Erő és erőszak

Valahogy most több energiával jöttem vissza Bp-ről, mint szoktam. Izgalmas munkáim voltak, látom, ahogy nő a fű, ahogy erősödnek az ügyfeleim. Van is némi aggodalmam, ahogyan a nőknek segítek, hogy megtalálják magukat, és ez néha olyan gyorsan történik, hogy a férjük nem tudja követni. Egy ügyfelemnek pedig azt javasoltam, hogy zárjuk le, nem tudok vele együttműködni. Szerintem pont ezt nem akarta hallani, ezért mondta le a második ülést. Így ahelyett, hogy dolgoztunk volna, megírtam a számlázáshoz szükséges adminisztrációt.

Délelőtt Bné Brákban voltam tanulni, hazamentem, ebédeltem, lefeküdtem. Félóra múlva arra ébredtem, hogy le kell mennem a tengerhez. Felugrottam, bedobáltam minden kelléket a táskámba, elbuszoztam, és úsztam egyet a hűvös, hullámzó tengerben. December óta nem voltam a tengernél. Ideje volt. Azt hiszem, a tenger lemos rólam valamit. 

A buszon kicsi törékeny katonalány áll előttem, Felszáll egy tenyérbemászó képű pasi, megáll előtte, mindkét kezével fent kapaszkodik, így a lány fölé magasodik, és látványosan méricskéli. Pillanatig úgy látom őket, mint ragadozó és áldozata, ahol a ragadozó úgy méricskéli az áldozatát, mint aki tudja, hogy annak esélye nincs a menekülésre. Ekkor a lány felnéz a pasi arcába, és megkérdezi, hogy "akar tőlem valamit?" Az zavartan mondja, hogy nem, a lány kifordul előle, és leül egy helyre. A pasi amíg le nem száll, hevesen rágja a már tövig rágott körmeit, és időnként megigazítja a nemiszerveit. Állat.

Félek az arroganciától. Nem a másokétól, a sajátomtól.

Lakótársamat megkérdem, hogy döntött, megy máshová vagy marad. Azt válaszolja, hogy ez jó kérdés, nézeget, még nem döntötte el. Amikor megint mondom, hogy mennyiért maradhat, azt mondja, hogy ennyit nem tud fizetni. Olyan gyorsan válaszolom, hogy akkor keressen másik helyet, hogy magam is meglepődöm. Kisfiú, még nem tudja, hogy ha a gyengébbik énemre akar hatni, miközben tudom, hogy nincs olyan rossz helyzetben, mint előadja, akkor esélye sincs nyerni. Meglátjuk.

Küzdés

Teljes jogú izraeli állampolgár vagyok. Akkor éreztem ezt, amikor telefonáltam az Orange-hoz, mert 200 sékelt számláztak ki 135 helyett, és amikor ezt mondtam, a hölgy megkérdezte, hogy „az ma?” „és akkor mi van?”. Ez volt a legjobb, amit tehetett, mert úgy berágtam, hogy azt már nem tudom, mit válaszoltam, de azután olyan szolgálatkészen folytatta, hogy öröm volt vele társalogni. Először nem akart angolul megszólalni, de aztán mégis megtette, és felvilágosított, hogy Görögországban hívtam valakit, ez egy percig tartott, az 25 sékel, majd engem hívtak hárman, egyenként 19 sékel percenként a hívás fogadása, így összesen négyezer forintom bánta a terjedelmesnek igazán nem nevezhető görögországi telefonálgatásaimat.

Amikor letettem a telefont, elégedettséget éreztem, és akkor jutott eszembe, hogy most már izraeli vagyok, tudok úgy küzdeni, ahogy itt kell. Másodszor akkor éreztem az izraeli mivoltomat, amikor megkaptam az új útlevelet. Nagyon tetszik.

Viszont kezd kimerítő lenni az utazgatás. Nurith úgy fogalmazott, hogy fárasztó, hogy semmit nem zárok le, mert átlépek a másikba, ahol akkor is új ingerek érnek, ha egyébként ismerem. Ha igaza van, akkor ezt nem lehet sokáig csinálni. Előbb-utóbb ki kell találnom, hogyan legyen.

