznapi kifejezés is a tökéletesre. Nem tudom írott szavakkal visszaadni, ahogy az öröm és a fájdalom egyszerre tört ki belőle. 

Az egyik reggel azt álmodtam, hogy megkérdem a volt férjem, hogy miért gyűlöl engem. Ez fura, mert szerintem nem gyűlöl, és mivel azt tanultam, hogy az álmunkban minden rólunk szól, kerestem az öngyűlöletet, de nem találtam. Lehet, hogy valami félelem ez.

Tovább tanulok Micikével. Ezért már senki nem fizet neki, örömtanulás. Meséli, hogy egy gazdag bné bráki család, aki tanuláshoz ad adományt, meghívta őt és a csoportját ebédre. Beszélgettek, szóba kerültem. Az asszony siduchhal is foglalkozik, megkérdezte Micikét, hogy szerinte akarok-e férjhez menni, mert lenne egy mérnök. Kötött kipás. Mondjuk az inkább való hozzám, mint egy kaftános.

Ebéd Bné Brákban

Most sikerült következetesen lelassulnom. A mozgásom is. És minden reggel futottam. Dani elkezdett felkészíteni maratoni futásra. Nagyon vicces. 62 éves koromban …

A lelassulásnak köszönhetően viszont nem haladok pl. az ARPe lektorálásával.

Amikor a mikvéből kijöttem, akkor arra gondoltam, most már csak egy megfelelő férfi hiányzik. Minden más megvan. Annyira biztos voltam ebben a gondolatban, hogy majdnem mondtam Micikének, de aztán meggondoltam magam, mintha nem adnám meg a mikve élményének a kellő teret, hanem rögtön ugrom a következő célra.

Micike meghívott szombati ebédre. Életem első bné bráki szombati étkezése. Ott a nők nem mennek zsinagógába, nem tudom, mit csinálnak délelőtt, talán csak együtt vannak, és örülnek egymásnak, meg előkészítik az ebédet. Fél tizenkettőre hívott, akkor jönnek haza a férfiak a zsinagógából, akkor kidus, kávézunk, aztán fél egy körül ebéd. Megérkezem, mivel a múltkor a lépcsőházban egy kövér patkány menekült előlem, azóta kicsit félősen nézek körül a lépcsőházban. Az ajtón kopogok, a csengőt ki sem próbálom, bár biztos ki van kötve.

Ahogy ott állok és várok, két fekete, hosszú pajeszos férfi csörtet fel, az egyik kulcsot vesz elő, és rám se nézve nyitja azt az ajtót, ahol állok. Kissé döbbenten hátrébb lépek, hogy hozzáférjen a zárhoz, kinyitja, majd berontanak mindketten. Micike ott áll az ajtóban, és kérdi, hogy régóta várok-e már.  Mondom, hogy éppen most érkeztem, és még mindig emésztgetem az élményt, annak ellenére, hogy arra Micike már korábban figyelmeztetett, hogy a haredi férfiak nem nézhetnek idegen nőre, és ezért udvariatlannak tűnnek azok szemében, akik a nyájas, flörtölős udvariasságot szokták meg.

Korábban K. is panaszkodott, hogy a haredi kollégái nem néznek rá, de amilyen dekoltált ruhában hordta méretes mellét, ezt nem is csodáltam. Na, most én találkoztam az élménnyel.

Micike lánya nagyon lelkesen fogad, salátákat pakolunk ki kicsi műanyag tálkákba, közben én kávézom, sütit eszem, úgyhogy nem sokat dolgozom és beszélgetünk. Kérdezget a munkámról, életemről, és annyira lelkesen tud csodálkozni, hogy öröm neki mesélni. A nyolc gyerek közül ő a legkisebb, húsz éves, első gyereke egy év körül van.

Mint kiderült, a két csörtető férfi közül az idősebb Micike fia, ő negyven körüli és Talmud-tudós, a fiatalabb pedig a vő. Neki egészen gyerekarca van még.

