Jom kippur

Előző nap, azaz erev jom kippur le akartam menni a tengerhez, megmerítkezni. Már évek óta megmerítkezem, Budapesten a mikvében, tavaly a tengerben. Gondoltam, hogy a szokott módon, lebicajozom, tenger, visszabicajozom. Az első állomáson nem volt működő bicikli. A másodikon sem. A harmadik nem működött. A negyedik sem. Közben a strandpapucs feltörte a lábam, nem vittem a szokott napsugárzás elleni kenőcsöt, amivel a lábam be szoktam kenni. Se pénzt, se buszbérletet. Út közben egy nőtől kértem ragtapaszt. Volt neki, ez enyhítette a fájdalmat. Megkérdezte, kérek-e még egyet. Kértem.

A tenger hozta szokott formáját, megnyugtatta a lábam és a lelkem. Vetkőztem, merültem, öltöztem, úsztam, kijöttem, felvettem a ruhát a fürdőruhára, kerestem a következő bicikliállomást. Ott sem volt működő bicikli. Visszagyalogoltam, közben a második ragtapasz is lemállott a lábamról, hogy ne fájjon annyira, a járdán mezítláb mentem, az úttesten papucsban, a ruhámon átütve a fürdőruha vizessége. Hazaértem, lezuhanyoztam, beragasztottam a lábam, megnyugodtam. 

A böjt előtt ettem keveset, több lépésben, hogy ne lakjak nagyon jól, de ne legyek nagyon éhes sem. Azt tapasztaltam, ha böjt előtt nagyon jóllakom, rosszabbul bírom. Ittam, amennyit tudtam, és sósat ettem, hogy megkösse a vizet. Ez be is jött, nem kellett sokat pisilni, alig fájt a fejem, és fura módon az is elmúlt. 

Csak mostanában jöttem rá, hogy a két nagyböjt lényegesen különbözik egymástól, sőt ellentétei egymásnak. Tisa beáv a gyász böjtje, együttérzés a szenvedőkkel. Jom kippur az ünnepek ünnepe, amikor azért nem eszünk, iszunk, mert az angyalokhoz vagyunk hasonlóak, nincsenek testi szükségleteink. Nem egy egyszerű foglalkozás angyalnak lenni. Ugyan tíz órát alszom, mégis fáradtan vánszorgok a zsinagógába. Előző nap du. 5 óra óta nem ettem, nem ittam semmit, reggel nem mosok fogat, szóval enyhén szólva eltér a mindennapjaimtól. A zsinagógában magamhoz térek, a hipersúlyos nemrég megvett jom kippuri imaköny kézbentartása különösen nehéz feladatnak tűnik, ezért kitalálom, hogy az előttem levő szék háttámláján hogyan tudom megtámasztani. 

Reggel fél 9-től du. fél 2-ig tart a szertartás. Akkor hazavánszorgok, közben az utcára kitett kanapén megpihenek. Jom kippur itt az önmeghajtásos közlekedés napja. Autó csak elvétve, inkább csak mentő, biciklis, görkoris, gördeszkás, gyalogos az úttesten. Este 9 után kocsiban tolt babáktól kezdve, csoportosan bicajozó kamaszokon keresztül görkorizó fiatalokig bezárólag tömegesen voltak az úttesten az Ibn Gvirolon és a Kikar Rabinon. Én csak akkor megyek az úttesten, amikor eléggé árnyékos, vagyis éjszaka, és du. 5 után.  

Jom kippur után szinte rögtön jön a szombat. A kevés időben, amikor kapcsolgathatok, dolgozom. Javítgatom a Flow Coaching School meghirdetését, és egyenként küldözgetem. Már mindkét postafiókomban száz fölé emelkedik a fel nem dolgozott emailek száma. Elkezdem feldolgozni. Gyorsan megy, de lassabban, mint amennyi időm van. 

Fura álmaim vannak. Még nem tudtam megfejteni őket. Zavarba ejtőek.

