Egy jó nap

Holnap kezdődik az ulpán. Tegnap is, ma is egy-egy órát töltöttem a könyvtárban, a folyóirat-olvasóban, és olvasgattam a címeket, néha a mobilomat használtam szótárként. Egy óra újságolvasás eléggé lefáraszt.

Akartam múzeumba is menni, de tegnap zárva volt, ma meg telefonált B. hogy Tel Avivban van, találkozzunk. Találkoztunk. Kimentünk a tengerpartra, leültünk a homokra a törülközőjére. Rajtunk kívül csak a parton futók és sétálók. Süt a Nap, a homok hűvös, fázik a lábam. Amikor meglátok három NDK-s túristát úszni a tengerben - kik mások lehetnek decemberben -, kedvet kapok én is. Nincs nálam fürdőruha, B. felajánlja az ő úszónadrágját és egy trikót, ha tényleg olyan őrült vagyok, hogy be akarnék menni a vízbe. Tényleg. Fogja a törülközőt körülöttem, átöltözöm a takarásában. Kicsit bonyolult, de sikerül.

A víz közel nem olyan hideg, mint első pillanatra tűnik. Meglep, hogy sós, pedig tudtam, hiszen tenger, próbáltam már. Megint a szabadságérzés, mint szinte mindig a tengerben úszva. Egyedül vagyok ebben az óriási medencében. Jó is ez.

Aztán kiúszom, újra a bonyolult logisztika, hogy rámkerüljön a száraz ruha. Megnézzük a naplementét, addigra már nagyon fázik a lábam, amire nem akarom a cipőt visszahúzni, amíg a mély homokban megyünk.

Elautózunk egy piac környéki jemeni étterembe. Ahogy B. lelassít két férfi mellett, és lehúzza az ablakot, az egyik rögtön mondja, hogy "tessék". B. kérdezi, honnan tudta, hogy kérdezni akar valamit. A fiatal férfi válaszolja, hogy láttam. "És azt is tudja, hogy mit akarok kérdezni?" Találgatni kezdenek, hogy mit keresünk, nem találják el. Vidám, játékos párbeszéd emberek között, akik még sose látták egymást. Amikor B. mondja az étterem nevét, mondják, hogy az zárva, de van egy nagyon jó hely, jemeni és kóser, és elmagyarázzák, hol.

Belépünk az étterembe. Kicsi, üres, szocialista étkezde hangulata lenne, ha nem lenne a falon a lubavicsi rebbe és két szintén híres rabbi rokonának a képe. Kicsi, görnyedt, nehézkes mozgású, fehér szakállas öregember jön elénk. Kérdezi, mit kérünk, én nem értem a beszédét. Mikor mondom, hogy birkabordát ennék, B. mondja, az biztos nincs itt. Azért megkérdi, az öreg mondja, hogy persze, hozza. Teát is kérek, hozza, cukrosan, amilyet soha nem iszom, de most jól esik. Mindent úgy hoz, hogy kételkedem, hogy elér az asztalunkhoz, rohannék segíteni, de mindig odaér. Amikor közel van hozzám, feltűnik, hogy az arca nem olyan öreg. B. szerint hetvenes lehet.

Olajbogyó, uborka, pita, falafel, nyárson sült csirke, kolbász, birkaborda, sült krumpli, saláta. Régen ettem ennyi húst. Minden hihetetlenül finom, B. mondja az öregnek, hogy az ő városában nincs ilyen finom falafel. Az öreg arca nem rezzen, válaszolja, hogy Jeruzsálemben sincs. Szeretem, amikor valaki ennyire tudja, hogy milyen érték létrehozására képes, hogy még a hangszínén sem változtat, amikor ezt mondja. Hiszen ő tudja.

Végig csak mi vagyunk, később jön egy fiatalember, az szedi le az asztalt. B. beszélget vele. Ezek az izraeliek mindenkivel beszélgetnek. Kiderül, hogy ő az unoka. Elmondja, hogy mindent az öreg csinál, és az ő titka a fűszerezés, senkinek nem árulja el.