Viszont új ötleteim támadnak. Össze kéne állnom valami elektronikus játékkészítővel, és lélektani játékokat gyártatni vele. Valami nagyon kreatív figura kell, hogy legyen, aki képes megérteni, és játékká fordítani, amit kitalálok, de csak nagy vonalakban tudom elmondani.

Albérlőm van. Csak segíteni akartam a kulturális attasénak, aztán megnyertem a hozzá dolgozni jövő fiút. Kiürítettem a kisszobát. Csöndes fiúnak látszik, némi sales-es beütéssel, mert írta, hogy még nem válaszoltam arra a kérdésre, hogy mennyi. Mire visszaírtam, hogy mert még nem láttam ezt a kérdést. Aztán bejelentette, hogy alkudni fog. Mondtam, csak rajta, próbálja ki. Annyira nem volt esélye, hogy mondtam, hogy újraszámolom a költségeimet, és a felét ő fogja fizetni. Próbálkozott azzal, hogy a lélektani határt is vegyem figyelembe, mire mondtam, hogy az izraeli árak minden lélektani határon túlmutatnak. 

Kiszámoltam, és felemeltem az előzetesen mondott díjat kétszáz sékellel. Mivel nem ezt mondtam korábban, ezért az áprilisit meghagyom annyinak, amennyit eredetileg mondtam, és csak ha marad, májustól lakhat nálam drágábban. Próbált hatni rám, de nem tudja, hogy mindenképpen jól járok. Ha marad, anyagilag könnyebb, ha megy, tovább élem a nyugis egyedüllétemet. Javasolta, hogy írjunk szerződést ezerrel többről, ezen annyira megütköztem, hogy nem reagáltam rá. Amikor másodszor mondta, azt válaszoltam, hogy a pénznyerését oldja meg másként.

Ő már a második, aki jól ki van képezve eladásból, de elcsúszik rajtam, mert annyira más a gondolkodásom, mint amire fel vannak készítve. Amikor jönnek a jól bevált sémáikkal, akkor tök másként reagálok, mint amire számítanak. Talán nemcsak a Gestaltos világképem miatt, hanem azért is, mert mindig van egy menekülési útvonalam, vagy a „legfeljebb kilépek belőle” képzetem. 

De én itt élek!

Visszatért az életerőm, miközben fáradt is vagyok. Már nem rossz kedvvel ébredek, hála Nurithnak. 

Amikor tőle eljöttem, már rendezettebb voltam valahogy. Aztán szép komótosan nekiálltam a dolgoknak, befejeztem a Pszichoterápiáról szóló beszámolót, megírtam három eltűnt ügyfelemnek, hogy zárjuk le a folyamatot, ne lebegtessük, elmentem a szabadtéri edzőterembe edzeni, voltam Bné Brákban tanulni. Ahogy gyalogoltam, rájöttem, hogy az elmúlt egy hónapban semmit nem csináltam rutinból, pedig mennyire megnyugtató élmény rutinszerűen csinálni valamit. Pl. gyalogolni úgy, hogy nem fontos, hol vagyok, biztos odaérek. Amikor jöttem visszafelé, felismertem a házat, ahol a múltkor a kislány a leváló talpú cipőben hazaért. Jó érzés volt, szinte láttam a kislányt, éreztem a megnyugvást, hogy most már nem kell küszködnie a járással. 

Ma elmentem a Belügyminisztériumba új útlevélért. Na, ez érdekes volt. 

Pészachkor megáll az élet. Ez egy hét, utána mindenki, aki azon a héten intézte volna a dolgait, most teszi. Az emeleten, ahol az útleveleket, személyiket intézik Tel Avivban, olyan hosszú sor kanyargott, hogy először nem láttam a végét. Tíz óra volt, mivel tudtam, hogy délután a Bar Ilanon kell lennem, adtam magamnak egy órát, hogy kipróbáljam, megszerzem-e az útlevelet. Beálltam a sorba. Kanyarogtunk, kanyarogtunk, szerencsére folyton haladt, így nem adtam fel. Fél órát kanyarogtam, közben átjutottam a biztonsági vizsgálaton is, amikor az ügyintézőhöz kerültem. Közben más sorbanállóktól megtudtam, hol találom a formanyomtatványt, amit ki kell tölteni, így kanyargás közben azt is kitöltöttem. Szerencsére vittem magammal egy könyvet, a "Kapuk a Halachához", amelyet tegnap kaptam Micikétől, így volt kemény felület, amelyen írni tudtam. 

