ügyintézés

A múlt héten intéztem egy dolgot az itteni társadalombiztosításnál, ma mentem a másik dolgot intézni. A múltkor az ügyintéző mondta, hogy az állampolgári minimum nyugdíj mellé kérhetek még pénzt. Egy életem, egy halálom, ezt megpróbálom. 

Vannak, akiket azért foglalkoztatnak, hogy az ilyen analfabétáknak mint én, kitöltsék a formanyomtatványt. Beállok a sorba két ajtónál, egy oroszul beszélő házaspár elém nyomul. Kijön az ügyintéző, oroszul beszél velük, mondom, előbb voltam itt. Mikor kiderül, hogy nem beszélek oroszul, őket előre veszi, de megnyugtat, hogy a másik ajtó mögött dolgozó férfi mindjárt végez. 

Valamiért belenyugszom, és várok. Talán azért, mert mostanában olvastam, hgoy ha várunk a sorunkra, akkor csak engedjük át magunkat a környezetnek, és csak figyeljük a zajokat, és ne akarjunk csinálni semmit. 

A férfinál lévő ügyfelek tényleg hamar végeznek, bemegyek. Idősebb úr, a jobb kezén jegygyűrű. Töltögeti a formanyomtatványt, közben kiderül, hogy Mo-ról alijázott 47-ben. Kérdezi, hogy budai vagyok vagy pesti. Mikor kiderül, hogy pesti, büszkén mondja, hogy ő budai. Nagyon jó hangulatú a beszélgetésünk, hol héberül, hol magyarul zajlik. Micsoda szerencse, hogy az oroszok kiszorítottak! Beadom a papírokat, két hét múlva kiderül, hogy kapok-e többlet pénzt. Ez valahogy nem nyugtalanít.

Ügyfelemmel dolgozom, energikusan beszél, mégis azt veszem észre, hogy nehéz a fejem, a szemhéjamat alig bírom nyitva tartani, és küzdök az álmossággal. Nem értem, vele nem szoktam ilyet érezni, és eleget aludtam, semmi okom a kimerültségre. Hirtelen ötlettől vezérelve kérdem, hogy fáradt-e. Mondja, hogy nagyon, nehéz a feje, a szemhéját alig tudja nyitvatartani, és az ásítozását visszafojtani. Hát, ez az! Most, hogy erről beszélni tudunk, már nem olyan nehéz ébren maradni. Amikor elmegy, elmúlik az álmosságom, energikusan dolgozom tovább. 

Olvasok a Haarecben egy cikket, hogy Bibi az első az elmúlt hatvan évben, aki kimondta az igazságot, hogy az izraeliek nem akarnak palesztin államot. Nem tudom, hogy ennek felismerése okozta-e, de az első csalódottságom után valami optimizmus fogott el. Tiszták a határok, tudjuk, ki hol áll, nem lesz olyan kormány, amiben benne van Liberman, akit korlátoltnak és rasszistának tartok, és Livni, akit tisztelek. Lesz egy tisztán jobboldali, arabellenes kormányunk, és felteszem ugyanilyen tiszta és remélem, erős ellenzékünk. Elválik a búza az ocsútól. 

Mióta Juditnál olvastam, hogy jobb lenne egy állam, azóta nem hagy nyugodni ez a kérdés, és hajlok arra, hogy nekem is ez legyen a rokonszenves. Még érlelem.

... és az élet megy tovább ...

Az egyetemi órám előtt még el akarok menni pisilni, aztán a büfébe, hosszú kávét venni, amit itt amerikánónak neveznek, meg krumplis izét, aminek soha nem emlékszem a nevére, talán burekasz. Már haladok a WC felé, amikor megszólal a telefonom. A Haarectől hívnak, kedves női hang, érdeklődik, hogy miért mondtam le a megrendelést. Mondom neki, hogy nem tudok elég jól héberül, nem értem, de érteni akarom, ezért angolra váltottam. Nagyon megértő, és javasolja, hogy legalább a pénteki számot rendeljem meg. A pénteki szám van vagy két kiló, a politikán kívül művészet, elemzés, hétvégi mindenféle, ha mást sem csinálnék, mint ezt olvasnám, akkor is elmenne a hétvége. 