B. felajánlja, hogy megmasszíroz, és az nagyon jó lesz nekem. Ezt már hallottam. Pár hónappal ezelőtt már ajánlott ilyet valaki. Amikor annak mondtam, hogy köszönöm, egyelőre nem kérem, azt követően nem telefonált többet. Ezt elmesélem B-nek is. Lehet, hogy az izraeli férfiak specialitása a masszírozás, ami a nőknek nagyon jó? Végülis nem kizárt. Régen azt sugallta valami, hogy a nő dolga örömet szerezni a férfinak. Nem tudom, hogy az idők változtak, vagy az izraeli férfiak gondolják úgy, hogy az ő dolguk örömet szerezni a nőnek. Mondjuk a zsidó vallás ezt javasolja, lehet, hogy innen ered a különbség.

Többnyire héberül beszélünk, nagyon élvezem, B. pedig türelmesen kivárja, míg előállítom az ige múlt vagy jövő idejét. Úgy vagyok ezzel, mint középiskolás koromban a másodfokú egyenletrendszer megoldó képletével, soha nem emlékeztem, mindig újra előállítottam. Ezzel együtt viszonylag folyamatosnak hallom a beszédemet. A megnyugtató környezet segít abban, hogy előjöjjenek a szavak.

Már nem emlékszem, hogy hol engedtem el, hogy beszámoljak az Orange-zsal folytatott harcról. Írtam a Távközlési minisztériumnak, nem válaszoltak, írtam megint, válaszoltak, hogy az Orange próbált hívni, de nem ért el. Újra írtam, hogy amikor külföldön vagyok, kikapcsolom az izraeli mobilom, mert egy vagyonba kerül külföldön használni (mint kiderült, ha én hívok, percenként kb. 1000 forint, ha engem hívnak, percenként kb. 700 forint). Ma hívtak az Orange-tól. A fiatal férfi hosszan magyarázza, hogy januártól kezdve melyik hónapban miért annyit fizettem, amennyit. Ahogy beszél, világos, hogy a minisztériumi levelet továbbküldték nekik. Amikor elér júniushoz, közbevágok , hogy engem igazán az zavar, hogy fizetnem kell a mobilért, amire azt mondták, hogy ingyen van. Először próbálja elmagyarázni, mit jelent az ingyen az Orange-nál, de leugatom. Erre mondja, hogy ennek utánanéz, és visszahív. Később visszahív és azt ajánlja, hogy mostantól nem kell fizetnem a mobilért. Hét hónap van hátra, ennyit nyertem, meg annyit, amit eleinte nem kellett fizetnem. És a továbbiakban, ha bármi gondom van, a honlapjukon írjak. Mondom, nincs angol. "De van ... ja, tényleg nincs." Mindenesetre elmagyarázza, hogyan tudok nekik írni. Úgy látszik, nem szeretnék, ha a minisztériumot zargatnám megint.

Nagyon örülök. Megerősödik az az érzésem, mint amit az USÁ-ban tapasztaltam meg, hogy ha kitartó vagyok, elérem, amit akarok. Nem mintha Magyarországon nem tudtam volna kielégíteni a legfontosabb igényeimet, csak sokkal több erőfeszítéssel és sokkal több kompromisszummal, annyira, hogy volt, amikor belefáradtam, feladtam. Itt úgy van a rendszer kitalálva, hogy ha azt hiszem, hogy igazam van, akkor előbb-utóbb igazam lesz. Ráadásul a Nap is süt.

"Időm van, ..."

J. nagypapája nemrég halt meg, és amikor kádist mondunk, rá gondolok. Sose találkoztam vele, mégis, mintha személyesen ismerném. Ennyivel tartozom neki, bár nem volt vallásos. Mondom a kádist, nézem közben a falat, egyszercsak "megszólal" előttem, fejmagasságban "mi ez a hülyeség?" Egy pillanatra megakadtam, aztán folytattam. Majd elkezdtem ásitozni. Mégiscsak meg tudott zavarni. De nem tűnt el, végighallgatta, olyan "na jól van, ha neked ez kell" módon. Ez hetekkel ezelőtt volt, most már nem látom őt olyan közel, távolodik.

Tegnap megkaptam az Orange számlát. Már amikor meglátom, hogy emailt küldenek, ideges leszek. Belenéztem, 355 sékel. Annyira felindultam, hogy remegett a gyomrom és a kezem. Felhivtam Julit, elmondtam neki, és hebegtem az indulattól. De akkor már megvolt a tervem, hogy mit csinálok.