Ebédnél egy nagyon hosszú asztal egyik végén ülnek a férfiak, hárman, másik végén ülünk mi nők, négyen. Most csak ennyien vannak itt a családból, ja, és két unoka. A férfiak külön beszélgetnek, mi nők is. Amikor Micike fia dvar Torat akar mondani, Micike éppen lelkesen mesél valamit, a fiú mondja, hogy „anya”, és elhallgat, tisztelettel megvárja, míg anyja végigmondja a történetet. Ez az "anya!" ahogy elhangzik, inkább a gyerek hangját idézi, mint felnőtt, tudós férfiét. 

Ahogy beszél, olyan érzésem van, mintha nekem mondaná. Nem tudom, jól érzem-e, de az biztos, hogy én itt már nem vagyok idegen. Szerintem Micike mindenről beszámolt a családjának, legalábbis a nőtagoknak, és időnként ha valamelyik kérdésemre nem tudott válaszolni, akkor a fiát kérdezte meg. Úgyhogy nyitott könyv vagyok előttük.

Odafelé is, visszafelé is teszek egy kis kerülőt, hogy lássam Bné Brákot szombaton. Azok az utcák, amelyek hétközben túlzsúfoltak, emberekkel is, autókkal is, most tágasak, szellősek. Autó egy szál se, illetve csak egy mentőautó megy el szirénázva, az emberek az úttesten sétálnak. Éppen mint Tel Avivban Jom Kippurkor, de itt hetente egy napon. Vagy mint gyerekkoromban május elsején a Dózsa György úton. Na, mondjuk akkor ott tömeg volt. 

Olvasom Buda Béla régi írásait, némelyik most is vállalható, némelyik nem. Azon gondolkodom, hogy hogyan tudok a jövőben maradni. Ha írok, az elavul. Ha tanítok, a tanítványaim tanítványai már nem fognak ismerni. Marad a család? Ott még van esély arra, hogy az unokám emlékszik rám. De vajon az a fontos, hogy személyesen emlékezzenek rám, vagy az, hogy amit közvetítek, az fennmaradjon.

A mikve

Korábban azt gondoltam, hogy ha megöregszem, akkor mikve-asszony (mikve-lédi) leszek. Valahogy az volt az érzésem, hogy a terápiás tudásom jól hasznosulna. Na, ma ez változott. Rájöttem, hogy annyira intim szférába kell a mikve-asszonynak bemennie, ami egyelőre nekem nehezemre esne. 

Bár tegnap levágtam a körmeimet, a mikve-asszony még így is túl hosszúnak találta. Kaptam ollót, reszelőt, annyira levágtam, hogy most este már túl érzékeny az a rész, amit védeni szokott a köröm. Kétszer mostam hajat, egyszer otthon, egyszer a mikvében. Kétszer zuhanyoztam, egyszer otthon, egyszer a mikvében. Annyira tiszta vagyok, mint ritkán. Be sem kentem magam, hogy semmi ne válasszon el a mikve vizétől. 

A rabbik megint kérdezgettek. Biztosra akarnak menni, hogy tudom, mit vállalok. Hogy betartom a micvákat, adok cedákát, és hogy tudom, hogy ebből nincs visszaút. Kissé sértetten válaszolgattam. Amikor Micike nem volt biztos abban, hogy jól értem, amit mondanak, akkor tolmácsolt. De értettem, csak talán értetlen volt az arckifejezésem, hogy minek kérdezgetnek még. 

Micike végig velem volt. Elmagyarázta a mikve működését, ahogy az esővizet bevezetik, ahogy tisztítják. A jelenléte támogató és tapintatos volt. Amikor levetkőztem, elfordult. 

Bementem a vízbe, jó meleg volt. A mikve-asszony megtanított merülni. Végre tudok rendesen merülni. Egy nagy műanyag lap, ami beteríti az egész medencét, azon színes vászonlap, egy rés, amin kidugom a fejem, rajta cipzár, amit a mikve-asszony behúzott, amikor bejöttek a rabbik. Fura módon nem feszélyezett a jelenlétük, bár korábban azt gondoltam, ez nem oké. 