Két világ között ...

Jehosua fejbeverős mondata után megyek hazafelé, még mindig a hatása alatt. Enyhül, de nem múlik. A gondolat egyre erősebb, hogy jól ismerem azt, hogy egyedül megmutatom a világnak, és kevéssé ismerős az, hogy valaki mellettem áll, és megtámaszt, amikor dőlnék.  

Utálom ezt az időszakot. Azt, amikor meghirdetem a coaching iskolát, és fogalmam sincs, mi lesz az eredménye. Van célom, sok erőfeszítést teszek a megvalósításába, azt akarom, hogy sikerüljön, tudom, mit értek siker alatt, és teljes bizonytalanságban vagyok, hogy elérem-e. Rossz kedvem van ettől. 

Szombatra virradóan tíz órát aludtam, kissé zsibbadtan kelek, már a smone eszré végére érek a zsinagógába. Most a földszinten vagyunk, ez hagyományosabb felfogású világ. Eilav szól az előimádkozónak, hogy rögtön a mechice mellett vigye a Tórát, hogy a nők átnyúlhassanak és megérinthessék. Arra leszek figyelmes, hogy a másik oldalon egy férfi a karjában tart egy gyereket. A gyereknek először csak a szerteágazó haját látom, rátűzve a kipát, aztán látom a kezét, alszik, talán kétéves lehet. Az apja ültében ráhajlik, néha egy puszit lehel rá. Gyönyörűek, elhúzom a függönyt, hogy jobban lássam őket. Mintha egy fából lennének kifaragva, összetartoznak. 

Nem tudok a Tóraolvasásra figyelni, annyira a budapesti céljaim foglalnak le. A muszáf végére elmúlik a rossz kedvem, rájövök valamire. Az az érzésem, hogy ha nem sikerül beindítani a coaching schoolt, az segíteni fog abban, hogy ráeszméljek, valóban a Flow-ban van-e a helyem. Egyre erősebb a gyanúm, hogy nem. Eszembe jut Judit, aki már az elején kiszállt. Valahogy mindig rossz kedve volt, és azt mondta, hogy a megbeszéléseink nagyon fárasztották. Ezt én is éreztem, de nem találtam rá magyarázatot. Lehet, hogy az a csapdám, hogy amíg nem találok magyarázatot valamire, addig benne maradok. Azt hiszem, csak én vagyok a hülye, mindenki másnak jó, csak nekem nem. Így hosszan benne maradok olyan helyzetekben, amelyek nem jók nekem. Bernd mondta korábban, hogy lassan jutok el a döntéshez, bár amikor eljutok, akkor gyorsan cselekszem. Ha kimagyarázom a rossz kedvet, és kirángatom magam belőle, elkúrom a lehetőséget, hogy rájöjjek valamire, ami fontos. 

Kiduson I. a meleg srác szól, hogy délután a Szmac-ban rav Lau fog beszélni. Ez esemény, híresen magával ragadó beszédeket tud tartani. Budapesten is beszélt, nagy sikerrel. Elmegyek. A Szmac köpésnyire van tőlem, mégsem voltam még soha ott. Ortodox zsinagóga, a nők a karzaton. Elég hamar odaérek, az első sorban ülök le. Nézek lefelé, csupa fehéringes férfi, fehér, fekete kipában vagy kalapban. A Tóraolvasó asztal középen, amikor rav Lau-t hívják fel, energikus léptekkel megy oda, ahogy elhalad a sorok mellett, állnak fel a férfiak, eleget téve annak a parancsnak, hogy fehér haj előtt fel kell állni. 

A beszédét jobban értem, mint a mi rabbinkét. Tisztán artikulál, lassan beszél, erőteljesen gesztikulál. Ősz a szakálla, ősz a haja, de mégis az a képzetem, hogy életerős férfi az, aki kapcsolatot tart az egész hallgatósággal. Itt fontos, hogy a férfi szó jut eszembe, férfierőt érzékelek. Az a sejtésem, hogy nehezen állhat ellen a női szépség csábításának. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy több szeretője volt, mint gyereke. Ám most az fontos, hogy még korlátozott hébertudással is élmény őt hallgatni. Igazi színészkirály!