Este dolgoztam az ügyfelemmel, az egyetlennel, akkor teljesen kiment a fejemből. Igy amikor hazamentem, már nyugodt voltam, sőt derűs. Pedig nem volt könnyű munka, nem éreztem utána azt az elégedettséget, amit annyira szeretek a coacholásban, amikor mindketten azt érezzük, hogy történt valami, ami lehet, hogy kicsi, szinte észrevétlen, de világit, mint a szentjánosbogár.

Ma arra gondoltam, hogy folytatom tovább az iskolát, ami arra képez ki, hogyan lehet eredményesen túlélni Izraelben. Valószinüleg még sok tanulnivalóm van, a direktségem, kitartásom, talpraesettségem keveréke még nem a megfelelő ide. "Időm van, tejem van, miért ne szoptassak." Elmentem a Cellcomhoz, megkérdeztem, ha átjövök hozzájuk az Orange-tól, milyen szolgáltatást, milyen feltételekkel kinálnak. 150 perc, 150 sms, végtelen internethasználat 120 sékelért, a telefonszámom marad. Kiváló! Elmentem a bankba, és letiltottam az Orange kifizetést. Itt nincs olyan, hogy az mondom, x cég y összegig vehet le a bankszámlámról, vagy bármennyit, vagy semennyit. Hát most semennyit. Majd ha én úgy döntök. Megszereztem a kommunikációs minisztérium honlapjának cimét, irtam egy panaszlevelet, azt most lefordittatom héberre, hogy a minisztériumi ügyintézőnek ne kelljen erőfeszitést tennie az angollal. Ez a következő lépés, aztán majd elmegyek az Orange ügyfélszolgálatára, megkérdezem, mi ez a 355 sékel. Ha ki kell fizetni ezt is, a telefont is, akkor is megéri otthagyni őket, mert már idegesitenek.

Egy itteni gestaltos szétküldte 300 cimre az angol életrajzomat, azt mondja, van érdeklődés, de van, aki inkább héberül olvasná. Úgyhogy most lefordittatom héberre. Fogok csináltatni személyes honlapot angolul és héberül. Beindultam.

Döntés előtt

Az Orange-ból a kiváló amerikai angolsággal beszélő, de most már nagyon fáradt hangú nő azzal az ajánlattal állt elő, hogy 164 sékelért beszélhetek Izraelben akárkivel 300 percet (most kb. 150-et beszélek), küldhetek 200 sms-t (most 30-at küldök), beszélhetek másik Orange fogyasztóval 500 percet, internetezhetek 2,5 Gb-nyit (most 1-nél kevesebbet használok). A mobilra vállalt kötelezettség még 11 hónapig tart, azt kell fizetnem, ha visszamegyek Magyarországra, ezt nem tudják elengedni, ez kb. 50 sékel, azaz 3000 forint. Azt mondtam, hogy ezen gondolkodnom kell, beszélek a tanácsadómmal, és holnap visszahívom.

Az elmúlt napokban arra gondoltam, hogy a döntésre magamnak adott egy évet kibővítem még egy félévvel, hogy kiderüljön, tudok-e itt élni. Eddig mindenki azt mondta, türelem, lesz ügyfelem.

Most ez az Orange ajánlat is efelé mutat. A Bezeq-kel is egy évet kötök le, amit átadhatok másnak. Most megint gondolkodhatom, mit tegyek. Szerinted?

Megy tovább ...

Megszűnt az ingyen internetem. Napokra. A szokásos oldalak helyett az jött be, hogyan tudok a Bezeq-nek fizetni. Úgyhogy felvettem velük a kapcsolatot, hogy vezessék be az internetet.

Amit addig írtam a blogra szánva, a mobilomról akartam feltölteni, de addig ügyeskedtem, hogy eltűnt. Teljesen. Oké, akkor most nem írok semmit. Teltek a napok, talán a hetek is, senki nem hiányolta. Lebegek ég és föld között, körülnézek, sehol senki. Ijesztő egyedül. Aztán egyszercsak arra gondoltam, oké, egyedül vagyok, nem kell senkire és semmire figyelnem. Nem írok. Boldogulok, ahogy tudok. Megkönnyebbülést éreztem.