A merüléskor az egyik rabbi szavanként kezdte az áldást, de mondtam folyamatosan, csak az utolsó két szót vártam meg, hogy még csak véletlenül se tévedjek. Aztán ők kimentek, én kijöttem a vízből, magamra tettem a köpenyt, amit a mikve-asszony adott. Megkért, hogy áldjam meg, hiszen én most egy újszülött tisztaságában vagyok. Elérzékenyültem, mondtam a kohén áldás első két sorát, átrakva nőnembe. Nem tudhatom, hogy jól mondtam-e, hiszen ez óhéber, ahol a tárgy az igéhez kapcsolódik, úgy, mint a magyarban is lehet. Aztán Micike is megkért, hogy áldjam meg. 

Amikor felöltöztem, újra a rabbik elé mentem, megkérdezték, hogy mi a nevem. Új nevet mondtam be, Hila Dvora. A Hila jobban hasonlít az Ilára, és van értelme. Az a kisugárzás, ami az élőkből árad. Dvora a bírák korában az a nő volt, aki egy fa alatt ült, és mentek hozzá tanácsot kérni. Az egyik király háborús sikerét Sisera ellen is neki tulajdonítják. Mivel én is olyan vagyok, akihez jönnek tanácsot kérni, ez eléggé hasonlatos. Korábban Bruria volt a példaképem, aki híresen sokat tudó asszony volt, de nem mertem a nevét felvenni, mert két fia volt, akik egy napon haltak meg. Maradt Dvora, akiről semmi ilyen nem maradt fenn.

Ezután könyvesboltba mentem. Útközben egy férfi megállított, és cedákát kért. Legyintettem, és továbbmentem. Nincs fémpénzem. Aztán rögtön eszembe jutott, hogy hiszen éppen most mondták, hogy cedákát adni kötelességem, és én erre azt mondtam, hogy igen. Ennyi kellett, hogy elfelejtsem? A férfi után rohantam, megérintettem, és adtam neki húsz sékelt. Ez volt az első próbám, hogy komolyan gondolom-e a zsidóságot. Majdnem elbuktam. 

gijur seni

Most máshogy fáradtam el Bp-en, mint eddig. Nem éreztem kimerültséget, csak azt vettem észre, hogy az ingerek ingerelnek. Nem túlzottan, csak annyira, hogy észrevettem. 

Ma 12-re mentünk Micikével a Bét Din elé. Egy órát vártunk, közben ő folyamatosan beszélt. Egyre súlyosabbnak éreztem a fáradtságot, alig tudtam megülni a padon. Amikor már a kezemmel támasztottam meg a fejem, Micike abbahagyta a beszédet, és csöndben voltunk. Legalább mi, a körülöttünk lévők nyüzsögtek. A teremből, ahova vártunk kijött egy fiatal és egy idősebb parókás nő és két lánygyerek. Majd egy rabbi, aki beszélt a két nőhöz. A fiatalabb elsírta magát, a rabbi próbálta nyugtatni, az idősebb nő mondta, hogy majd ő. Valami nem sikerült.

Mivel teljesen zsibbadt voltam, ez nem érintett meg. Kinyílt az ajtó, két férfit be akartak hívni, de ekkor Micike felállt, és mondta, hogy 12-re voltunk híva. Így minket hívtak be.

Beléptünk. Hosszú asztal körül hat fekete kalapos, fekete öltönyös, fehér inges férfi ül. Fiatalok, idősek egyaránt. Ez meglep, háromra számítottam. Valami furcsát érzek, feszültség van a levegőben, és oroszlánszag, vagy ahogy a volt férjem volt egyetemi társai körében mondani szokták, áporodott teveszag. Valószínűleg reggel óta dolgoznak, és még nem nyitottak ablakot. Senki nem néz rám, az urak úgy dőlnek jobbra, balra, ahogy egy festményen láthatóak a zsidók. 