Két ünnep között

Este úgy feküdtem le, hogy ha reggel időben felébredek, lemegyek a tengerhez. Felébredtem, lementem. Mivel még nem vagyok teljesen ébren, lassan biciklizem, az embereket a járdán nem kerülöm, hanem inkább megvárom, míg ellépnek előlem. 

A parton kevesen, már gyerekek nincsenek, iskolában, óvodában vannak. Pár idősebb férfi árnyékban beszélget, némelyik a parti "edzőtermet" használja. Én is húzok a karerősítővel meg a láblengetővel egy párat. Aztán irány a víz. Most úgy lépek a homokba, hogy az nemcsak a vízhez vivő út legyen, hanem érezzem a talpammal. A nedves homok hűvösebb és keményebb, a száraz omlik szét alattam, és melegít. A víz nagyon tiszta, látom az apró halakat. Amikor beteszem a fejem, kinyitom a szemem, rosszabbul látok, mintha a víz rossz szemüveg lenne. A víz már nem olyan meleg, de még nem is lassít le a hidegségével. Először hosszan úszom a bennem lévő levegővel, amikor kezd elfogyni, akkor hanyatt fekszem, úgy folytatom. Most nem hallom a parti őrséget, bár ott vannak, de annyira kevés az ember a vízben, hogy szinte nincs kire rászólni, ha túl mélyre menne, vagy olyan részre, ahol befelé sodornák a hullámok. 

Az ünnepen mondtam Jehosuának, hogy szeretnék - héberül: akarok - vele olyan beszélgetést, mint a kocsijában volt. Megbeszéljük, hogy felhívom. Meg akar hívni ebédre, de már van meghívásom, nem megyek. Ma beszélgettünk. Kezdett mélyülni a beszélgetésünk, amikor mondtam valamit magamról, és szinte azonnal éreztem, visszakerültünk a felszínesebb beszélgetésbe. Bántam, de nem tudtam visszacsinálni. Aztán mesél egy történetet abból az időszakából, amikor takarító cége volt, és egy nem fizető ügyféllel veszekedett. Mondja, azért tudta megtenni, mert volt egy nagydarab munkása, aki mellette állt, és védve érezte magát. Ahogy meséli, hozzáteszi, tudod, milyen, amikor valaki melletted áll. Ez a mondat fejbevág. Nem, nem tudom, csak a hiányát tudom. Nem gondolat ez még, csak a fájdalmas érzés, érzem a könnyeimet. Elhallgatunk. Csöndben üldögélünk. Aztán elmond egy viccet a saját helyéről. Leírom.

Egy igazi cadik, aki mindig másokról gondoskodik, minden parancsolatot betart, önmegtartóztató életet él, meghal. Amikor találkozik fenn régi barátjával, két gyönyörű nő van mellette. Barátja mondja, hogy tényleg micsoda cádik is voltál Te, most jutalomképpen két gyönyörű nő van az oldaladon. Mire ő: ők nem az én jutalmam, én vagyok az ő büntetésük. 

Újév 5773

Na, most kellene abbahagyni a hébertanulást. Egyre többet értek, egyre többet hallok, azt is, amit nem szeretek. Szeretem az illúzióimat, ápolgatom, táplálom őket. Nem szeretem elengedni, látni, ahogy a hidegben a sárba hullanak, mint egy összeszáradt rongylabda. 

