Új Kelet - A mérgező apa

Kedves Ila!

Apám. Ha pszichológushoz mennék, tutira róla magyaráznék egész idő alatt. Aztán ugyanúgy nem jutnánk semmire, mint ahogy egyedül sem jutottam sokra. Így majd' 3000 km-ről, és hogy szinte soha nem beszélünk, elég jó a kapcsolatunk, és csak néha szeretném azért felhívni, hogy mindennek elmondjam, amiért kiborítja a húgom, akinek a mentális épségéért olykor komolyan aggódom. Hogy mennyi lelkiismeretfurdalás van ebben, amiért én leléptem, és ő ottmaradt vele? Bizonyára van benne, de nem sok, borzasztóan sajnálom, de hibásnak azért nem érzem magam.
Az apám nem gonosz ember, nem alkoholista, nem verekedős, nem lépett le tőlünk, csak éppen megmérgezi a levegőt. Néha azt gondolom, az anyám meg egy patrónus volt, mert csak mióta meghalt, ismeri fel a rokonság is, hogy az apám tényleg elviselhetetlen. Mert egyébként ideig-óráig és főleg kisgyerekekkel bűbájos. És segítőkész. És egy Móka Miki. A mókamikiség egy ideje lekopott. Lehet, hogy mi koptattuk le, mert olcsó poénokkal nem lehet feledtetni a (lelki) pofonokat.
Ha belegondolok a helyzetébe, elkomorul minden, mert nem ismerek (talán mert nem sok lehet a világon egyáltalán) nála magányosabb, kétségbeesettebb embert. Dolgozni nem tud, a gyerekei hellyel-közzel beszélnek vele, a barátai, akik voltak, élik a maguk életét, a testvérei valami hasonlóval próbálkoznak, nincs hobbija, az ideje nagy részét évek óta pótcselekvésekkel töltötte és rohangálással, ami ma már a Parkinson-kór miatt nem megy. Még elég jól elláthatná magát, de ehhez önfegyelem és türelem kellene. Apám ezekbe a sorokba nem állt be, mikor osztogatták.
Az orvos a húgomat felhívta, és meleg gondoskodással javasolta az apám idősek otthonában való elhelyezését. Ekkor már én is elég szarul éreztem magam. Hogy nekem jó. Nekem van pofám boldognak lenni.
Fel kellene hívnom. És nem tudom, mit mondjak. Gesztusaim bírnak lenni felé néha, és imáim, mert csak az Istn tud rajta segíteni, lehet, hogy ő sem, egyébként, de ő az egyetlen, aki legalább a próbálkozásba nem rokkan bele.
És fel akarom hívni a nagybátyám, meg az unokatesóm, a nagynéném, akik talán a világon a legjobb emberek, akiket ismerek, és nagyon hiányoznak, és nem merem. Nem tudom, mit mondjak, és félek, hogy lecsesznek, vagy hogy nem, de gondolják. Nem tudom. Nem tudom.


Kedves Judit!

Talán már korábban írtam, vannak mérgező szülők, akiktől csak elmenekülni lehet. Azok a megkeseredett emberek, akik nem tudnak, talán kísérletet sem tesznek arra, hogy kijöjjenek a megkeseredettségükből, hanem ehelyett pokollá teszik a környezetük életét. Többnyire a közvetlen környezetükét, néha a tágabb környezet alig vesz ebből valamit is észre. Nemegyszer a közvetlen környezet ebben együttműködik azzal, hogy nem beszél senkinek a pokolról.

Ebben a helyzetben a lelkiismeretfurdalás a csapda. Amit itt olyan tisztán megfogalmazol, az az általános csapdahelyzet. Aki érzéketleníti magát a fájdalmakra, vagy még inkább ha kimenekül a pokolból, lelkifurdalása van, hogy neki jó, míg a többiek szenvednek.

A gyerek, még ha felnőtt is, nem képes megváltoztatni a szüleit, a korábbi generációkat. A legtöbb, amit tehet, hogy kimenekül a pokolból. Sajnos a kimenekülésnek vannak önromboló változatai is, alkohol, drog, öngyilkosság, halálos betegség. A megfelelő kimenekülés az, amit Te is tettél, hogy többezer km távolságban élsz, és így a mindennapi hatásból kivonod magad.

