Ma északon havazott ...

Reggel nincs kedvem felkelni. Hűvös is van a szobában, meg a reggeli rutinokhoz sincs kedvem. Aztán valahogy mégiscsak kikászálódom, végigcsinálom, addigra valamennyi visszaérkezik az életkedvemből, nekiállok tanulni. Ha ismétlésként megnézem a tanult szavakat, egy idő után érzem a szorongást. Túl sokra nem emlékszem. Eddig 130 igét tanultunk, négy igecsoportban. Meg tudtam számlálni, mert igecsoportonként táblázatba írjuk őket. Ha önnyugtatásra akarom a nyelvtanulást használni, akkor az igetáblázatokat töltögetem. Főnévi igenév, gyök, jelen idő, múlt idő összes számban, személyben. A jövő időt még nem tanultuk. A tábla töltögetése terápiás. Nem gondolkodom, csak csinálom, és közben hangosan kimondom a szót. Ha ezt csinálom tíz-tizenöt percen át, akkor elégedettséget érzek. Látom, ahogy telik be a tábla.

Ha valamit el kell intézni, akkor előtte izgulok. De mivel már látom, hogy így vagy úgy, de mindent el lehet intézni, kezdem kalandnak venni az ügyintézéseket, és kevésbé nyomasztanak. Tegnapelőtt megint voltam a Dizengoff centerben az Orange boltjában, ott nem tudtak abban segíteni, hogy rá tudjak kászálódni az internetre, így tegnap megint, immár harmadszor elmentem az Orange ügyfélszolgálatába. Már zavart, hogy Yael annyi idejét azzal tölti, hogy nekem segítsen Orange-olni, úgyhogy előző este felhívtam a helyi busz tudakozóját, hogy hogyan jutok oda. A honlapjuk csapnivaló, nem tudom használni. Úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, telefonálok. Aki felvette, tudott angolul. Így megtudtam, hogy jutok oda tömegközlekedéssel.

Minden ügyintézésnél tanulok valamit. Most pl. azt, hogy a mobilommal előbb-utóbb olyan fiúnál kötök ki, aki örül, hogy segíthet. A nők eddig mindig leráztak, most már tudom, hogy akkor nem elmenni kell, hanem egy fiút keresni. Amikor az meglátja a HTC-t, akkor felragyog a szeme, és elkezd kísérletezni rajta. Félóra alatt unja meg, de most a második félórán belül meglett, amire szükségem volt.

Ha lehet, az ügyintézéses kalandok között kihagyok egy-egy napot, hogy itthon tölthessem a délelőttöt. Csöndben, nyugalomban, saját tempóban. A nap csúcsa az ulpán. Az első félórában nézek ki bambán a fejemből, aztán egyszercsak csikorogva megérkezik az agyam. Onnantól tömöm magamba a hébert és a kaját. Szinte folyamatosan eszem valamit.

Este, amikor lefekszem, már elégedett vagyok.

A reformkaja boltban, ahol már tagságim van, beszélgettünk az eladóval. Ő volt az, aki egyszer szólt, amikor véletlenül 0 %-os joghurtot akartam elvinni, hogy újabb vizsgálatok szerint az ártalmas. Akkor gyorsan kicseréltem a legmagasabb zsírtartalmúra. Egyszer meg rábeszélt, hogy hallgassak meg egy előadást a tagsági kártyáért. Szóval most megkérdezte, hogy túrista vagyok-e vagy állandóra jöttem. Mondtam, hogy alija. Akkor nézett egy darabig, aztán sok szerencsét kívánt az ittléthez és munkához, mire felvilágosítottam, hogy nem dolgozom, előbb a nyelvet akarom jól megtanulni. Ellágyult az arca, tiszteletét fejezte ki, aztán azt mondta, hogy Szenes Hannára emlékeztetem. Kérdeztem, mivel, de nem tudta, valamit az elkötelezettségről próbált mondani. Ajándékozott nekem egy hámántáskát. Volt valami ünnepélyesség a mozdulataiban, ahogy elővett egy sínnel záródó műanyag zacskót, fogta a fémcsipeszt, beletette a zacskóba a sütit, bezárta a sínnel, aztán átadta. Sok sikert és hosszú életet kívánt, ami érthető is, ha Szenes Hannát juttatom eszébe. Álltam, kicsit bambán, mintha fényben fürödtem volna. Mondtam volna, hogy hahó, én nem csináltam semmit, de már elég sokat fizettem pszichoterápiára, hogy meg tudjam állni, hogy ilyeneket mondjak. Megköszöntem, én is elérzékenyültem, nem is tudtam a hálámat kifejezni. Szeretek ebbe a boltba járni, voltam már egy másik ugyanilyenben is, de ott valami hiányzott. Talán ez a kapcsolat, ami itt ezzel a sráccal megvan.