Leülünk az asztal előtt, az egyik férfi előtt számítógép, abba ír valamit, majd megszólal a telefonja. Beszél, közben az egyik középkorú férfi neheztelően néz rá, majd rá is szól. Ezek szerint ő írja a jegyzőkönyvet, és nem lehet addig elkezdeni, amíg le nem teszi a telefont. Akkor megkérdezi, hogy angolul akarom-e folytatni. Mondom, inkább megpróbálom héberül, aztán ha nem megy, segítséget kérek. A neheztelő helyesel, és mondja, hogy majd lassan, lassan. 

Lassan és jól tagoltan teszi fel az első kérdést. Válaszolok. Jön a többi. Kérdezi, hogyan melegítek szombaton. Mondom. Kérdezi, rántott húst melegíthetek-e szombaton. Mondom, igen, de azért a rántott hús nem olyan jó melegítve. Elmosolyodik, aztán folytatja. Mindenre tudok valamilyen szinten válaszolni, van, amikor olyan apró részletet is mondok, amire nem számít, és úgy reagál, hogy "nagyon jó". Ilyenkor Micike megsímogat, érezhetően büszke rám. 

Nem izgulok. Talán mert fáradt vagyok, talán mert nem gondolom, hogy ezen bármi is múlik. Az vagyok, aki vagyok, ezen rajtam kívül senki nem tud változtatni. 

Aztán jön egy kérdés, amivel nem tudok mit kezdeni. Mi történik a zsidókkal haláluk után. Úgy tudom, hogy minden zsidónak van helye az eljövendő világban, míg a nem zsidóknak, ha betartják Noé hét törvényét. Ez a válasz nem elégíti ki őket, kérdezik, hogy a jó zsidóknak és a rossz zsidóknak ugyanott van helyük? Mondom, nem tudom. Ettől felébred és megélénkül az egész társaság, többen mondják, hogy ez alapkérdés. 

Az egész héberül zajlik, néha Micikéhez fordulok, hogy segítsen fordítani. Aztán mondják, hogy menjünk ki és várjunk. Kint Micike megölel és mondja, hogy elfogadtak. Később kijön ugyanaz a rabbi, aki a fiatal nőt próbálta nyugtatni, és mond valamit, de én már nem tudom felfogni a szavakat. Ügyintézünk, szerdán megyek a mikvébe, ami szerencsére Micike háza mögött van. Micike boldogan mondja, hogy ezt a halál utáni dolgot még meg kell beszélnünk. Eddig tényleg nem foglalkoztam ezzel, jobban érdekelt, hogy mi van itt, ebben az életben. 

Budapesttől elfelé ...

Jól időzítek. Bevonultam a Facebookra az új képpel mint Honthy Hanna egy nappal a szülinapom előtt, majd fogadtam az ünneplést. Több mint 140 like jött. Szeretem így ünepeltetni magam, és aztán zavarba jövök tőle. Túl sok leszek magamnak. Biztos, hogy néha valóban olyan vagyok, mint a képen, de az is biztos, hogy néha leharcoltabb, fáradtabb, öregesebb.

Aztán a szülinapomon, pénteken vacsora közben Petyus mesélt egy emberről, akit ugyanakkor műtöttek, mint őt, és targoncásként tizenkét órai munkáért kap 7 ezer forintot, 24 órai munkáért 14 ezer forintot. Én rosszabb esetben egy órai munkával keresem ezt meg, jobb esetben félóra alatt, még akkor is, ha nem az árbevételt számolom, csak azt, ami valóban hozzám jut. Ennek az igazságtalansága vissza-visszatér hozzám. Tanácstalan vagyok. Ha kevesebbért dolgozom, nem tudom fenntartani a kettős életemet, és a különbözet nem jut el ezekhez az emberekhez. Nekik ráadásul nem is adomány kell, hanem munka rendes fizetéssel. Amikor gyerek voltam, még hittem abban, hogy a világ igazságosabb lesz. Most nem hiszem. Közben rav Jehosua szavai jutnak eszembe, hogy aki hívő, az optimista. Ez kétélű mondat. Azt is jelenti, hogy nem kell kifejezetten Istennel foglalkozni, hogy hívő legyél, de azt is, hogy a bizonyíték nélküli hit kell ahhoz, hogy optimista legyél. 