Valóban, a felnőtt gyereknek van felelőssége atekintetben, hogy gondoskodjék az önmagáról gondoskodni nem képes szülőről. Csakhogy nem annak az árán, hogy a saját életét rombolja közben. Elsősorban a saját életéért felelős, éppen ahogy a repülőgépen azt javasolják, hogy oxigénhiány esetén a maszkot először magunkra tegyük, aztán arra, aki ránk szorul. Nem lehet fogyatkozó energiával másról gondoskodni. Így a húgod számára az nem a megfelelő alternatíva, hogy személyesen, minden nap gondoskodik az apjáról. Magyarországon az öregek otthona a megfelelő alternatíva, olyan sűrűségű látogatással, ami még elviselhető a számára.

A húgodnak sürgősen támogatásra van szüksége. A Te és a jó rokonok segítsége itt jöhet szóba. Ezért azt javaslom, hogy őrá koncentrálj, beszéljetek időről-időre, hívd fel a rokonokat, tartsd velük a kapcsolatot, mégha haragudnának is, hogy ennyire távol vagy, mégis azért, hogy a húgodat tudják ők segíteni, tartsd velük a kapcsolatot, amennyire tudod. Az is jó lenne, ha a húgod elmenne terápiába, hogy a lelkiismeretfurdalás miatti terhet csökkenteni tudja. Ez nemcsak a teher súlyát mérsékli, hanem azt a képességét is növeli, hogy támogatni tudja apátokat. A lelkifurdalás ugyanis a harag egyik változata, és nehéz azt támogatni, akire dühösek vagyunk.

Új Kelet - A nyugtalan gyerek

Kedves Ilona!

Azért írok Önnek, mert a lányom, aki öt éves, megváltozott. Fél az idegenektől, különösen a furcsa külsejűektől, néha bepisil álmában, nyugtalan, jobban bújik, mint korábban. Nem tudok róla, hogy bármi történt volna vele, az óvónők sem panaszkodnak rá.
Mostanában elég sok feszültség van a házasságomban, bár szégyellem leírni, de az a gyanúm, hogy a férjemnek szeretője van. Ő azt állítja, hogy csak fantáziálok. Nem tudom, hogy kinek van igaza, veszekszünk, néha sírok, ha egyedül vagyok. A gyerekkel is türelmetlenebb vagyok néha, bár előtte nem veszekszünk, minden úgy zajlik, mint korábban, mégsem tudom, hogy nem ezt érzi-e meg.

Kérem, adjon tanácsot!

Anna


Kedves Anna!

Ha a gyerek nyugtalanabb, mint korábban, vagy bepisil, pedig egyébként szobatiszta, akkor ott valami történt. Ha utánajárunk a tágabb környezetben , és semmit nem tudunk felfedezni, akkor feltehetően a kapcsolatunkban történt valami.

Jól sejti, a gyerekek megérzik, ha a szülőknél baj van. A szülők kapcsolata az életük tartóoszlopa, ha az elkezd ingadozni, az életük kerül veszélybe, legalábbis lelki értelemben. A gyerekek olyanok, mint az állatok, arra reagálnak, ami van, és nem a kimondott szavakra. Ahogy egy kutyának is bármilyen nyelven mondhatjuk, hogy megyünk sétálni, örömteli ugrálással fogadja a hírt, úgy a gyerekek is a gesztusaink valódi tartalmát veszik le rólunk.

Nemcsak, hogy nem lehet becsapni gyereket, hanem még bizonytalanabbá tesszük számára a dolgokat, ha kifelé mást mutatunk, mint amit érzünk. Nem tudja, hogy minek higgyen, és ez elbizonytalanítja őt. Azt hiszi, hogy ő nem elég jó, mert ha elég jó lenne, a szülők kapcsolata is jobb lenne. A bizonytalanság félelmet, szorongást kelt, néha pedig agresszívvé válik, éppen úgy, mint amikor valaki, aki nem tud kinyitni egy dobozt szépen, akkor felfeszíti. Keresi a bizonyosságot.

Korszerűbb családokban általában ilyenkor viszik el a gyereket pszichológushoz, aki megvizsgálja őt, elmondja a szülőknek, hogy milyennek találja a gyereket, és ahogy játszik vele, a gyerek kibeszélheti magából a szorongását. A gyerekek szokták szeretni a pszichológus foglalkozását, mert játékos, és mert megnyugtatóan hat rájuk.