Talán igaza van, hogy nagy dolog, amit csinálok, de nem merek szembesülni vele, félek, hogy összenyom. Majd ha már lesz tartós lakhelyem, munkám, amiből megélek, és jön a kimerültség és szomorúság, akkor fogom tudni, hogy tényleg nagy volt. Addig inkább viháncolok, amikor lehet.

Az ulpánon továbbképzés van olyan tanárok számára, akik etióp bevándoroltakat tanítanak. Sokan közülük a vallásos nők viseletét hordják, bekötött fej, hosszú szoknya, ormótlan cipő. A tanárunk azt mondja, teljesen más módszerrel kell az etiópokat tanítani, mint minket, mert analfabéták. Uramisten, én csak a héber szerződések aláírásánál érzem magam kiszolgáltatottnak, de ezt tudom azzal enyhíteni, hogy angolul megkérdem, mit írok alá. Akármit mondanak, elfogadom, nem tehetek mást. De ők most tanulnak írni-olvasni is. El nem tudom képzelni, hogy boldogulnak. Mint ahogy azt sem, hogy boldogulnak azok, akik nem tudnak angolul. Mennyire másokra vannak utalva.

Zseniális a tanárunk. Az a zseniális benne, ahogy emlékszik, milyen szavakat és szerkezeteket tanított már, és azokat használja. Így ugyanazt éli meg, amit mi is, a kínlódást az elején, a nyelvtudásunk gazdagodását, és a felszabadult örömet, amikor már ki tudunk fejezni valami bonyolultabb gondolatot vagy érzést. Megszüli és öt hónap alatt felneveli a héberül beszélni képes csoportot. Nemcsak az agyával tudja, hogy fejlődünk, hanem végigéli. Végigküzdi velünk, amit mi nem tudunk elkerülni. Nem a legegyszerűbb módja a tanításnak.

Ma északon havazott.

III. felvonás

Szombaton északon voltam Olivia családjánál. Gyönyörű házban laknak, az asszony tervezte. Olyan fajta ház, amilyen nekem sose jutna eszembe, hogy ilyenben lakjak, de ha elémtennék, azonnal beköltöznék.

Akik azt mondják, hogy az olasz családok hangosak, azok még nem voltak izraeli frankofon zsidó családnál. Időnként behúzott nyakkal ültem, és vártam, hogy elmúljon a vihar. Megnyugtató volt, hogy ők otthonosan mozogtak a legnagyobb kiabálások közben is. Igaz, egyszerre sose beszéltek négynél többen. Aztán a család nőtagjai egyenként odajöttek hozzám, és elnézést kértek a családjuk viselkedéséért. Mulatságos volt, hogy mindenki mással magyarázta a dolgot. A péntek esti vacsoránál olyan élményben volt részem, mint még soha. A három lány hevesen tárgyalt mindenféle celebekről, azok viselt dolgairól, és megvitatták, hogy kit miért szeretnek vagy utálnak. Fiatalabb koromban nagyon sznob voltam, később nem voltak lányaim, így ez a fajta beszélgetés kimaradt az életemből. Most nagyon élveztem, bár többnyire fogalmam sem volt, kikről beszélnek. A hangulata tetszett nagyon. Ráadásul ha még egyszer-kétszer elmegyek hozzájuk, elég jól fel fog javulni a francia tudásom. Nagyon jó élmény volt velük lenni, gyönyörű emberek a szó közvetlen és átvitt értelmében egyaránt.