Most szivárogni kezdtek az üzenetek, hogy mi van már. Úgyhogy írok, meglátom, milyen rendszerességgel.

Az elmúlt pénteken az istentisztelet az utcán volt. A Nordaun zajlott a sátras tüntetés, és este a rabbink gitárral a kezében énekelt. Lapokon megvolt a szöveg, aki tudta, vele énekelte. Majd aki akarta, mécsest gyújtott, és kicsit odébb elkezdtük a szokásos szombatfogadást. Emberek jöttek-mentek, beálltak, kiszálltak, kerülgettek. Különleges hangulata volt. A Jakar közössége megtámogatta a tüntetőket.

Kezdek beljebb lenni az új ulpáncsoportban. Érzem a tanár tiszteletét. Összehaverkodtam egy meleg dominikai sráccal, és az egyik nagyhangú argentín nővel. Akik sokkal jobban beszélnek nálam, azok egy vagy több éve itt élnek. Az argentín nő szociális munkásként dolgozik, 10 éve itt él, de nem tud írni, ezért jött tanulni.

Szórakozott vagyok. Az elveszített londoni kalap után itt vettem egy rózsaszín kalapot (a képen), néhány nap után azt is elveszítettem. Mivel a tisa beávi 9 napban veszítettem el, nem vettem újat. Majd most.

Ma jöttek volna a Bezeq-től beszerelni az internetet 3 és 5 között. A pasi negyed 6-kor telefonált, hogy ma már nem ér ide, és telefonáljak a Bezeqbe, hogy adjanak új időpontot. Felpaprikázva mondtam, hogy én nem telefonálok, mert nem veszik fel, és mert leraknak, amikor angolul beszélek, telefonáljon ő, és holnap délelőtt jöjjenek. Oké, várjak, majd hívnak. Egy óra múlva visszahívtam, hogy mi van már, mondta, hogy fognak hívni. Valóban, tíz perc múlva hívtak, hogy holnap délelőtt 10-kor jönnek. Meglátjuk.

Vérszemet kaptam, hívtam az Orange-ot is. Másodszori próbálkozásra egy angolul kiválóan beszélő nő vette fel. Mondtam, hogy az Orange postai címe kell, levelet akarok küldeni. Mondjam el neki, hátha tud segíteni. Nem tud, eddig senki nem tudott, akivel beszéltem, és ha nem ad címet, akkor írok a kommunikációs minisztériumba. De, mondjam el, hátha. Elmondtam a panaszomat. Kérte, hogy várjak egy kicsit, beszél a főnökével. Rövidesen visszajött, és mondta, hogy két lehetőség van. Az egyik, hogy a főnöke hív engem, hogy megbeszéljük, mi van, a másik, hogy adnak új csomagot. Ez 250 perc telefon, 250 sms, és 20 Mb internet lenne. Mondom, már most egy gigabájtom van, nekem a 20 Mb nem elég. Oké, 2,5 Gb-ot kapok, és az egészért kell fizetnem 200 sékelt. Én nem akarok 150 sékelnél többet fizetni, és nem akarom elkötelezni magam egy évre, és nem akarom a mobil részleteit fizetni, amit rámterheltek, mert aláírtam egy héber szövegű szerződést, amit nem értettem. Abban maradtunk, hogy este még visszahív, és elmondja, hogy mire jutottak a főnökével. Most várom a hívását.

Ha nem boldogulok velük, tényleg továbbmegyek. Nekem ez tanulás. Az életképesség tanulása. A tanárnő szerint azért olyan durvák az izraeliek, mert sok kultúra találkozik itt. Szerintem meg azért, mert így maradnak életben ellenséges környezetben. Finomkodni ott lehet, ahol nincs életveszély.

