Munkahét vége ...

Átköltöztem. Behordtam a cuccaimat, áthoztam egy asztalt is, áttoltam a hűtőt az ellenkező oldalra, kivittem az összes itteni edényt, főzőlapot, kitakarítottam, felraktam a képeket, és gyönyörködöm a fürdőszobában. Igen, igaza volt Amitnak, a fürdőszobában akarok lakni. Ettől megnyugodtam. Hogy akár azt is választhatom, hogy a fürdőszoba alapján döntök. Azzal, hogy nem rögtön csaptam le erre a lakásra, elbuktam 1500 sékelt, de még így is olcsóbb, mint minden eddigi lakás. Csak még nincs Ila-szaga.

Yael vett és elhozott egy kétrészes elektromos főzőlapot, a felét kifizették. Így most már tudok kósert főzni. Hozott két terítőt is, tegnap, amikor felhívtam, hogy kellene terítő, mondta, hogy már előkészítette. Annyi jót kapok itt emberektől, hogy tovább kell majd adnom, nem tarthatom meg, túl sok.

Yael éppen itt volt nálam, és nézelődött, hogy mire van még szükségem, amikor szólt a telefon. A befogadási minisztériumból hívott egy nő, kérdezte, beadtam-e már az okleveleimet, hogy honosítsák. Mikor hallotta, hogy még nem, kérdezte, miért nem. Úgy magyarázkodtam, mint egy kisiskolás, aki nem csinálta meg a házi feladatot. Adott két telefonszámot, az egyikhez adjam a közgazdaságit, a másikhoz a pszichoterápiást, meg a sajátját is, hogy tudjam őt is hívni. Húú vazze, ezek nem viccelnek! Úgy látszik, nem akarnak munkanélküli segélyt fizetni nekem.

Tegnap Juli amerikai barátnője mesélte, milyen állásai voltak, és akkor egyszercsak világos lett, hogy akár állásba is elmehetnék. Eddig eszembe se jutott, és nyomasztott, hogy mikor lesz annyi terápiás, vagy pláne coaching ügyfelem, amennyiből meg tudok élni. Ha kapnék félállást, akkor megszűnne az időnyomás. Az biztos egy kultúrsokk lenne, az utóbbi húsz évben már otthon se tudtam szervezetbe betagozódni.

Az ittlétemnek az egyik értelme az, hogy az otthon berögzült világképemet, magatartásaimat kibillenti a helyéből. Ami otthon működik, nem biztos, hogy itt is. Amit ott nem, lehet, hogy itt pont azt kell csinálnom. Ilyen a sorbanállási megszokásom. Kellő távolságban, szigorúan betartva az érkezési sorrendet. Ez volt a normám. Ha nem tudok ebből kijönni, nem jutok hozzá azokhoz a dolgokhoz, amikért beállok a sorba. Ez a kaland itt. Mennyire tudok kijönni a megrögzöttségeimből.

Tegnap Julinál TuBiSvát szédereztünk. Juli talált egy nagyon jó leírást, beszerzett mindenféle gyümölcsöt, és az amerikai barátnőjével hárman végigcsináltuk. Nagyon jó tanulás volt, és közben ettünk diót, mogyorót, avokádót, sárgadinnyét, almát, gránátalmát, datolyát, epret, olajbogyót, sós kekszet, fehérbort, vörösbort, és még több minden mást. Jók ezek a zsidó ünnepek, hogy enni is kell. Már az ulpánon behozott az egyik tanár egy tál szárított gyümölcsöt és mandulát, úgyhogy már ott ünnepeltünk. Ma a TV-ben a fák újéve kapcsán a karmeli erdőtűzről volt műsor. Meginterjúvoltak különböző embereket, többek között egy meghalt tűzoltó özvegyét, és a fiúkat is, akik miatt fellobbant a tűz. A végén egy olyan emberrel beszéltek, aki azon dolgozik, hogy helyreálljon az erdő. Nem értettem, amit beszélnek, inkább a gesztusokat és arckifejezéseket tudtam értelmezni.

Ma korábban indultam iskolába, elmentem a tengerig, ott sétáltam végig. A tenger hihetetlenül kék, szemből süt a nap, mindenféle zajok, egy férfi ül a biciklijén, és nézi a tengert, egy nő padon olvas, talán ketten úsznak a vízben. Mire az iskolába érek, megint rendesen lélegzem.

A csoportból a román lány szerintem nem fog ittmaradni. Nyomasztja őt, hogy milyen keveset tud, mégse csinálja meg a leckét. Több nőnek a csoportban itteni barátja van, azok tartják el őket. Az övé most elmegy több hónapra, akkor a Romániában élő szüleivel fizetteti meg a lakást. Kérdeztem, hogy ennyire módosak-e a szülei, azt válaszolta, hogy nem, de mindent megtesznek a gyerekükért. Nem kérdeztem tovább.

Az iskolában az utolsó félórára annyira kimerülök, hogy szinte rosszul vagyok. Jólesik utána gyalogolni. Ma volt az utolsó nap a héten, holnap főzök, találkozom Amittal, aztán szombatolunk. Tízkor már aludni fogok. Vasárnapra kipihenem magam. Majd akkor délelőtt csinálom meg a leckét.

A reformboltban, ahova járok, van valami kedvezményt adó kártya. Megtudtam, hogy azt vagy úgy szerzek, hogy fizetek 35 sékelt, vagy elmegyek az egyik előadásukra. Ma elmentem, és végighallgattam. Nagyon boldog voltam, amikor felismertem szavakat. Kozmetikai termékbemutató volt, a végén lehetett volna bőrtípus-megállapítást végeztetni, de nem nyomultam eléggé, és nem volt türelmem kivárni a soromat. De a kártyát megkaptam. Elmenőben a srác, aki tegnap javasolta, hogy menjek el az előadásra, kérdezte, hogy vagyok. Már ismerősök vagyunk.

Ma Ricsivel kicsit beszélgettünk héberül. Jólesett.