A falu zsinagógája sokszögletű épület, ha a Tóraszekrény az eleje, akkor az első kétharmad a férfiaké, és egy íves paraván választja el a néhány lépcsőfokkal magasabban levő női résztől. A paravánon áttetsző fehér függöny, amit felemelnek, amikor a tanítás zajlik. A Tóraolvasó közvetlenül a női rész előtt középen van. A lecha dodi utolsó előtti versszakánál felálltam, ahogy szoktam, aztán az utolsó versszakánál megfordultam, háttal a Tóraszekrénynek, ahogy szoktam, de egyszercsak azt vettem észre, hogy a többiek hozzám képest 90 fokkal elfordulva állnak. Persze, én ahhoz szoktam, hogy a Tóraszekrény keletre van, az utolsó versszakot nyugatra fordulva mondjuk, de itt a Tóraszekrény délre van, hiszen innen Jeruzsálem arra van. Gyorsan hozzájuk igazítottam magam.

Yaellel megbeszéltük, hogy megint elvisz az Orange irodájába. Beszereztem a banktól a szükséges aláírást, pecsétet. Mivel a múltkori Orange ügyintéző javasolta, hogy keressük őt, nem húztunk számot, hanem egyenesen odamentünk. Helyette egy fiatal nő volt, fizettem, elvette a lapot, de mikor mondtam, hogy a csomagot is meg akarom változtatni, akkor mondta, hogy ahhoz számot kell húzni. Elveszítettünk tíz percet. Sebaj, húztunk számot, vettünk kávét és sütit, és leültünk beszélgetni. A közelünkben egy férfi ült, amikor kiderült, hogy magyar vagyok, lelkendezve mesélte, hogy volt Budapesten, és mennyire nagy élmény volt neki a Lancelot. Nem tudtuk végighallgatni, mert szólítottak. Egy gyönyörű, sötéthajú, hosszú szempillájú fiúhoz kerültünk, akinek elmondtam, hogy az eddigi csomag nem jó nekem, túl drága. Kiszámolta, hogy ha annyit fizetek, amennyit használok, az eddigi használatom alapján csak 15 sékellel fizetnék kevesebbet. Megemlítettem, hogy a Cellcomnál nem sokkal több pénzért hatszor annyit lehet telefonálni és sms-ezni, és hogy az új rendelet alapján átmehetek anélkül, hogy megváltozna a számom. Szóval egy jobb csomagot akarok. Mondta, hogy megkérdezi a főnökét. Elment, visszajött, mondta, hogy most nem tud sokkal jobbat adni, de ha egy-két hónap múlva visszajövök, akkor már lehet. Viszont ha ehhez hozzáteszünk egy gigabájt internetet, akkor az csak 40 sékel. Kértem szerződést, inkább nem adna, mert abban csak valamennyi megabájt lenne, majd a számlán látom, hogy egy gigára szól a megállapodás. Ekkor értettem meg, hogy nem bízom a szóbeli megállapodásban, pedig itt az működik. Oké, akkor ehhez hozzá kell szoknom.

Ági felrakott a facebookra egy Ágnes Vanilla által énekelt Radnóti verset. Meghallgattam, nem tudtam nem végighallgatni. De akkor jöttem rá, hogy kerülöm a szomorú témákat. Egyszer, amikor Berndnél voltam terápiában, és egy erdőben láttam magam egyedül kucorogva egy fa alatt, azt mondta, hogy ideje kijönni az erdőből. Felkeltem és kisétáltam. Mostanában néha eszembe jut ez a kép.