Próbatételek

Az Orange a gyakorló pályám. Rájöttem, hogy túlfizetem őket, és ezt nem akarom. Bementem, hogy nem akarom az eddigi csomagot, annyit akarok fizetni, amennyit használok. Kiderült, hogy a kapott telefonért akkor viszont részleteket kell fizetnem összesen tizennyolc hónapig. Nagyon felháborodtam. Nem is tudom, hogy akarok-e itt lenni 18 hónapig. Mondtam, a főnökkel akarok beszélni. Az ügyintéző valakit odahívott, az mondta, hogy hozzam be a saját telefonom számláját, akkor nem kell részleteket fizetnem. Szereztem számlát, visszamentem. Kiderült, hogy igen, de azért mégsem. Újabb információt tudtam meg, amit eddig nem tudtam. Itt elvesztettem minden erőmet, szomorú lettem és ugyanakkor dühös is. Hülyét csinálnak belőlem, és tehetetlen vagyok. Megkérdeztem, hol tehetek panaszt. Az ügyintéző mondott egy fax-számot. Se név, semmi, csak fax-szám. Mintha a levegőben lebegne. Szomorúan ballagtam a buszhoz, egyszercsak azt gondoltam, hogy hiszen ezt a számomra tisztességtelennek tűnő "együttműködést" akár én is csinálhatom. Ha visszaköltözöm a 18 hónap letelte előtt, egyszerűen nem fizetem, és kinyalhatják. Teljesen felvidultam azon, hogy gondolatilag át tudtam lépni azt a határt, ami nekem az erkölcsösség határa volt eddig. És azt is eldöntöttem, hogy írok panaszos levelet. Otthon megnéztem az Orange honlapját, addig keresgéltem, míg találtam email-címet. Megírtam a panaszos levelet, amit egész nap érlelgettem, azt is belevettem, hogy ha nem találunk kielégítő megoldást, akkor mindenhol kifejezem az elégedetlenségemet, többek között a Facebookon is. Meglátjuk.

Aláírtam a szerződést az új lakásra, és kifizettem a letétet. Június 30-án vagy július elsején költözöm. Az előkert és a ház gondozott, sokkal szebb, mint eddig bármelyik hely. Van valami otthonosan hívogató ezen a helyen. Nagyon kiváncsi vagyok.

Nyitottam postafiókot, amennyit költözöm, kell valami stabil, és féltem, hogy az új útlevelem elvész, ha az Ámoszba küldik, ahol nincs zárható postaláda. Az új lakás postaládái zárhatók, gondoltam, átirányítom oda a leveleket, ne kelljen a Dizengoffon lévő postára elmenni értük. Ma bementem, hogy elintézzem. Elmagyaráztam az ügyintézőnek, mit akarok, ő boldogan mondta, hogy igen, lehet azt, hogy a régi címemről a postafiókba küldjék a postát. Még egyszer elmondtam, mit szeretnék, ő elismételte az ő változatát. Ekkor rájöttem, hogy amit ő mond, az nekem fontosabb, mint amit én akarok, mert akkor nem hányódik el a postám. Úgyhogy mind a két eddigi postacímként megadott címemet bemondtam, hogy onnan az egyetlen postafiókba vigyék a leveleket. Majd ha visszajövök, megint megkísérlem az én változatomat.

Tegnap reggel a strandról visszafelé jövet megszólított egy férfi. Beszélgettünk, aztán meghívott kávézni. Mondtam, nem érek rá. Ma ugyanott megint összefutottunk. Ma elmentem találkozni vele a fagyizóba. Legalább van, akivel tudok héberül beszélgetni. A kiejtésemről rájött, hogy magyar vagyok. Amikor arról beszélt, hogy ma már nem úgy van, mint régen, ma már a tiszteletet megveszik azok, akiknek sok pénzük van, elszomorodtam. Úgy látszik, szükségem van az illúziókra, annyira szeretném azt hinni, ... tulajdonképpen nem is tudom pontosan, mit. Amikor mondtam, hogy ma még elmegyek úszni, mondta, hogy menjek, ne udvariaskodjak. Úgyhogy hamarosan fel is álltam, és elindultam. Annyi elég is volt a Ben Jehuda zajában héberül beszélgetésből.

Ügyintézés, II. felvonás

Csöngetésre ébredtem. Bimbam-csengő, hármat kongatott. De hiszen itt nincs is csengő. Álmodtam a csöngetést, és felébredtem rá. Ideje felébredni. Még sose keltem ilyen korán, mióta itt vagyok.