Újév estéjén meghívtam vacsorára Hannát. Középkorú, testes, erősen kifestett nő, egy számmal kisebb melltartóval. Kedves és néha magányosnak látszik. A kihalt utcán megyünk hozzám, szenvedélyesen magyaráz valamit, közben egyre közelebb jön, döfköd a hatalmas mellével. Amikor átmegyünk az úttesten, kicselezem, a másik oldalára kerülök. Olyan hangosan beszél, amitől zavarba jövök, a nyitott ablakok mögött mindenki hallhatja a véleményét különböző emberekről a zsinagógában. Ez itt megszokott, nekem nem. 

Ámulatba ejti, hogy mennyire készültem a vacsorára, azt hitte, csak kávézni fogunk. De én az ünnepi étkeket akkor is végigcsinálom, ha egyedül vagyok. Előétel, leves, hús, petrezselymes krumpli, gyümölcs, süti, bor, barhesz. Az edényeim párvék vagy tejesek, így a húshoz veszek alumínium sütőtálat, és műanyag tányért, poharat, evőeszközt használunk. 

Már a vége felé járunk, amikor megjegyzéseket tesz különböző népekre. A magyar nők szépek, a férfiak prosztók. Nem a szót használja, hanem egy gesztussal fejezi ki, valami olyasmi, mint amikor valaki a kocsmában enyhe terpeszben beáll, felhúzza a vállát, és azt mondja, na, ki mer velem kikezdeni. Rosszul esik a megjegyzése. Aztán jönnek a németek: "a németek, azok németek" mondja sokat sejtetően. Próbálom szembesíteni, hogyan hangzik, amit mond, ez meglepi. Amikor a cigányokra azt mondja, hogy paraziták, akkor azt javaslom, hogy bencsoljunk. Nem akar megbántani, és nem érti, mi bajom. El akarja magyarázni, de nekem már elég volt, amennyit eddig hallottam. Mondom neki, hogy nem akarom hallgatni. Bencsolunk, mikor elmegy, megkérdezi, hogy azért kedvelem-e még. Mondom, hogy igen, és ez igaz is, csak nem akarom az általánosító dumát hallgatni. 

Másnap rájövök, hogy a magyar férfiakról mondott szövege némileg egybeesik az én véleményemmel. Azzal, hogy "mi férfiak ...", a szexizmussal. Ebben az a fura, hogy az egyetlen magyar haszid zsidó ismerősöm korántsem annyira szexista, mint fiatalabb neológ ismerősöm. Nem, vagy nemcsak a rendszerben van a szexizmus, inkább a fejben. 

Eilav meghív vacsorára. Csak hárman vagyunk, ő a felesége és én. Jót beszélgetünk, kérdezgetnek a coacholásról. Aztán jönnek még ketten a közösségből. Egy meleg pasi és egy kohén. A kohén mondja, hogy unja a délelőtti szertartást, túl hosszú, és ugyanazt ismételgetjük. Mivel én alig boldogulok azzal, hogy kövessem, nem érzem, amit ő. A házigazdától kapok egy képet, ami nem tetszik újdonsült feleségének. 

Reggel, amikor felébredek, eszembe jutnak dolgok, és félek. Nem akarom elveszíteni az illúzióimat. Aztán a zsinagógában már jó. Az elválasztó középen van, az ünnepre a helyeket meg lehetett rendelni, én pont Mo-on voltam, nem tudtam az ügyintézővel beszélni, de a kiírásból látom, az első sorba kaptam helyet, az első széket, rögtön a Tóraszekrénynél. Ezek tudnak valamit rólam. Karnyújtásnyira van a szekrény, amikor kinyitják, belém ütköznek. Első nap körbeviszem a Tórát a női részen. A muszáf imánál nők is nyitják a szekrényt, megkapom az egyik nyitást. Onnan kezdve, hogy megkapom, ameddig nyitok, nem tudok másra figyelni, mint arra, hogy a megfelelő időben nyissam és csukjam a szekrényt. Ez nem annyira egyszerű, el kell húzni a függönyt, az egyik ajtót kinyitni, odahúzni a függönyt, kinyitni a másik ajtót. Második napon is kapok, véletlenül az ima ugyanazon helyén. Most már magabiztos vagyok. Nagyon elégedett vagyok a feladatommal. 