Annyira meggyőző, hogy mondom, jó, aztán rájövök, hogy már most sem bírom megcsinálni mindazt, amit szeretnék, mondom, hogy nem, aztán megint ő a meggyőző stílusával, mondom, hogy jó. 

A kávéra és a burekaszra már nem maradt idő. 

Az órán kiscsoportos gyakorlás. Kérdezem, van-e kérdésük, van. Elkezdek héberül magyarázni, aztán áttérek angolra. Aztán gyakorlunk. A coach sokat beszél. leállítom, megkérdem, mit érez, mit gondol. Viszonylag egyszerűen elmondja, aztán elkezdi magyarázni. Azt javaslom, hogy mondja ezt el az ügyfelének, de ne magyarázza el. Nem sikerül. De legalább már nemcsak a tartalomra figyel, hanem arra is, hogy benne mi zajlik. 

Aztán én dolgozom ugyanazzal az ügyfélle. Három dologgal megy el. Figyelni fog arra, hogy a testtartása milyen lelkiállapotnak felel meg, rájött, hogy ami témát fontosnak gondolt, abban már valójában van elképzelése, hogy hogyan zajlik, a harmadikra már nem emlékszem. 

Óra után hárman a tanerők összeülünk, és megbeszéljük, hogy mi volt. Majd szóbakerülnek a választások. A prof azt mondja, boldog, hogy Bibi győzött, és olyan indulattal beszél Obamáról, Abu Mazenről, Livniről, hogy megkérdezem, miért is boldog. Azt válaszolja, hogy mert Bibi legalább tudja mindazt, amit ő most elmondott. Kérdezem, hogy 'és akkor mi van, ha tudja'. Ezzel válunk el. 

 Reggelenként rosszkedvűen ébredek. Valami túl sok, eláraszt. Ha futok, kevésbé, ha egész nap nem szólok senkihez, inkább, ha valakivel dolgozom. elmúlik. Gondolkodom, hogy mi lehet, ami túl sok. Amit csinálok, az nem. Aztán rájövök, hogy a szorongás. Valaki egyszer mondta, hogy nem az fáraszt, amit csináltál, hanem ami még előtted van. Pályázatot kell írnom, behívtak egy multihoz két másik ismert emberrel, hogy tanítsunk coacholni. Munkás az együttműködés kitalálása, határidős a dolog, ezért nehéz.

Eldöntöm, hogy lelassítok. Van két elintézni valóm a társadalombiztosítással, úgy döntök, hogy egyszerre csak az egyiket csinálom, és mindenre dupla időt hagyok, hogy ne legyen sürgetettség bennem. Ez segít. Délutánra jobban érzem magam. 

Zoli a fészbukon posztolta Bibi győzelmére, hogy 'sok sikert'. Beírtam, hogy eztán még arrogánsabb lesz. Két jóember rám akadt, kiderítették, hogy félművelt vagyok, nem látom a valóságot, butácska megjegyzéseim vannak, nem ismerem a Tórát sem, a kóserről sem tudom, hogy micsoda, egyébként sem vagyok méltó vitapartner. Az ítéletek töménysége üt. Gondolkodom, hogy ne is reagáljak, ez nem az én szintem, vagy írjak valami durvát. Írtam.

Amikor jövök-megyek mint zsidóban a fájás, és közben dolgozom. Ez most hosszú lesz.