Lehet, hogy kellene ingyen dolgozni azok számára, akik valamilyen módon megsegítenek ilyen embereket.

Bedobtak cédulát ruhajavításról. Összegyűjtöttem a javítandó ruhákat, elvittem. Középkorú nő a Kolóniában, szoba-konyhás lakásban. A lakás tiszta, rendezett, próbálom a ruhát, közben Erzsike, a varrónő folyamatosan morog. Ha jól értem, a szocialistákat szidja, a bankokat, a cigányokat, a szomszédokat, a környezetet, szóval elég széles körben talál indulatra okot. Annyira bele tud merülni, hogy néha a keze megáll a levegőben. Időnként rászólok, hogy nekem sietnem kell dolgozni. Ilyenkor folytatja a munkát.

Elég szép és jó, amit csinál, úgyhogy összeszedtem még dolgokat, és azokat is elvittem javíttatni. Most már a mostani kormány is sorra kerül a szidalmazásban, természetesen a Kúria is, amely „a bankok pártján áll”, és végül sorra kerülnek a zsidók is mint akik felelősek Magyarország válságáért. A második ilyen mondatánál megjegyzem, hogy ezt jónak mondja, mert én is zsidó vagyok. Nem azt mondom, hogy „az” vagyok, hanem használom a zsidó szót, hogy még csak félreértés se essék. Erzsikének megáll a keze a levegőben, bizonytalan hangon kérdezi, hogy „igen”? Több szidalmazás, morgás, hőbörgés nincs, inkább azt fontolgatja, hogy a párjának van amerikai állampolgársága, kimegy vele esetleg, és majd ott boldogul.

Pénteken megyek a kész ruhákért, Erzsike nincs otthon, a párja, egy nagyon jó külsejű, és kedves, vidám arcú férfi fogad, a ruhák összekészítve, mondja, hogy nézzem meg őket, mondom, hogy erre semmi szükség, biztos jók. Szabadkozni kezd, hogy Erzsike zsidózott, és hozzáteszi, hogy neki van izraeli állampolgársága, a felesége zsidó, ő is élt kint, aztán Amerikába ment. Hát, így jártunk Erzsike és én.

Az indulatos ügyfelemnek jót tesz a coach-képzés, már maga a tény, hogy felvették és csinálja. Azt nem tudom, hogy mit tanulnak, és az jó-e neki. Nálam kimorogja magát, megnyugszik, csak az zavarja, hogy rámpakolja a feszültségeit, próbálom megnyugtatni, hogy nem, amikor elmegy, utána nem marad velem a feszültség, hiába vitatkozunk harsányan és keményen, amikor itt van. Elmegy, aztán kapok egy sms-t hogy melegséget érez, és azt, hogy szereti az embereket. Nagyon öröm ezt olvasni, már ezért megérte dolgozni vele.

Nehéz volt tegnap eljönni a babától. Olyan érzésem volt, hogy van valami lezáratlanság, ahogy egy pillanatra felém nyújtotta a kezeit. Jó volt a földön feküdni vele, ahogy fogta az ujjamat, és rám se nézett, csak feküdt nyugodtan.

Holnap bét din elé megyek. Sok mindent tudok, és sok mindent nem. Mégsem tanultam, úgysem többet kell tudnom, hanem csinálnom kell. Az alapok megvannak, a tanulásnak meg soha nincs vége. Hál'Istennek. Most van, amit következetesen, gondolkodás nélkül csinálok, és van, amiben következetlen vagyok.