A. szerint az alijázás utáni második évben szoktak depressziósak lenni. B. szerint az első év a legnehezebb. C. szerint az ulpán alef fölfelé visz, aztán a végén depresszió. Ott van egy döntési helyzet, hogy hogyan legyen tovább. Szimha két éve él itt, ruhatervező iskolába akar menni, ahhoz jobban kellene tudnia héberül, de csak az alef szintje van meg, viszont ahol lakik, a közelben nincs bét szint. Most csapdában érzi magát, nem tudja, mit csináljon.

Nekem eddig az első hónap volt a legnehezebb. Amikor döntéseket kellett hozni anélkül, hogy tudtam volna, melyik irány a jó, és melyik nem az. Most könnyű, vannak rutinok, ezek kitartanak májusig. Akkor lesz vége az ulpánnak, júniusban lejár a lakásszerződés, és el kell döntenem, hol lakjak és mit csináljak. Azt tudom biztosan, hogy innen elköltözöm nagyobb lakásba, de az nem lehet Tel Avivban, mert ez borzasztóan drága város. Az is biztos, hogy valamikor az ulpán bétre is beiratkozom, mert az alef csak az alapokat adja. Most ennyit tudok. De még van három hónapom arra, hogy alakuljanak a dolgok.

Tegnap Rabbi Elázártól olvastunk. Ha valaki tiltott szexuális kapcsolatba lép, az halált érdemel ebben a világban, és van helye az eljövendő világban. Aki mások előtt megszégyenít valakit, annak nincs halálbüntetése, de nincs helye az eljövendő világban. Egyszerre paradox, és mégis logikus.

Ma is voltam tanulni, a szerv-adományozás és a halacha témában. De erről máskor írok.

Ügyintézés, II. felvonás

Csöngetésre ébredtem. Bimbam-csengő, hármat kongatott. De hiszen itt nincs is csengő. Álmodtam a csöngetést, és felébredtem rá. Ideje felébredni. Még sose keltem ilyen korán, mióta itt vagyok.

Yaelék elvittek az Orange ügyfélszolgálatára. Egy órát ültünk, vártunk. Aztán Yael szólt az egyik ügyintézőnek. Az utánanézett, és néhány perc múlva odajött, és magyarázta héberül, mit kell tenni. Yael le akarta fordítani, de megkértem a férfit, hogy mondja el angolul. Közvetlenül akartam vele beszélni. Odaadott egy lapot, hogy azt töltessem ki a bankban, írjam alá, hozzam vissza. Felháborodottan kérdeztem, hogy akkor majd megint egy órát kell-e várnunk. Azt javasolta, hogy nyitás előtt menjünk oda, ő már ott lesz, és elintézi nekünk. Yael megkérdezte a nevét, hétfőn újramegyünk. Úgy látszik, itt van a hivatalos eljárás, és van a személyreszóló eljárás. Ez utóbbihoz jó legalább egy kicsit nudniknak lenni.Ricsi lekésett miattam egy találkozót.

Elmentem a bankba, egy fiatal pasihoz kerültem, aki egyszer már kiszolgált, és nagyon előzékeny volt. Kitöltötte nekem a lapot, részben persze helyettem, hiszen normális esetben az ember maga tölt ki egy formanyomtatványt. Kaptam új, dombornyomott hitelkártyát is. A régit nem vonták be, kérdeztem, hogy miért nem, mondta, mind a kettőt tudom használni, ha véletlenül egy ATM elnyelné az egyiket, ott a másik. Na, erre nem gondoltam.

Elmeséltem az ulpánon az Orange irodai történetet, és azokat a kifejezéseket tanultuk, amit felháborodásunkban kell mondani, ha valahol nem jó a kiszolgálás. A hangsúlyt is tanultuk, a hangszínt, hangerőt. Nagyon élveztem, jó játék volt!

Az ulpánon minden csoport után felsöpörnek, kiviszik a szemetet, helyreteszik a székeket. A takarítónőnek mindig előre köszönök. Az egyik nap az utcán elmenőben megszólított. Beszélgettünk, türelmesen kivárta, míg összerakom a héber mondatokat. Kiderült, hogy ő is ola hadasa, orosz, otthon óvónő volt. Azóta ha találkozunk, kicsit beszélgetünk.