Tel Avivban felszállok a megszokott állomáson a megszokott vágányra a megszokott időben érkező vonatra. A harmadik megálló szokott a reptér lenni. Csakhogy nem a repteret mondja be, hanem Ludot. Pánik. Az emeletes vonaton felrohanok a felsőre, két fiatal lánytól kérdezem, hogy mi van most. Az egyik éppen telefonál, de mondja a telefonba, hogy mindjárt folytatják, felémfordul, és megpróbál megnyugtatni, hogy Lud már csak öt perc, aztán visszamehetek Tel Avivba, és újrakezdhetem az utamat a reptérre. Nem teljesen, de kissé nyugadtabbá válok, Ludon leszállok, persze nem tudok az elektromos kapun kimenni, mert nem oda szól a jegyem, a vasutas lány segít, miközben egy ideges fiatal férfinak válaszolgat kizökkenthetetlen nyugalommal. Kiderül, hogy a férfi is, meg még egy másik is úgy járt, mint én. Oké, fogjunk taxit, hárman fizetjük, az nem lehet olyan sok. Kilépünk az állomásról, láthatóan majdnem a világ végén vagyunk, van néhány busz, de taxi sehol. Az idegesebbik férfi, akiről kiderül, hogy a reptéren dolgozik a biztonságiak vezetőjeként, hív taxit. Nyolc perc múlva jön, mondják. És tényleg.

Amszterdamból a brüsszeli reptérre akarok menni. Online megveszem a jegyet, bonyolult, kreatív eljárással kinyomtatom, semmiféle info nincs rajta mikor indul a vonat. A honlapról kinézem a 9.52-es közvetlen járatot. Ez Brüsszelbe megy, hogy onnan hogyan jutok a reptérre, azt nem tudom megnézni. Pályaudvar, két embertől kétféle infót kapok, azt viszont egységesen állítják, hogy a 9.52-est nem indítják el, nincs elég vonat. He?!? Hahó, Európában vagyunk, nem Ázsiában! Még szerencse, hogy a repülőm csak este indul. Előbb-utóbb csak eljutok oda.

Elindítottuk a következő coach-képzést. Az egyik résztvevő a második este hihetetlenül lesújtó véleménnyel van. Valaki kéri, hogy fejtse ki, de leállítom, most nem, majd holnap. Nem magyarázom el, miért nem, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy kezelni tudjam, ha több irritálót hallok. Másnap reggel jön, majd elmegy, dolga van, ezt tudtuk előre, ebéd után jön vissza.

A délelőtt során a felmerült igények mentén haladunk. Elméleti, történeti háttér, az elméleti háttér gyakorlati megnyilvánulása, 15 perces akvárium valakivel, aki kilépett a munkahelyéről rettentő sok sérelemmel, sérüléssel, fájdalommal. Még szépítgeti, még próbálkozik a pozitív gondolkodással, az indulatát még visszafelé fordítja. Sem a pozitív gondolkodással, sem az önmarcangolással nem töltünk időt, nem engedem a rövid időnket elfecsérelni. Elég hamar kiderül, hogy az érzéketlen és hímsoviniszta  főnökére dühös. Segítek neki káromkodni erősen és hangosan. Valami történik, később mondja, hogy megkönnyebbülést érez. A munka nagyja még hátravan, de egy részével egyedül is fog boldogulni.

A csoportban van, aki precízen figyeli, hogy a tanultakból mit alkalmaztam, van, aki észrevesz olyan dolgot, amiről csak később tanulunk, van aki nemigen jut szóhoz, és van, akit megdöbbent, amit látott. Ezzel még dolgoznunk kell. Nem tudom beszabályozni, hogy mennyire legyen gyenge vagy erős a beavatkozás hatása, csak utólag tudom kezelni, többé-kevésbé.

Emberünk ebéd után becsatlakozik, megy tovább érdekesen, de közel nem izgalmasan a délután, aztán a zárókörben azt mondja, hogy nem tudja mi történt, pláne hogy itt sem volt, de ez zseniális. Nem kérdeztem meg, azóta is találgatok, hogy vajon mit élhetett át.