Azonban, ha a szülők viszonya nem rendeződik így vagy úgy, akkor a tartóoszlop továbbra is ingatag, ezért bár a gyerek a pszichológiai foglalkozás hatására erősebb lesz az elviselésben, de továbbra is túl nagy teher nehezedik rá. Ezért hatékonyabb a családterápia, vagy a gyerek terápiája kiegészítve a szülők párterápiájával.

Amikor a szülők döntenek a válásról, az is lehet jobb a gyerek számára, mert akkor már tudnak vele beszélni a konfliktusról, és valami olyasmit mondani neki, hogy bár mi már nem szeretjük egymást annyira, mint régen, ezért elválunk, de téged mindketten nagyon szeretünk. Ez persze csak akkor hat megnyugtatóan, ha nem játsszák ki közben egymás ellen a gyereket.

Felteszem, hogy a férje nem fog akarni párterápiába menni, ami elég valószínű, ha valóban van szeretője, de egyébként is a magyar férfiak ódzkodnak külső segítségtől. Ekkor azt javaslom, hogy Ön egyedül menjen, mert most nemcsak a kislányának van nagyobb támogatásra szüksége, mint máskor, hanem Önnek is, és ha Ön nem kapja meg a szükséges támogatást, a kicsinek sem tudja nyújtani. Ez jelenik meg abban, hogy mostanában türelmetlenebb vele.

Én itt csak egy problémás viselkedést kiváltó okról írtam, a szülők kapcsolatának megromlásáról, de hasonló történik akkor is, ha a gyereket fizikai vagy lelki erőszak éri, akár otthon, akár iskolában, vagy szexuális közeledés tárgyává válik. Ezekben a helyzetekben az a nehéz, hogy sokszor fogalmunk sincs arról, hogy megtörténtek, mert a gyerek nem mer vagy nem is tud róluk beszélni.

Azt gondolom, hogy Ön a levelével megtette az első lépést. Sok erőt kívánok a továbbiakhoz.

Bar Ilan - visszajelzés 2.

Itt a második írás. A szerzője a következő héten odajött hozzám, és mondta, hogy a múltkor elakadást érzett. Mondtam, én is, és nagyon örülök, hogy ilyen tisztán tudja érezni, ami van. Mindig elámulok, milyen pontosan megérzik az emberek, ami van, ha teret engednek ennek, és nem fegyelmezik magukat. Továbbra is nyers a fordítás.


"A héten rövid lesz az írás, mert a gyakorlás rövid volt a múlt héten.

Mivelhogy a lányok többsége nem érkezett meg - egybevontak két csoportot, és két vezetővel voltunk - Sz. és Ilona.

Már a csoportok összevonásának oldaláról is éreztem, hogy kis “sérülés” lett a folyamat kezdetén.

Vártunk a lányokra, akik elmentek a szünetben vásárolni, és eközben Ilona váratlanul azt a megjegyzést tette, hogy az egyetem itt nagyon különbözik attól, ami Magyarországon van. Az elhangzott megjegyzés kellemes volt, és válaszképpen megkérdeztem: a babák miatt? Elnevette magát, és azt válaszolta, hogy igen. Ettől a beszélgetéstől megindult a beszélgetés köztem és a másik vezető Sz. között, benne azt éreztem, hogy nagyon kritikus velem amiatt, hogy a kisbabámmal jöttem.

Azt mondta, hogy egyáltalán nem gondolja, hogy lehetséges az órán a dolgokban benne lenni így. Nem értettem egyet a szavaival, és kellemetlen érzés alakult ki bennem. Aztán elkezdtük a gyakorlást, és ennek megfelelően éreztem nem fejlődtek a dolgok, és a lányok megosztották az rossz érzéseiket: csalódottság, zavarodottság, és ilyenek.

Azt éreztem, hogy ez a műhely  indításának hatására történt. Ráadásul - azt éreztem, hogy az az elvárás tőlünk, hogy hozzuk be magunkat bizonyos módon, összezavaró és nyomulós volt. Egy idő múlva Ilona a haladás hiányában fordulatot hozott - egy érzés, egy gondolat, egy …, és ebben sikerült nekünk behozni magunkat, és megtanulni kiemelni kizárólag egyetlen dolgot. Ez a fordulat kicsit javított az érzésen.