Ma voltam a Bar Ilan egyetemen. Nem is tudtam, hogy az egy vallásos egyetem. Amerikából Les beajánlott az itteni professzornak, aki Gestaltot tanít pedagógusoknak, iskolai tanácsadóknak. Elküldtem az életrajzom, és megegyeztünk, hogy ma elmegyek, bemutatkozom a csoportnak, és majd tanítok kiscsoportban, ha lesz olyan, aki hajlandó angolul dolgozni. Bemutatkoztam nekik héberül, aztán a bonyolultabb dolgokat angolul mondtam el. A professzor feldicsért nekik, én meg hihetetlenül megtisztelve éreztem magam. Figyeltek, láttam, hogy örülnek, hogy héberül szólaltam meg, aztán kérdeztek is. Az első kérdés az volt, hogy mi az a Gestalt. Majdnem elnevettem magam, ez az a kérdés, amivel rendszeresen találkozom tanítás előtt, közben és után. Aztán össze is állt az a csoport, amelyik angolul fog dolgozni az én jelenlétemben. A proffal megállapodtunk, hogy nem jövök minden csütörtökön, mert ütközik az ulpánnal, de megbeszéljük, és időnként jövök.

A buszon megszólított egy fiatal nő. Megtudtam, hogy a Negevben született, kibucban nőtt fel, zenetanár, és szeret bejönni Tel Avivba, aztán szeret visszamenni természeti környezetbe. Megállapítottuk, hogy Tel Aviv rettentően drága, azt mondta, ez nem volt mindig így, csak az utóbbi években. Aztán elköszöntünk, és én leszálltam.

Annyira jó érzésem lett az egyetemi élménytől, és annyira büszke voltam, hogy amikor az ulpánon az első részt lekésve fél 3-kor megjelentem, és a tanár úgy köszönt, hogy jó reggelt, elmeséltem, hogy hol voltam. Ettől meg ő lett olyan lelkes, amin ledöbbentem. Ez neki is megtiszteltetés, állította, és az egész csoportnak elmondta. Forró lett az arcom, zavarba jöttem. De azért örültem. Milyen jó, hogy együtt örülnek velem! És milyen rettentő mázlista vagyok, hogy már alakulnak a szakmai kapcsolataim! Most már csak héberül kellene jól tudni4

Ügyintézés ...

Joszi azt mondja, örüljek, hogy itt vagyok, Magyarországon nagyon rossz dolgok történnek. A beszámolójából azt értem, hogy központosítják a médiát, és reménytelenség uralkodik. Amiket az interneten olvasok, leginkább képtelenségnek tűnnek. A kommunisták negyvennyolcas lelkes mindent-megváltoztatunk-arra-amit-mi-jónak-tartunk úthengerére emlékeztet. Közben az élet zajlik tovább.

Minden este tízkor valaki hegyes sarkú cipőben trappol le a legfelső emeletről. Kinézek, amikor leér, és egy hihetetlenül magassarkú cipőben, fekete minibe öltözött, derékig érő aranyszőke hajú nő megy el mindig ugyanabba az irányba. Soha nem hallom visszafelé.

Az amerikai és közel-keleti kultúra keveréke ez itt. Amerikai abban, hogy biztos lehetek benne, hogy ha elég önérvényesítő vagyok, elérem, amit akarok, mert a rendszer ki van találva. Közel-keleti abban, hogy a rendszer tökéletlenül működik, rendezetlenség érzetét kelti, és kell a személyes kapcsolat is a kiszolgáláshoz.