Jeruzsálemi kép és mai parti

Elfelejtettem megírni, hogy péntek délután a piac után még söröztünk egyet Slow Mosénél. Nagyon jó hangulatú kis kocsma. Éppen zenedélután kezdődött. A csapos srác kiült mellénk a teraszra cigizni, annyira szép srác volt, nagy szemű szefárd gyerek, hogy belefeledkeztem a nézésébe. Kiváncsian visszanézett rám, akkor magamhoz tértem.

Ma Alice szülinapi partiján voltam, ott is valaki megkérdezte, hogy ismerjük-e egymást. Azt hiszem, túlságosan erősen nézhettem.

Alice korosabb, nagyon szép nő, Angliából származik, tőlem kb. 20 perc sétaútra lakik, elegáns, nagy lakásban. Mivel pénzfelhajtó volt non-profit segélyszervezeteknek, ezért nagyon sok előkelő kapcsolata van. Ezek jó része ott is volt ma a bulin. Izraeliek, angolok, arabok, indiaiak. De én csak azokat ismertem, akikkel a zsinagógában szoktam találkozni. A rabbi meg még hárman.

Hamarosan jövök, úgyhogy szüneteltetem az írást. Budapestről valahogy nincs késztetésem az írásra.

Jeruzsálemi szombat

Jeruzsálemben szombatoltam. Pénteken kitakarítottam, aztán nekiindultam. Gyakran járnak buszok, ahogy odaértem az állomásra, felszálltam, és indult. Kipróbáltam a jeruzsálemi új villamost, nagyon jó! Rögtön jött, hogy odaértem, így blicceltem, a megállóban kellett volna jegyet vennem. Ágival elmentünk a piacra, péntek kora délután hatalmas tömeg van. Ági erkélyéről látom a Knesszet épületét, a hidat, meg a buszpályaudvart.  

Aztán este az ottani Jakarba gyalogoltunk el. Mivel sok az ember, kicsi a terem, ezért két szinten zajlik az istentisztelet. A földszinten, ahova mi mentünk, kb. száz hely van férfiaknak, mögöttük sűrű szövésű anyaggal elválasztva ugyanannyi hely a nőknek. Amikor beléptünk, a női rész kétharmada telt meg. Az első sorba ültünk, asztalhoz, rögtön az elválasztó mögé. Mire a Lecha dodi utolsó versszakánál megfordultam, tele lett. Ez is éneklős közösség, a férfiak hangja olyan erős és tömör, hogy alig hallom a női hangokat. Kihallom az előimádkozó hangját, és a közösség meglepően fegyelmezett. Némelyik versszaknál megáll, megvárja, hogy az előimádkozó milyen dallammal folytatja, aztán ehhez kapcsolódnak. Semmit nem kell tennem, csak behúnyni a szemem, és hagyni magam lebegni a hangokon. 

A rabbi rövid, talán ötperces beszédet mond. A lényege az, hogy nincs olyan helyzet, amiben nincs választásunk. Mindig egynél több opció van. 

Nem várjuk meg az istentisztelet végét, még el kell jutni a vacsora-meghívásunk helyére. Papucsban vagyok, Jeruzsálem dombos utcáin nehezen járok, csúszkál a lábam. Így alig látom az arab és a templomos stílusú házakat, pedig nagyon szépek. Vendéglátónk fia az utcán vár minket. Vendéglátónk középkorú nő, a fia egyetemista, rajtunk kívül van még egy fiatal vallásos pár. A lakásnak is, a beszélgetésnek is van valami amerikaias hangulata. Keveset beszélek, a hosszú gyaloglás, a héber-angol keveréknyelv fáradttá tett. Fél tizenegykor hazaindulunk. Éjfélre érünk haza. Ha nem lenne a papucsos csúszkálás, nagyon élvezném a sétát, kellemesen hűs szellőben járunk. 

