Ügyintézés, II. felvonás

Csöngetésre ébredtem. Bimbam-csengő, hármat kongatott. De hiszen itt nincs is csengő. Álmodtam a csöngetést, és felébredtem rá. Ideje felébredni. Még sose keltem ilyen korán, mióta itt vagyok.

Yaelék elvittek az Orange ügyfélszolgálatára. Egy órát ültünk, vártunk. Aztán Yael szólt az egyik ügyintézőnek. Az utánanézett, és néhány perc múlva odajött, és magyarázta héberül, mit kell tenni. Yael le akarta fordítani, de megkértem a férfit, hogy mondja el angolul. Közvetlenül akartam vele beszélni. Odaadott egy lapot, hogy azt töltessem ki a bankban, írjam alá, hozzam vissza. Felháborodottan kérdeztem, hogy akkor majd megint egy órát kell-e várnunk. Azt javasolta, hogy nyitás előtt menjünk oda, ő már ott lesz, és elintézi nekünk. Yael megkérdezte a nevét, hétfőn újramegyünk. Úgy látszik, itt van a hivatalos eljárás, és van a személyreszóló eljárás. Ez utóbbihoz jó legalább egy kicsit nudniknak lenni.Ricsi lekésett miattam egy találkozót.

Elmentem a bankba, egy fiatal pasihoz kerültem, aki egyszer már kiszolgált, és nagyon előzékeny volt. Kitöltötte nekem a lapot, részben persze helyettem, hiszen normális esetben az ember maga tölt ki egy formanyomtatványt. Kaptam új, dombornyomott hitelkártyát is. A régit nem vonták be, kérdeztem, hogy miért nem, mondta, mind a kettőt tudom használni, ha véletlenül egy ATM elnyelné az egyiket, ott a másik. Na, erre nem gondoltam.

Elmeséltem az ulpánon az Orange irodai történetet, és azokat a kifejezéseket tanultuk, amit felháborodásunkban kell mondani, ha valahol nem jó a kiszolgálás. A hangsúlyt is tanultuk, a hangszínt, hangerőt. Nagyon élveztem, jó játék volt!

Az ulpánon minden csoport után felsöpörnek, kiviszik a szemetet, helyreteszik a székeket. A takarítónőnek mindig előre köszönök. Az egyik nap az utcán elmenőben megszólított. Beszélgettünk, türelmesen kivárta, míg összerakom a héber mondatokat. Kiderült, hogy ő is ola hadasa, orosz, otthon óvónő volt. Azóta ha találkozunk, kicsit beszélgetünk.

Ma voltam a Bar Ilan egyetemen. Nem is tudtam, hogy az egy vallásos egyetem. Amerikából Les beajánlott az itteni professzornak, aki Gestaltot tanít pedagógusoknak, iskolai tanácsadóknak. Elküldtem az életrajzom, és megegyeztünk, hogy ma elmegyek, bemutatkozom a csoportnak, és majd tanítok kiscsoportban, ha lesz olyan, aki hajlandó angolul dolgozni. Bemutatkoztam nekik héberül, aztán a bonyolultabb dolgokat angolul mondtam el. A professzor feldicsért nekik, én meg hihetetlenül megtisztelve éreztem magam. Figyeltek, láttam, hogy örülnek, hogy héberül szólaltam meg, aztán kérdeztek is. Az első kérdés az volt, hogy mi az a Gestalt. Majdnem elnevettem magam, ez az a kérdés, amivel rendszeresen találkozom tanítás előtt, közben és után. Aztán össze is állt az a csoport, amelyik angolul fog dolgozni az én jelenlétemben. A proffal megállapodtunk, hogy nem jövök minden csütörtökön, mert ütközik az ulpánnal, de megbeszéljük, és időnként jövök.

A buszon megszólított egy fiatal nő. Megtudtam, hogy a Negevben született, kibucban nőtt fel, zenetanár, és szeret bejönni Tel Avivba, aztán szeret visszamenni természeti környezetbe. Megállapítottuk, hogy Tel Aviv rettentően drága, azt mondta, ez nem volt mindig így, csak az utóbbi években. Aztán elköszöntünk, és én leszálltam.

Annyira jó érzésem lett az egyetemi élménytől, és annyira büszke voltam, hogy amikor az ulpánon az első részt lekésve fél 3-kor megjelentem, és a tanár úgy köszönt, hogy jó reggelt, elmeséltem, hogy hol voltam. Ettől meg ő lett olyan lelkes, amin ledöbbentem. Ez neki is megtiszteltetés, állította, és az egész csoportnak elmondta. Forró lett az arcom, zavarba jöttem. De azért örültem. Milyen jó, hogy együtt örülnek velem! És milyen rettentő mázlista vagyok, hogy már alakulnak a szakmai kapcsolataim! Most már csak héberül kellene jól tudni4

Banki sikerek

Tegnap éjszaka sokáig chateltem olyannal, akivel mostanában keveset beszélgettünk. Nagyon kellemes, otthonos érzés volt. Aztán kilenc órát aludtam.