Összefoglalva: a műhely ez alkalommal csalódottságot okozott nekem, és nem éreztem azt, hogy teljesen kihozta volna, ami benne van."

Bar Ilan - visszajelzés

Több dolgozatot írtak a velem való munkáról a Bar Ilan egyetemen. Azt gondoltam, nemcsak megpróbálom elolvasni, hanem le is fordítom, hogy gyakoroljam az olvasást, fordítást. Ez az alábbi az első, amit nagy nehezen lefordítottam. Nagyon részletesen leírja, hogyan dolgozom, így erről nem nekem kell írni. Magáról az eseményről annyi, hogy megengedem, hogy héberül dolgozzanak, így alig értek valamit. Még szerencse, hogy a Gestalt irányzat szerint dolgozom, és nem analitikusan. Az óra végén mondtam valamit, amire összemosolyogtak. Kérdeztem, hogy mi ez a mosoly, akkor említették a délelőtti élményüket. Csak annyit fogtam fel, hogy valami azonos volt, másvalami nagyon különböző. Most értem, hogy miért nem értettem. A fordítás házi használatra készült, nincs stilizálva.

"A kurzus utolsó találkozója mély benyomást tett rám. Elkápráztatva értem haza, lelkesen a műhelyen feltárult szakmaiságtól és pontosságtól. Még mielőtt megismertem volna őt a műhelyen - már a szemekben megmutatkozott - ez a nő vonzóvá vált nekem. Egyszerűséget és tisztaságot sugároz mélységgel és jó lélekkel együtt. Van benne valami egyenes, ami egy pillanat alatt megragad a maga kedves formájában.

Együtt jöttem a kisbabámmal, és az első pillanatban kissé kényelmetlenül éreztem magam. Ahogy észrevett engem, rám mosolygott, és kedves melegséget sugárzott felém.

A gyakorlás kellemes légkörben kezdődött. Észrevettem, hogy mindenre, amit Ilona csinálni akar velünk, javaslatot tesz, és körülnéz, hogy összhang van-e a mi és az ő szándékai között. Ilona mindegyikünket megkért, hogy osszuk meg, hol van az energiája. Ez után azt javasolta, hogy gyakoroljunk, amikor az egyik lány a tanácsadó, a másik az ügyfél. Ilona időnként megállította a beszélgetést, és egyenként elmondtuk, mit gondolunk, merre folytatnánk ezt a beszélgetést. Minden megállításnál az ügyfél választott, ahol ő érezte az energiáját, és folytatta a beszélgetést azzal, aki a gondolatot mondta. A beszélgetés izgalmas volt. Sokat tanultam a csoporttársaimtól is, és a gyakorlat vezetőjének rövid és ütős megjegyzéseiből is.

Nagyon érdekes volt látni, ahogyan ugyanabban a pontban különböző szempontok léteznek. A lányok mindegyike különböző érzéseket osztott meg, és különböző gondolatokat javasolt a folytatásra. A beszélgetés tovább zajlott addig, ameddigre a csoport minden tagja váltotta egymást a nézeteivel és elmosolyodott.

Erre az ok ahhoz a tényhez kötődött, hogy mindegyikünk (kivéve a gyakorlat vezetőjét) ugyanazon nap délelőttjén részt vett egy kurzuson, amely nem keltett bennünk kellemes érzéseket, mivelhogy negatív élményeken mentünk át. Befejezetlen ügy (unfinished business)!

Csodálatos módon lehetett beszélni erről a dologról, de más megközelítésben. Szinte a csodával határos módon irányította Ilona a beszélgetést ebbe az irányba, és így kibeszéltük ezt az élményt anélkül, hogy egyáltalán említeni kellett volna. A teremben a felszabadultság és nyitottság érzése volt. Azt éreztem, hogy lágyan simogatják a lelkem. Ugyanazon nap egész lázadása és szomorúsága elszállt, és új dolgoknak adott helyet.

