Ügyintézés, II. felvonás

Csöngetésre ébredtem. Bimbam-csengő, hármat kongatott. De hiszen itt nincs is csengő. Álmodtam a csöngetést, és felébredtem rá. Ideje felébredni. Még sose keltem ilyen korán, mióta itt vagyok.

Yaelék elvittek az Orange ügyfélszolgálatára. Egy órát ültünk, vártunk. Aztán Yael szólt az egyik ügyintézőnek. Az utánanézett, és néhány perc múlva odajött, és magyarázta héberül, mit kell tenni. Yael le akarta fordítani, de megkértem a férfit, hogy mondja el angolul. Közvetlenül akartam vele beszélni. Odaadott egy lapot, hogy azt töltessem ki a bankban, írjam alá, hozzam vissza. Felháborodottan kérdeztem, hogy akkor majd megint egy órát kell-e várnunk. Azt javasolta, hogy nyitás előtt menjünk oda, ő már ott lesz, és elintézi nekünk. Yael megkérdezte a nevét, hétfőn újramegyünk. Úgy látszik, itt van a hivatalos eljárás, és van a személyreszóló eljárás. Ez utóbbihoz jó legalább egy kicsit nudniknak lenni.Ricsi lekésett miattam egy találkozót.

Elmentem a bankba, egy fiatal pasihoz kerültem, aki egyszer már kiszolgált, és nagyon előzékeny volt. Kitöltötte nekem a lapot, részben persze helyettem, hiszen normális esetben az ember maga tölt ki egy formanyomtatványt. Kaptam új, dombornyomott hitelkártyát is. A régit nem vonták be, kérdeztem, hogy miért nem, mondta, mind a kettőt tudom használni, ha véletlenül egy ATM elnyelné az egyiket, ott a másik. Na, erre nem gondoltam.

Elmeséltem az ulpánon az Orange irodai történetet, és azokat a kifejezéseket tanultuk, amit felháborodásunkban kell mondani, ha valahol nem jó a kiszolgálás. A hangsúlyt is tanultuk, a hangszínt, hangerőt. Nagyon élveztem, jó játék volt!

Az ulpánon minden csoport után felsöpörnek, kiviszik a szemetet, helyreteszik a székeket. A takarítónőnek mindig előre köszönök. Az egyik nap az utcán elmenőben megszólított. Beszélgettünk, türelmesen kivárta, míg összerakom a héber mondatokat. Kiderült, hogy ő is ola hadasa, orosz, otthon óvónő volt. Azóta ha találkozunk, kicsit beszélgetünk.

Ma voltam a Bar Ilan egyetemen. Nem is tudtam, hogy az egy vallásos egyetem. Amerikából Les beajánlott az itteni professzornak, aki Gestaltot tanít pedagógusoknak, iskolai tanácsadóknak. Elküldtem az életrajzom, és megegyeztünk, hogy ma elmegyek, bemutatkozom a csoportnak, és majd tanítok kiscsoportban, ha lesz olyan, aki hajlandó angolul dolgozni. Bemutatkoztam nekik héberül, aztán a bonyolultabb dolgokat angolul mondtam el. A professzor feldicsért nekik, én meg hihetetlenül megtisztelve éreztem magam. Figyeltek, láttam, hogy örülnek, hogy héberül szólaltam meg, aztán kérdeztek is. Az első kérdés az volt, hogy mi az a Gestalt. Majdnem elnevettem magam, ez az a kérdés, amivel rendszeresen találkozom tanítás előtt, közben és után. Aztán össze is állt az a csoport, amelyik angolul fog dolgozni az én jelenlétemben. A proffal megállapodtunk, hogy nem jövök minden csütörtökön, mert ütközik az ulpánnal, de megbeszéljük, és időnként jövök.

A buszon megszólított egy fiatal nő. Megtudtam, hogy a Negevben született, kibucban nőtt fel, zenetanár, és szeret bejönni Tel Avivba, aztán szeret visszamenni természeti környezetbe. Megállapítottuk, hogy Tel Aviv rettentően drága, azt mondta, ez nem volt mindig így, csak az utóbbi években. Aztán elköszöntünk, és én leszálltam.

Annyira jó érzésem lett az egyetemi élménytől, és annyira büszke voltam, hogy amikor az ulpánon az első részt lekésve fél 3-kor megjelentem, és a tanár úgy köszönt, hogy jó reggelt, elmeséltem, hogy hol voltam. Ettől meg ő lett olyan lelkes, amin ledöbbentem. Ez neki is megtiszteltetés, állította, és az egész csoportnak elmondta. Forró lett az arcom, zavarba jöttem. De azért örültem. Milyen jó, hogy együtt örülnek velem! És milyen rettentő mázlista vagyok, hogy már alakulnak a szakmai kapcsolataim! Most már csak héberül kellene jól tudni4