Hidegrázást kapok a ’hogyan érjük el a boldogságot’ kamuzástól. Hogyan lehetnék boldog, amikor olyan világban élek, ahol emberek szenvednek közel s távol egyaránt? Igaza van a távol-keletieknek, úgy hogy kiüresítem magam, megszakítom a kapcsolatot magammal is, a világgal is. Csakhogy az én életem értelme nem az, hogy bár erre a világra születtem, de meg is szakítsam a kapcsolatot vele még az életem során. Ha jól sejtem, a halál pont erre szolgál. Nem akarom elérni a halál megnyugtató állapotát még az életem során.

Ha valaki karizmatikus, és csak egy hajszálnyit is hiányos az a képessége, hogy rálásson a hatására, akkor manipulátorrá lesz. Ő is, közönsége többsége  is imádni fogja a helyzetet, csak néhányan  próbálja meg figyelmeztetni, de azokat maga a közeg rekeszti ki mint kerékkötőket a fejlődés útjában. Ha ez a kerékkötő is karizmatikus, kétfelé szakadhat a rendszer.

Olvasom a ’Yes we care’ c. könyvet, Gestaltosok írták, a társadalmi környezetről, annak hatásáról, a környezettel való munkáikról. Közben az jutott eszembe, hogy nem egy objektív összehasonlítást kellene írni a zsidóságról és Gestaltról, amiről még évekkel ezelőtt Gáborral beszélgettünk, hanem egy teljesen szubjektívet. Bennem, nálam a zsidóság és a Gestalt. Amint le akartam írni az első összehasonlító mondatot, máris rájöttem, hogy nem igaz, amit gondolok. Attól tartok, ez lesz a mindig akartam, de soha meg nem valósítottam alkotás. Egy azért megvan: tikun olám, a világ jobbítása mint feladat – a zsidóknál is, a Gestaltban is.

a választás napján

Elrontottam a saját játékomat. A Haarec héber változatáról átváltottam az angol változatra, amiről kiderült, hogy New York Times/Haarec újság. Eddig belenéztem a héber változatba, megértettem, hogy miről írnak, és nem értettem, hogy mit. Most értem, és ez enyhén szólva lehangoló. A hatóságok minden arabellenes lépéséről beszámolnak. A stílus a Magyar Narancsé, a kritikusság is. 

Eddig élhettem abban a hitben, hogy a két ország egyikében sem süllyedek el a szarban, nem kell szembenéznem azzal, ami valójában történik. Ezt már nem tehetem meg. Az izraeli politika köszönő viszonyban nincs a zsidó normákkal. Eddig is sejtettem, de most, ha az újság kritikus ítéleteivel nem is törődöm, de a tényeket elfogadom, nem tehetem meg, hogy nem nézek ezzel szembe. Kiváncsi vagyok, hova rakódik ez le bennem.

Más: Magyarországon egy multihoz behívtak coachként. A leendő ügyfél három coach-csal találkozott, mondtam neki, hogy nem vagyok állandóan elérhető. Mégis engem választott. A főnök is akart velem találkozni. Mondtam a HR vezetőnek, hogy csak a leendő ügyféllel együtt. Ő azt válaszolta, hogy a főnök a leendő ügyfelem. Mondtam, hogy szó nem lehet erről, ő a megrendelő, de akivel dolgozom, az az ügyfél. Nincs az az isten, hogy egy főnököt tekintsek ügyfélnek. A díjra is rákérdezett, de mondtam, hogy ennyi, pont. Nehéz volt összehozni a hármas találkozót, végül sikerült. A főnök azzal kezdte, hogy komfortosnak akarja érezni magát. Ezt értem, elfogadom. A beszélgetés végén azt mondja, hogy komfortosnak érzi magát. Folytathatjuk. 

Vissza az izraeli politikához: túl szorosak az eredmények. Állítólag már csak Khalonban lehet bízni. Ha Bibihez csatlakozik, megint az arrogancia győz. Ha nem, akkor talán van esély a változásra.

