Egy hétköznap ...

Este beszéltem A-val. Fáradt és szomorú volt a hangja. Tényleg az volt. Nem tudtam, mit mondjak neki. Hallgattunk egy darabig, aztán jelentéktelen dolgokról beszéltünk, és letettük.

Jé ma megy bét din elé. Izgul persze, bár többet tud, mint a legtöbb zsidó. Olyanokat is, amikről nem is hallottam. Próbálom kajával traktálni, hogy legalább a gyomra rendben legyen, végül a levesre megadja magát, és eszik.

Reggel fel akartam hívni a konyhátlan hely tulajdonosát, de ő előbb hívott. Mondtam, hogy több napba telik, mire megszerzem a pénzt. Ha addig kiadja, megértem, hogy nem vár rám. Azt javasolta, hogy adjak 500 sékel foglalót, akkor fenntartja. Ezt elengedtem a fülem mellett, mondtam, ha rendelkezésemre áll a pénz, hívom. A. nem akarja velem megnézni, pedig jó lenne, ha egy itteni ember majd velem jönne, amikor még egyszer megnézem, és szerződést kötök.

Nehéz dönteni, hogy a konyhátlan helyet vegyem ki 2500-ért jó helyen, közel mindenhez a nyelviskola idejére, azaz öt hónapra, vagy 3200-ért egy kétszobásat, naponta másfél óra buszozással, egy évre, mert ennyire adják. Arra bízom, hogy melyik lesz meg, mire megszerzem a pénzem a magyarországi banktól.

Nagyon élvezem az iskolát. Kezdek kicsit gyorsabban írni, de még mindig meg kell néznem a lapomat, ha dalet, zájin vagy cádi betűt kell leírnom kézírással. Nem is értem, mire jó a héber kézírás, mikor az se folyóírás. Minek annyira bonyolítani. A szóvégi cádi és pé meg aztán végképp elbizonytalanít. Sebaj, belejövök. A tanárnő szemén látom, hogy sokat megélt, mégis olyan energiával tanít és humorizál, hogy csak nézek. A második szünetre elfáradok, lelassulok, de aztán szünet után megyünk tovább. Akkor már szerencsére kevés van hátra. A második emeleten vagyunk, szünetben lemegyünk, a bejárat előtt padok és műanyag székek, levegőzünk. Ez jót tesz. Gondolom a két emelet le-s-föl is. Hogy fogom megjegyezni a szavakat!? A memorizálás mindig a gyengém volt.

Jé lelkesen jött vissza, nagyon élvezte a "vizsgát". Kedvesek voltak, támogatóak, és persze olyanokat is tudott, amiket nem szoktak tudni. Egy újabb lelkes zsidó a klubban! Hoztam vörösbort, hogy ünnepeljünk. Nem volt kétségem, hogy sikerül neki.

Itt mindig begöndörödik a hajam, és puhább a bőröm. Ezt szeretem.

Nem tudom, mennyit torzítok az emlékeimen attól, hogy rögtön olvassák, amit írok. Azt tudom, hogy nem írok meg mindent, amikor tartok attól, hogy akiről írok, nem venné jó néven. Biztos könnyebb lenne, ha most csak magamnak írnék, és csak akkor olvasnák, amikor már meghaltam. De nem ezt teszem.

K. írta, hogy kinézett a zsinagóga kertjére, és hiányoztam. Ez pont akkor volt, amikor én is zsinagógában voltam, ridegnek éreztem a környezetet, és hiányzott az ottani fészekmeleg. Hogy fogom én itt felépíteni azt, ami otthon megvolt - nem tudom.

Olvasom a kollégák levelezését, és annyira távol van tőlem, amiről írnak. Most nem érdekel az üzleti sikeresség. Erre persze lehet, hogy megkérdeznék, mikor is érdekelt. De valójában volt idő, amikor meg akartam mutatni, hogy többre vagyok képes, akár egyedül is. Most jobban tudok segítséget kérni és elfogadni, mint akkor.

Holnap addig fogok aludni, ameddig jólesik. Ami leckét feladtak ma az iskolában, annak nagy részét tegnap véletlenül megcsináltam.