Szombaton a Sira Hadasa zsinagógába megyünk. Ez ortodox feminista közösség. Az elválasztás itt is végig függöny, jobbra a férfiak, balra a nők ülnek a hatalmas teremben. 150-200 hely lehet mindkét oldalon. Szinte tele van, alig találunk helyet, de amit találunk, az közel van a Tóraolvasó asztalhoz, amely mindkét oldalra átnyúlik, fölötte az elválasztó függöny rövidebb. Amikor megérkezünk, már zajlik a Tóraolvasás. Nő a gabbaj, ő hívja fel az olvasókat. Éppen bar micva van, így az olvasást a felnőtté váló 13 éves fiú csinálja, mellette egy nála alig idősebbnek látszó fiú áll, a szája mozgásán látszik, hogy ő is mondja a szöveget, a kezével pedig mutatja a dallamot. Éppen a bar micvó fiú édesanyját hívják fel. Ő az innenső oldalon odamegy, elmondja az áldást, aztán a fia olvassa a szöveget. A haftarát is a fiú olvassa. Majd a szülők a fiú két oldalán elmondják az áldást, hogy innentől nem kell a "gyerek" tetteiért felelősséget vállalniuk. 

Itt nincs akkora fegyelmezettség, mint az előző esti zsinagógában, gyerekek, felnőttek zajonganak, időnként többen pisszegnek. Utána az udvaron kidus, kicsit eszünk-iszunk, aztán útnak indulunk következő meghívóinkhoz. 

Napsütés, meleg szél nélkül, papucsban csúszkálás. Vendéglátóink közül a férfi magyar, a nő amerikai, egy ifjú házaspár még a vendég, nyolchetes babával. Három nyelven beszélünk. Mikor kiderül, hogy mennyit gyalogoltunk már, azt javasolják, hogy várjuk ki náluk a szombat végét, és hazavisznek minket. A gyerekszobában lefekszem aludni, három óra múlva ébredek fel. Ági és az asszony végigtanulta a délutánt. Érdekelne, de inkább alszom, erre van nagyobb szükségem.  Aztán Ági és a férfi elmennek a közeli zsinagógába, mi meg ketten előkészítjük a harmadik étkezést. Kint a teraszon eszünk, olyan érzésem van, mintha kora, meleg őszön Budán lennék. 

Vasárnap felöltözöm hosszú szoknyába, hosszú ujjú blúzba, elindulok Mea Sarimba, a leginkább haredi negyedbe, beszerző útra. A negyed szélén egy könyvesboltban megkérdezem, mennyibe kerül a gyerekkönyv, amit keresek. Mond egy árat, mondom, majd visszajövök. Beljebb megyek a negyedbe, megkérdezem egy másikban. Alacsonyabb árat mond az eladó, megveszem. Ennyi most elég, nem akarok többet keresgélni. Nézelődöm, itt az emberek öltözéke fekete-fehér, zárt. Látok egy asszonyt, fekete hosszú, zárt bő öltözék, szürke kendőszerű a fején, olyan, mint amilyet az apácák hordanak. Vele egy ötéves forma kislány, ugyanígy felöltözve. Se a fejük, se a testük formája nem látszik. Rajtam látszik, hogy "túrista" vagyok, a blúzom fehér, a szoknyám piros, a lábamon papucs. De tőlem telhetően illedelmes túrista. 