A sapka

Megint hívtak Petach Tikvára előadni. Nem tudom, miről adjak elő, gondolom, hogy majd aznap kitalálom. Reggel az érzelmi intelligencia jut eszembe. Utánanézek az interneten, és végiggondolom, hogy mit mondjak. Elmondom nekik, hogy mik a jelei annak, ha valakinek magas az érzelmi intelligenciája, és mik a jelek, ha valakinek alacsony. Utána mondják, hogy nagyon inspiráló volt az előadás. 

Később jut eszembe, hogy a múlt szombati élmény hatott arra, hogy éppen ez jusson eszembe. Az, amikor a vendégségben egy amerikai új bevándorló, aki sikeres pénzügyi kommunikációs szakember volt az USÁ-ban értetlenkedett, hogy itt Izraelben nem fogadják a vállalatvezetők jól. Azt gondolom, és ezt mondtam is neki, hogy nem igazodik az itteni kultúrához, hanem az amerikait próbálja az itteniekre rányomni. Ez nem a távlati jövő kultúrája, ez a most túlélünk kultúrája. Ha ezt nem érti, nem lesz itt jövője. 

Amikor vége az előadásnak, a szervezőhöz, aki most tolószékbe van kényszerítve, mert elesett, és eltörtek a csontjai, bejön a gondozója. Románul beszélnek, a gondozó arckifejezése dühös, elégedetlen. A szervezőt kiszolgáltatottnak látom. Mondja, hogy nem tudja, hogy meg tud-e hívni megint. Nemcsak az ő egészségi állapota miatt, hanem mert folyamatosan fogynak. Ő a legfiatalabb, elmúlt 85 éves. 

A rabbi végre összekötött az angollal, aki Fritz Perlstől tanult, és annyira jó hatással volt rám. Vasárnap találkozunk. 

A régi rabbi felhívott. Egyeztettünk, hogy kivel mi van, felajánlottam, hogy amikor nem vagyok itt, és szüksége van ezen a környéken lakásra, jöjjön hozzám.  

Utazom a buszon. Felszáll egy anya a négyéves forma kislányával. A kislány hisztérikusan visít, egy szót mond, amit nem értek. Leülnek, de a visítás folytatódik. Azt hiszem, hogy valakitől elváltak, de nem látok senkit. Megkérdezem a mellettem ülő katonalányt, hogy mi a kislány baja. Mondja, hogy a sapka. Rózsaszín sapka van a kislány fején, elől valami fényes dísszel. Az anyja megigazítja, és mondja a kislánynak, hogy megigazította. Ettől ő megnyugszik. 

A szemben ülő idősebb férfi mondja neki, hogy milyen szép a sapkája, és hogy szeretné megkapni. A kislány leveszi a sapkát és odaadja. A férfi megköszöni, és mondja, hogy neki, mármint a kislánynak sokkal jobban áll, majd visszaadja. Az anya felteszi a gyerek fejére, és megigazítja. Aztán már nyugodtan beszélgetnek. 

Ez gyönyörű. Ezt a kicsinyességet és nagyvonalúságot talán csak gyerekek tudják egyszerre csinálni. 

Kísérletezéseim

Ha valaki mérnökformájú figurát akarna faragni belőlem, elég türelmesnek kell lennie. Az elmúlt héten kétszer bizonyosodott be, hogy hiányosságaim vannak a technikai csodák alkalmazásában. 

Kértem a Bezeqtől nagyobb internet sebességet (remélem ezt jól írom). Mindent megbeszéltünk, mondták, hogy másik router kell, 20 sékelért kihozzák. Pénteken megjön, akkor már nem babrálok vele, szombat este kicserélem. Semmi. Hívom őket, mondja, hogy mit nézzek, mit hova dugjak, de persze nem értem a kifejezéseket még angolul sem. Megtanítom őt arra, hogy hogyan mondja úgy, hogy megértsem. "Annak kell világítania, ahol egy felfelé mutató nyíl van?" Végül kiderül, hogy az egyik dugaszt rossz helyre dugtam, amikor a megfelelő helyre dugom, minden működik. Az egy másik téma, hogy tudok az interneten sebességmérő gyostesztet csinálni, Pistinek hála, és ugyanolyan sebességgel működik az internetem, úgyhogy holnap megint felhívom őket. 