Yaelék elvittek az Orange ügyfélszolgálatára. Egy órát ültünk, vártunk. Aztán Yael szólt az egyik ügyintézőnek. Az utánanézett, és néhány perc múlva odajött, és magyarázta héberül, mit kell tenni. Yael le akarta fordítani, de megkértem a férfit, hogy mondja el angolul. Közvetlenül akartam vele beszélni. Odaadott egy lapot, hogy azt töltessem ki a bankban, írjam alá, hozzam vissza. Felháborodottan kérdeztem, hogy akkor majd megint egy órát kell-e várnunk. Azt javasolta, hogy nyitás előtt menjünk oda, ő már ott lesz, és elintézi nekünk. Yael megkérdezte a nevét, hétfőn újramegyünk. Úgy látszik, itt van a hivatalos eljárás, és van a személyreszóló eljárás. Ez utóbbihoz jó legalább egy kicsit nudniknak lenni.Ricsi lekésett miattam egy találkozót.

Elmentem a bankba, egy fiatal pasihoz kerültem, aki egyszer már kiszolgált, és nagyon előzékeny volt. Kitöltötte nekem a lapot, részben persze helyettem, hiszen normális esetben az ember maga tölt ki egy formanyomtatványt. Kaptam új, dombornyomott hitelkártyát is. A régit nem vonták be, kérdeztem, hogy miért nem, mondta, mind a kettőt tudom használni, ha véletlenül egy ATM elnyelné az egyiket, ott a másik. Na, erre nem gondoltam.

Elmeséltem az ulpánon az Orange irodai történetet, és azokat a kifejezéseket tanultuk, amit felháborodásunkban kell mondani, ha valahol nem jó a kiszolgálás. A hangsúlyt is tanultuk, a hangszínt, hangerőt. Nagyon élveztem, jó játék volt!

Az ulpánon minden csoport után felsöpörnek, kiviszik a szemetet, helyreteszik a székeket. A takarítónőnek mindig előre köszönök. Az egyik nap az utcán elmenőben megszólított. Beszélgettünk, türelmesen kivárta, míg összerakom a héber mondatokat. Kiderült, hogy ő is ola hadasa, orosz, otthon óvónő volt. Azóta ha találkozunk, kicsit beszélgetünk.

Ma voltam a Bar Ilan egyetemen. Nem is tudtam, hogy az egy vallásos egyetem. Amerikából Les beajánlott az itteni professzornak, aki Gestaltot tanít pedagógusoknak, iskolai tanácsadóknak. Elküldtem az életrajzom, és megegyeztünk, hogy ma elmegyek, bemutatkozom a csoportnak, és majd tanítok kiscsoportban, ha lesz olyan, aki hajlandó angolul dolgozni. Bemutatkoztam nekik héberül, aztán a bonyolultabb dolgokat angolul mondtam el. A professzor feldicsért nekik, én meg hihetetlenül megtisztelve éreztem magam. Figyeltek, láttam, hogy örülnek, hogy héberül szólaltam meg, aztán kérdeztek is. Az első kérdés az volt, hogy mi az a Gestalt. Majdnem elnevettem magam, ez az a kérdés, amivel rendszeresen találkozom tanítás előtt, közben és után. Aztán össze is állt az a csoport, amelyik angolul fog dolgozni az én jelenlétemben. A proffal megállapodtunk, hogy nem jövök minden csütörtökön, mert ütközik az ulpánnal, de megbeszéljük, és időnként jövök.

A buszon megszólított egy fiatal nő. Megtudtam, hogy a Negevben született, kibucban nőtt fel, zenetanár, és szeret bejönni Tel Avivba, aztán szeret visszamenni természeti környezetbe. Megállapítottuk, hogy Tel Aviv rettentően drága, azt mondta, ez nem volt mindig így, csak az utóbbi években. Aztán elköszöntünk, és én leszálltam.

Annyira jó érzésem lett az egyetemi élménytől, és annyira büszke voltam, hogy amikor az ulpánon az első részt lekésve fél 3-kor megjelentem, és a tanár úgy köszönt, hogy jó reggelt, elmeséltem, hogy hol voltam. Ettől meg ő lett olyan lelkes, amin ledöbbentem. Ez neki is megtiszteltetés, állította, és az egész csoportnak elmondta. Forró lett az arcom, zavarba jöttem. De azért örültem. Milyen jó, hogy együtt örülnek velem! És milyen rettentő mázlista vagyok, hogy már alakulnak a szakmai kapcsolataim! Most már csak héberül kellene jól tudni4