A gyakorlás végén Ilona kérte, mondjuk el, mit tanultunk a gyakorlásból. Mondtam, hogy ámulva látom, ahogy a dolgok maguktól megtörténnek, amikor megadják nekik, hogy megtörténhessenek. Az erőfeszítés és a feszültség, hogy bizonyos helyre elérjünk, megakadályozza, hogy a dolgok egyszerűen megtörténjenek. Valójában a természetes, nyugodt, lehetővé tevő hely az, ami kinyitotta a dolgokat, és engedett el minket nagy mosollyal."

Back home ...

Szerdán visszaérek. Este Julival elmegyünk kávézni az Art of Cake nevű kóser cukrászdába. Annyira fáradt vagyok, hogy a falhoz támaszkodom. A prof hív, hogy másnap, az utolsó tanítási napon csinálok-e valami gyakorlatot. Mondom, persze, hogyne, közben gondolom, hogy hülye vagyok, azt sem tudom, hogy a salom szón kívül eszembe jut-e bármi héberül. Könnyedén elmesélem, mit tervezek. Mondja, hogy Sarah és Zohár is készül valamivel.

Másnap a nagycsoportban a prof azt javasolja, hogy csak az én gyakorlatomat csináljuk, mert kevés az idő, és az enyém jó lezárásra. Nekiállok, vegyesen héberül és angolul adom ki a feladatot. Először azt kérdem, mit tanultak magukról, a Gestaltról, a terápiáról, ez három csoport lenne, de nehezen választanak. A prof be akar avatkozni, és beosztani őket csoportokba, de leállítom. Végül két csoport alakul, a mit tanultam magamról, és a mit tanultam a Gestaltról. A hallgatók lassan melegszenek bele, de egyre lelkesebben csinálják. Aztán amikor megkérdezem, hogy mit találtak túl kevésnek, túl soknak, vagy nem annak, mint amire számítottak, a prof megijed, hogy csak kritika fog elhangzani. Sarah és én megnyugtatjuk, hogy már volt elismerés, de mivel a hallgatók egy része is hiányolja, azzal fejezem be, hogy ha van valami, amit el akarnak ismerni, mondják. Utána Sarah mondja, hogy nagyon tetszett, amit csináltam. 

Amikor nála vacsorázom szombat este, szóba hozza megint, hogy mennyire tetszett neki. Kérdezem, hogy mi tetszett. Azt válaszolja, hogy annyira kicsi volt a jelenlétem, hogy ez nagy hatású volt. Meglep a válasza, nem erre számítottam, de mégis összhangban van azzal a visszajelzéssel, hogy nálam beszéltek a hallgatók a legtöbbet.  

Ragacsos meleg az este. Nincs szellő, ami enyhítené. Eszembe jut Woody Allen vicce, hogy a szex gusztustalan. W.A. válasza: de csak ha jól csinálják. Melegem van, ragadok, de élvezem.

Idős férfi jár minden vasárnap Yaelékhez. Ott tölti az estét, néha politizálnak, egyébként csöndes. Kicsi, törékeny, halk ember, most 88 éves. Hazafelé Yael fuvaroz, először őt teszi ki, aztán engem. Tőlem nem messze lakik. Éppen kérdezném, hogy nem unalmas-e neki ez az ember, amikor elmeséli, hogy sok évvel ezelőtt Dél-Afrikából alijázott, megvett egy egész házat, és kiadta a lakásokat. Az egyikben lakott egy házaspár, a nő a szeretője lett. A férj tudta, így éltek, férj, feleség, szerető ötven évig. Most már a nő is nyolcvanon felül van, már nem tud felkaptatni a harmadik emeletre, ahol a régi szeretője lakik, úgyhogy az látogatja őt meg, és támogatja anyagilag. Micsoda sorsok!

Budapesten felismerésre jutottam. Az ottani zsinagóga és a munkahelyi környezetem fiú-játszótér. A nők egy része - köztük én is - egy ideig küzd, hogy bejusson a fiúk homokozójába, elfogadja a férfi-szabályokat, aztán többségük - köztük én is - feladja. Inkább valamelyik férfit támogatja, ha ketten ugyanazt, akkor verseny alakul ki köztük, és ellenfelekké, időnként ellenségekké válnak. A férfiak vagy összetartanak, vagy nem, a nők inkább nem. A "mások a szavak, mint a számok", a férfiak között is vezető férfi mondja, hogy azt akarja, hogy visszaköltözzek, és ott legyek. Most már tudom, hogy nem akarok visszamenni, inkább építem a saját játszóteremet a saját játékszabályaimmal. Itt, Izraelben. Ezt neki is meg fogom mondani. 