Nem sok kedvem van felkelni. De amikor elhúzom a függönyöket, és megint verőfény van kint, visszatér a lendületem.

Megint megpróbáltam átutalni a magyar számlámról az izraelire. Az ilyentől, ha nem sikerül rögtön, pánikba esem. Az otthoni bankáromnak írtam tegnap, amikor nem ment, mára válaszolt. Aztán Pisti is segített, és így sikerült. Addigra már kimerültem. Még azt is el akarta magyarázni, hogy tudok a blogon írni és elmenteni, de ez már túl sok lett volna. Ha még tovább kell új technikával foglalkoznom, kiegyenesednek az agytekervényeim. Pedig még hátravan, hogy az izraeli bank honlapján meg tudjam nézni, mennyi pénzem van. Ezt egyszer már próbáltam, nem sikerült, azóta halogatom. De meg akarom csinálni, mert a tulajdonosnak tartozom a pénzzel, és nem akarom várakoztatni.

Végeztem az átutalással, ettem, és mentem iskolába. Egy fekete nő megszólított az utcán, csak a pénz szót értettem. Mentem tovább. A közelben lévő szőnyegbolt tulajdonosa kint állt, és nézte a nőt. Otthon szoktam adni, ha pénzt kérnek, bár nem mindnek. Egyszer Amerikában volt hogy egy nő kért, és nem adtam, máig emlékszem rá, és sajnálom, hogy nem adtam, de akkoriban ott is új voltam, és nem értettem rögtön, amit mondott. Most is ez volt. Azt hiszem, a félelem visz tovább. Lehet, hogy erre az asszonyra is mindig fogok emlékezni. De ezt már nem tudom meg nem történtté tenni.

Nem írtam meg a leckét. Az órakezdésig meg a szünetben próbáltam behozni a lemaradást. A füzetemet is elfelejtettem elvinni, így fejből írtam a szavakat, nem tudtam leellenőrizni. Kevésbé tudtam figyelni, mint eddig, még mindig rajtam volt a bankolás stressze, de még így is felvillanyozott a tanulás. Most már kezdek gyorsabban irni. Ez haladás. A tulaj közben felhivott, hogy találkozzunk korábban, de mondtam, hogy fél 6-ig iskolában vagyok. Nem akarok még egy félórát sem kihagyni. Elfogadta.

Megkaptam a kulcsokat. A cigányképű tulaj mindent megmutatott, bekapcsoltuk a TV-t, megnéztük az internet kapcsolatot. A gtalk nem működik, de egyébként van kapcsolat. Gyorsan, szinte kapkodva beszél, és mozog. Kértem a szobába több fényt, holnap jön, és kicseréli a körtét. Aztán ottmaradtam egyedül. Tettem-vettem, de nincs még kedvem itt aludni. Rideg. Nappal barátságosabb. Holnap vennem kell szőnyeget, vagy valamit, amitől otthonosabb. Meg műanyag tálakat, hogy tudjak mosogatni. Lesz TV-m, tudok híreket nézni, hátha segít a nyelvtanulásban, meg egyébként is, amíg nem tudom, mi történik itt, addig vendég vagyok.

Visszajöttem J-hez, bekapcsoltam a gépét, és nekiálltam a helyi bank honlapján az internetes bankba bejutásnak. Nem ment. Felhivtam a megadott számot, az ügyintéző precizen és gyorsan magyarázott angolul. Kértem, hogy lassabban, és válaszolta, hogy persze, "no pressure". Ez levette a nyomást rólam. Lehet az itteniekkel beszélni, ha az ember tudja, hogy mit akar. Kb. 20 perc próbálgatás után rájöttem, hogy a bankfiókban az ügyintéző elírta a bankszámlaszámomat, ezért nem sikerült bejutnom a honlapra. Ez is megvan. Mire végeztem, az arcom teljesen kipirosodott. Két banki akció egy napra, hatalmas teljesítmény. Büszke vagyok magamra.

Van 4500 sékelem, ezt mind itt kaptam. Idéntől felemelték az apanázst kb. 20 %-kal. Éljen, éljen!!

Egy korábbi magyar ismerős a JMPointon üzenetet írt, levelezni kezdtünk, kérdezte, hogy ugye itt mindenki depis a háború miatt, és nem bíznak a barátaikban sem, hátha hátulról beléjük döfik a kést. Meglepett. Itt Tel Avivban nyoma sincs a háborúnak, fegyvereseket sem látok, katonai helikoptert is csak egyszer. Lehet, hogy a saját rosszkedvét vetiti ide.

Felmegyünk a tetőre. A Hold a tenger fölött, nagy és aranysárga karéj. Még soha nem láttam ilyet.