Még korábban Szonjától kaptam egy kis szerkentyűt, hozzá egy ici-pici antennát, hogy ne kelljen a TV csatornákért fizetnem, de tudjak fogni néhány adót. Hol működött, hol nem, úgyhogy nemigen néztem TV-t, inkább az interneten néztem a Híradót a 2-es csatornán. 

Most kaptam ajándékba lapos TV-t. Kipróbáltam, hol működött, hol nem kihúztam az antennát, ugyanúgy. Ez gyanús. Ha antenna nélkül is ugyanúgy működik, mint antennával, akkor valami nem kóser. Némi keresgélés után rájöttem, hogy az antennát a TV egyik lukába dugtam, nem a szerkentyűébe. Amikor a megfelelő helyre dugom, kiváló adást kapok. Szóval tudásom nincs, de kísérletezem. 

Mondom Micikének, hogy a siduch nem jött össze. Már hívta őt az ember, és mondta, úgyhogy nem volt meglepve. Ahogy beszél erről, az a fantáziám, hogy szomorú volt az ember. Amikor mondtam, hogy örültem, hogy ennyire tisztán láttam, egy talmudi idézettel válaszolt, hogy "az az öröm napja Izraelnek, amikor elmúlnak a kétségek." Megállapítjuk, hogy jobb tudni valamit, még ha az rossz is, mint kétségek között lenni. 

Az izraeli ügyfelem kisimultabb, mint kezdetben. Meséli, hogy találkozott a csoporttársaival, mesélte nekik, hogy velem dolgozik, és hogy elégedett velem. Ő említi, hogy lehet, hogy mások is fognak majd keresni. Az üzlet beindult. 

Ami kiemelkedik. Vegyes

Nem tudom, mondtam-e már, hogy nem leszek haredi. Nem nekem való. Az még elmegy, hogy kényszeresen aprólékosan figyeljek a kásrutra, a szombatra, még az öltözködés túlnyomó része is oké. Egyetlen dolog, ami nem, az az, hogy olyan felsőt hordjak, amiben még a kulcs-csontom sem látszik. No way, hogy nyakig érő öltözékben legyek. Attól én megőrülök. Azt sem akarom elfogadni, hogy nadrágot sem hordhatok. Szóval, nem leszek haredi.

Ez volt a nagy felfedezése annak, hogy kikosaraztam a szegény haredit, aki már majdnem biztosra vette, hogy a felesége leszek. A lelkesültségem a gestaltos fickóval való találkozásomkor, és ugyanennek hiánya a vele való találkozáskor elég jelentős felismeréshez vezetett. Ha nem érted az összefüggést, nem baj, én sem.

Az izraeli ügyfelem mondja, hogy a múlt héten eszébe jutottam, és hiányoztam neki. Meglep és elérzékenyít a mondata. Az arca sokkal lágyabb, mint kezdetben. Aztán megint bekeményedik. Nem zavar, tudom, hogy az a dolgom, hogy itt legyek, legyek és ne tegyek.

Kezdek visszatérni a megszokott nyugalomhoz. Ledolgoztam sokszáz emailt, már kevés van, amit nyomaszt a befejezetlenségével. Az előző éjjel birtokba vettem a hálószobát is, nyolc órát aludtam az utcai zaj nélkül.

Új onkológushoz mentem. Az előző, amikor mondta, hogy nem tudja az előzményeket, ez annyira kiborított, hogy eljöttem anélkül, hogy megvizsgált volna. Most mondtam az ügyintézőnek, hogy máshoz akarok menni. Előítéleteim vannak az orosz orvosokkal, ezért amikor mondta, hogy dr. Tatjana, kértem másikat. A másik férfi, amikor ezt választottam, az ügyintéző ezen megdöbbent, de beírta.

Amikor az orvos megszólalt, már tudtam, hogy orosz nyelvterületről jött.