Budapesten

Három napja vagyok Bp-en, és ma olyan fáradt voltam, mintha naponta nyolc órát kapálnék. Na jó, nem tudom, milyen napi nyolc órát kapálni, de ma kivoltam. Aztán rájöttem, hogy nem annyira attól, amit csináltam, hanem ami még várt rám. 

Dolgoztam egy ügyféllel, az összes indulatát rám öntötte. Fel kellett állnom, különben azt éreztem, benyom az indulatáradás a székbe. Kérdeztem, volt-e eddig bármi eredménye a munkánknak. Azt mondta, most rámnyomja az indulatát, de már nem a kollégáira. Nemigen hittem. Mondtam neki, nagyon elfáradtam. Utána dolgoztam a csoporttal, amelyikben ő is benne van. A legutóbbi alkalommal nem voltam elég kipihent, és alig bírtam a munkát velük. Előjött egy konfliktus, és kiabáltak egymással, nem tudtam, meddig engedhetem el őket, mikor avatkozzak be. Zajlott, engedtem, beavatkoztam, a teljes bizonytalanságban működtem. Ők mintha energizálódtak volna, én meg majd belehaltam. Utána nekik is írtam, a HR-esnek is mondtam, hogy csak akkor folytassuk a munkát együtt, ha ők valóban akarnak dolgozni. Nem akarok helyettük dolgozni. HR-es visszaírt, hogy folytassuk. Most féltem, mi lesz. 

Éltek, dolgoztak. Mintha egy gennyes pattanás fakadt volna ki a múltkor. Indulatos ügyfelem tudta kezelni az indulatát, a lefojtott többiek előbújtak. Ámulok, már máskor is volt ilyen élményem, hogy amikor már kezdem feladni, hogy bármit tudnék segíteni, valami csoda történik. 

Este a coaching school előkészítésére Nyílt est. A céges csoporttól taxival pont ötre érek oda, mindenkivel kezet fogok, és mondom, hogy szükségem van még öt percre, hogy átzsilipeljek. Elszívok egy cigit, és közben érzem, hogy még mindig zsizsegek, nyugtalan vagyok, nem vagyok még igazán itt. Jó, hogy itt van Laci, egy korábbi tanítványom, és Andris. Az ő jelenlétük nyugtatóan hat rám. 

Kérdezem, hogy akváriumgyakorlat legyen, vagy információ-átadás. Akváriumgyakorlatot akarnak. Ki lenne ügyfél. Valaki jelentkezik, nem emlékszem a nevére, elkezdünk dolgozni. Mondja, mondja, nem nagyon tudom követni, de észreveszem, hogy a felsőteste szinte táncol, deréktól lefelé merev. Mondom is, és belemegyek ugyanabba a testhelyzetbe, hogy érezzem. Az jön gondolatként, hogy a nemiszervemhez nehogy bárki is hozzáférjen. Utólag kiderül, hogy fizikai erőszak áldozata az ügyfelem. Mindig megdöbbent, ahogy megjelenik az igazi téma, függetlenül attól, hogy miről beszél az ügyfél.

Andris hazahoz, ez jó. Elégedett vagyok, eldöntöm, hogy iszom konyakot, és mára ennyi.

Elégedettség és ...

Akartam írni, aztán elfelejtettem. Amikor lezártam a gépet, akkor jutott eszembe. Sebaj.

Eddig öt dolgozatot írtak a velem való munkáról az egyetemen. Yael bevállalta, hogy amit kézzel írtak, és nekem nagyon nehéz olvasni, beviszi gépbe. Akkor el tudom olvasni őket. Nagyon kiváncsi vagyok, miket írtak. 

Egy nap három dolgot csináltam meg. Elmentem az egészségbiztosítóhoz, mert nem érkeztek meg a csekkek, amikre be kell fizetnem az egészségbiztosítást, és féltem, hogy fizetnem kell az orvosnál a vizitdíjon felül. Miközben ott ülök és várok a soromra, látom, hogy kaptam egy sms-t, hogy nem fizettem. Ezek szerint időben kaptam észbe. Az ügyintéző, amikor kérem, hogy folytassuk angolul, mondja, hogy nem beszél angolul. Héberül folytatjuk, de most lassabban beszél, hogy megértsem. 