Nem működött a bankkártyám a boltban. Két helyen próbáltam, nem sikerült fizetni vele. Bementem a bankba, ugyanahhoz az ügyintézőhöz kerültem, mint először. Középkorú férfi, bal fülében fülbevaló, nyegle gesztusokkal. Legelőször le akart rázni, de a főnöke nem engedte. Mondtam most neki, mi a gondom. Mondta, persze, elértem az 500 sékelt, és arra állította be a felső határt. Dühös lettem, hiszen ezerben állapodtunk meg. Mondta, felemeli ezerre. Nekem ez nem volt elég. Megállapodtunk kétezerben. Aztán mondtam, legyen háromezer a határ. Mondta, hogy jó. Tisztára, mint a vicc a nyusziról és a halállistáról.

A telefontársaságnál nem vették le a pénzt. Kaptam üzenetet, héberül. Felhívtam a megadott számot, mondta néhány perc héber beszéd után, hogy angolhoz nyomjam meg a négyes gombot, megnyomtam, folytatta héberül. Kipróbáltam háromszor, ugyanaz történt. Elmentem a Dizengoff centerbe az Orange irodába, ott a lányka javasolta, hogy próbáljam ki mégegyszer. Dühös lettem, nem hülye vagyok, csak héberül nem tudok. De így se tudott mit csinálni, ők csak eladnak, nem ügyfélszolgálat. Először ideges lettem, nem szeretem a rendezetlen helyzeteket. Amikor Cipi mondta, hogy "do your best, fuck the rest" akkor megnyugodtam. Majd megoldjuk. Yael felajánlotta, hogy elvisz az ügyfélszolgálatra. Hétfőre beszéltük meg, aztán vasárnap telefonált, hogy mégse jó, menjünk szerdán, ha nekem az is jó. Az első, félbemaradt tiltakozó mozdulatom után mondtam, hogy rendben, menjünk szerdán. Meglátjuk, mi lesz!

Tegnap vettem cserepes növényt a fürdőszobámba. Mindig is vágytam virágos fürdőszobára, most meglesz! Kiválasztottam egy sötétbordó apró mikulásvirágot, és beálltam a pénztárhoz. Három külföldi férfi állt ott teli kosarakkal. Úgy álltam, hogy jól lássanak. Az elsőnek már blokkoltak, a középső férfi mutatta, hogy álljak elé. Megköszöntem, és a kezébe nyomtam a virágot, hogy elő tudjam keresni a pénzt. Elnevette magát. Amint kész volt a blokkolással, a pénztáros elkérte a virágot, odaadtam a pénzt, közben az első férfi nem a saját dolgait pakolta, hanem nekem vett egy szatyrot, és segített betenni a virágot. Hálásan megköszöntem nekik, és boldogan elszáguldottam. Éljen, egy szót sem szóltam, mégis lelkesen segítettek! Úgy látszik, a határozottság sugároz.

Felhívott Moti. Kedves hangja van. Héberül kezdtük, de mondott valamit, amit nagyon meg akartam érteni, és angolra váltottam. Aztán felváltva beszéltünk angolul, héberül. Nekem jobb az angolom, neki jobb a hébere. Holnap találkozunk.

Fáradtság és képek

Ma felhívtam az egyik számot, amit a befogadási minisztérium ügyintézője megadott. Kiderült, hogy ő a technológiai szakemberekkel foglalkozik, megadta valaki másnak a számát. Felhívtam azt is. Mindketten kedvesek, készségesek voltak, nem éreztem azt a sürgető érzést, mint általában, amikor izraeliekkel beszélek. Elmondtam, mit csináltam otthon, aztán abban maradtunk, küldök önéletrajzot, publikációs jegyzéket, és az oklevelek másolatát. Jó érzésem volt utána. Andrist kértem, szerezze be, fordíttassa le, küldje el, ami még nincs meg.

Ennyi elég is volt. Nem akarok többet csinálni, csak lépésről lépésre haladni. Nem bírnám energiával.

Kimerült vagyok. A szünetben elmentem a tengerhez, ennem és sétálnom kellett, hogy ne legyek rosszul. Ma korán lefekszem.

Viszont sikerült nappal képeket csinálnom a lakásról, és azokat eljuttatni az inboxomba. A mobilt is egyre otthonosabban használom. Hurrá!!