Próbálkozások

Felfedező úton járok az itteni SzTK-ban. Bejelentkeztem az onkológushoz, elmentem, hogy időpontot kérjek, de mondta az asszisztens, ezt ő nem tudja intézni, a falon lévő telefonon rendezzem. Lerendeztem. A korom miatt kaptam postán székletvizsgálati készletet, hogy megvizsgálják, nincs-e vér a székletben, ami bélrákra utalhat. A csatolt leírás héberül, arabul és oroszul, valamint képekkel magyarázza el, mit kell tenni. A képeket követem. A műsor, amit ennek kapcsán előadok, olyan filmbe illene, amit egy kétbalkezesről ügyetlenkedéseiről készítenének. Megoldottam, elvittem a laborba. Mondja az asszisztens, ha már itt vagyok, menjek fel a második emeletre, méressem meg a vérnyomásomat, a magasságomat, súlyomat. Felmegyek, megméretem. Kapok egy linket és egy jelszót, ahol megnézhetem a saját eredményeimet. Kinyitom a honlapot, megnézem, van egy lista, hogy eddig melyik orvosok nézték meg az adataimat. Azt is megtudom, hogy 25 a testtömeg-indexem, ez a felső határa az egészségesnek. Az is ott van, hogy ha nem ennyi, hanem annyi, akkor mi a teendőm. A többi adatomat nem találom. Mikor másodszor felmegyek a honlapra, eltévedek rajta. Ezt még gyakorolni kell. A megbeszélt időpont előtti napon felhívnak, hogy figyelmeztessenek az időpontra. 

Ariel azt mondja, az egészségügy az egyetlen, ami itt működik. Az iskola, hát az valami borzasztó, hogy a politikáról ne is beszéljünk. 

Beszélek Eitannal. Hihetetlenül kimerült és lelkes. Eddig a városházán dolgozott, most kapott egy megbízást arra, hogy a semmiből építsen újra egy iskolát. Az iskola a városban a legrosszabb hírű középiskola, aki csak tehette, elvitte a gyerekét. Öt év alatt négy igazgató váltotta egymást, a gyerekek magatartás zavarosak, némelyiknek volt már dolga a rendőrséggel is. Mindenkit kirúgtak, az igazgatótól kezdve az összes tanárig, és átadták Eitánnak, hogy kezdjen vele valamit. Veszi fel a tanárokat, be akarja bizonyítani, hogy meg tudja csinálni. Ajánlom neki, hogy coacholom ingyen, és az iskolában is csinálok valamit, hogy gyakoroljam a hébert. Azt javasolja, hogy valamelyik gyereket coacholjam héberül, mert angolul úgysem tudnak. De tényleg, mi is lehetne nagyobb sikerrel kecsegtető próbálkozás, mint magatartászavaros kamasszal héberül dolgozni Izraelben. De amilyen vagyok, szerintem bele fogok menni. Izgat a dolog. Eitan megnyugtat, hogy lányt és nem beszólóst fog választani elsőre. A kérdésemre válaszolja, hogy se neki, se a tanároknak nincs sok tapasztalata. A makarenkói kísérlet jut eszembe. 

Ricsiék az itteni családom. Nagyon szeretek hozzájuk járni. Otthon vagyok náluk. Beszélgetünk, újságot olvasok, eszünk. És még légkondijuk is van, úgyhogy hűsölök is náluk. Nagyon fontosak nekem. Ricsit zavarja, hogy tartom a vallási szokásokat, ha hosszú szoknyában vagyok, cukkol. Az egész baráti körük világi. Egyszer vendégség volt náluk, én is ott voltam. Yael, amikor hozta a kaját, mondta, hogy ez kóser. Valaki megkérdezte, hogy ki tart kósert? Yael hamarjában rávágta, hogy ő. Ebből világos volt, hogy nem akart kitenni engem annak, hogy a vallástalanok megjegyzéseket tegyenek rám. 

Már egy éve ebben a lakásban lakom. Carol már nem annyira bőbeszédű, megszokta, hogy nem érdekel. Mivel úgy értem meg a hébert, hogy a tudásom hiányait kipótolom a hallottak közötti kapcsolatok építésével, nagyon zavar, amikor valaki úgy beszél, hogy nem találom a kapcsolatokat. Most már meg tudom héberül kérdezni, hogy mi a kapcsolat aközött, amit most mond, és aközött, ahogy kezdte a mondanivalóját. Ez segít neki tömörebben fogalmazni, nekem meg megérteni, amit mond.