Utána elmegyek a bankba, átutaltam Mo-ról, mert elfogyott a korábbi utalásom, és nincs itt pénzem. Az ügyintéző kiváló angolsággal és meglepő kedvességgel segít eligazodni, átváltani és új jelszót szerezni a honlaphoz. 

Aztán felhívom az "SzTK-ban" az időpontegyeztetőt, aki aznapra, egy órával későbbre javasol időpontot az onkológushoz. Annyira meglep, hogy hirtelen nem is tudok dönteni. Elmegyek. Az onkológus egy velem egykorú, iszonyúan szétszórtnak tűnő nő. Minden elérhető információt beír a gépbe, és mondja, hogy két hónap múlva jöjjek, akkor megvizsgál. Aztán hirtelen azt mondja, hogy megvizsgál most. Levetkőzöm, alaposan végigsimítja és nyomogatja a mellemet, közben becsukja a szemét, ezek szerint mégsem annyira szétszórt, mint amilyennek látszik. Kiderül, hogy a protokoll is némileg különbözik, azt a gyógyszert, amit Bp-ben helyből felírnak, itt csak két és fél év után írják, addig valami mást adnak. Felírja, de mivel a protokoll is különbözik, mások fognak dönteni arról, hogy megkaphatom-e. 

Kijőve az "SzTK-ból" meglátom Liliant, aki egy kávézó teraszán vacsorázik - vagy ebédel. Eldicsekszem neki a napi teljesítményemről. Zavartnak látszik, úgyhogy elköszönök és otthagyom. Elégedett vagyok, ez a három dolog egy napra elég nekem. 

Reggel elmegyek a tengerre. Biciklivel, amit menet közben lecserélek, mert zörög. A tengerben nem lehet nagyon beúszni, nagyok a hullámok, a parti őrök visszaparancsolják a mélyre beúszókat, gondolom azért, mert a hullámok visszahúzzák az embert a part felől. Aztán kifekszem a homokra. A homok kényelmesebb, mint a parton lévő fizetős ágyak. Szinte belealszom a hullámok és a strandolók zajába. Aztán biciklivel vissza, zuhanyozás, és már dél van. Már alig várom, hogy dolgozhassak. 

Ma az egyetemen Sara-val vagyok egy csoportban. A kérdésére, hogy ki lesz a terapeuta, valaki rögtön jelentkezik. A következő kérdésére, hogy ki lesz a kliens, senki. Izgatottá válok, kérdezem, hogy én lehetek-e. Először úgy érti, hogy terapeuta akarok lenni, de felvilágosítom, hogy nem, hanem kliens. Meglepetten rámnéz, mondja, hogy jó. Kérdezem a "terapeutát", hogy neki oké-e, ha én vagyok az ügyfele. Mondja, hogy igen. Kérdezi, hogy van-e témám. Mondom, van, az ittlétem. 

Mesélek arról, hogy milyen öröm itt lenni, és milyen feszültség itt lenni. Hogy az itteni kultúrába sokkal inkább beleillek, mint a magyarba, és ettől itthon érzem magam. És hogy az, hogy döcögve tudom kifejezni magam, mennyire az az érzés, hogy egy gyerek vagyok, aki otthon van, de egyedül. A szülők elmentek otthonról. A "terapeuta" érzékenyen reagál a gondolataimra, pontosan adja vissza azt, amit nem is mondtam ki. Érzi a nehézséget. Mondom neki, hogy ez jó, mert én nem érezhetem. Ha érezném, nem tudnám csinálni. Észreveszem, hogy mosolygok, miközben könnyeket érzek a szemem sarkában. Ha nem mosolyognék, elsírnám magam. Hazajöttem, de már nem ismerem a nyelvet. Újra kell tanulnom, újra gyerek vagyok. Mo-n elismert szaktekintély, itt gyerek. Megkérdezi, hogy sírhat-e a gyerek. Mondom, hogy ha itt az apa, aki nagy és erős, akkor igen, ha egyedül van, akkor nem. 

Amikor Sara elköszön, nedves a szeme, és azt mondja, hogy jó, hogy itt vagyok. Az élet megy tovább. Kaptam egy ingyen terápiás ülést.