Az ügyintéző mindent elkért, aztán azt mondta, csak három évre kapok útlevelet, mert nem itt élek. Ezen úgy megdöbbentem, hogy csak habogni tudtam, de azt nagyon felháborodottan: mi az, hogy nem itt élek, én itt élek! De a számítógép azt mutatja, hogy nem. Mégis a felháborodásom elég meggyőző lehetett, felhívott valakit, elmondta, mi van, ki vagyok, az valószínűleg megnézte, és azt mondta, lehet adni rendes útlevelet. 

Oké, ezen túl vagyunk. Következő kérdés, mikor és hol veszem át. Keddre mondja, majd némi zavar után kiderül, hogy vasárnap utazom Bp-re, és akkor átírja vasárnapra. Ezen annyira elámulok, hogy nem győzöm köszönni. Ma csütörtök van, holnap fél napot dolgoznak, szombat az szombat, vasárnap délelőtt átvehetem. Mégiscsak tudnak valamit ezek a zsidók!

Aztán bicikliztem egyet Tel Avivban. Hihetetlenül jó a napban-szélben bicajozni. Van benne valami felszabadító érzés.

Délután az egyetem. Az én kiscsoportomban két fiatal nő van. Mondják, hogy gyakorolni kell, de nem tudják, mit. Amikor dolgoznak, beavatkozom, azt tanítom, hogy mondják ki, amit gondolnak vagy éreznek. Ahányszor kimondják, megélénkül a munkájuk. Az egyik mondja, hogy ez nagyon más, mint amit eddig tanultak, de neki tetszik, mert több élet van benne.

Mire hazaérek, megint nagyon fáradt vagyok. Lesz egy albérlőm, úgyhogy kipakolom a kisszobát. Még takarítanom kéne, de nincs kedvem. Vissza akarok térni a lelassuláshoz. Holnap megyek Jeruzsálembe.

Itt és ott ...

Valami történik, de még nem látom át.

Palitól azt tanultam, hogy az ünnepeken lássam meg, miről szól ma nekem. A széderen annyira elvarázsolt a nem vallásos izraeliek széder-tartásának hangulata, hogy erről megfeledkeztem. Aztán kezdtem gondolkodni. Miről szól nekem a Pészach, a kivonulás Egyiptomból, a rabságból. Eddig arra jutottam, hogy kivonultam, és most bolyongok, mint azok ott, akik egy max. háromhetes utat negyven év alatt tettek meg. A sok idő ahhoz kellett, hogy kiszokjanak az embereknek való szolgaságból. Na, ehhez nekem is kell idő. Kell idő ahhoz, hogy megtaláljam, mi az, amit igazán fontos szolgálni. Nekem.

András és Dia itt volt. Örültem, hogy végre a gyerekem eljött megnézni, hogyan vagyok én itt, hogy  valakinek Mo-ról megmutathatom, hol lakom. Jó volt velük lenni, együtt ünnepelni, hagyni, hogy menjenek, ahova akarnak, amikor én nem ülök autóba, elvinni őket Ricsiékhez, összehozni a magyar családomat az izraelivel. Amikor elmentek, szomorú voltam, de valami megerősödött az itteni létemből.

Már harmadik éjszaka rosszat álmodom, rossz kedvvel ébredek. Ma szupervízióba mentem, nem ügyfél-témát vittem, hanem azt, hogy nem elég az energiám ahhoz, amit csinálok, nem tudom, hogy az enyém csökken, vagy amit csinálok, az kíván túl sokat. Iszonyú sok dolgom van, közben kéthetente utazom, minden függésben marad az egyik országban, majd a másikban, közben aggódom, hogy a félidőben végzett munka hoz-e annyi pénzt, amiből a két életemet tudom fedezni. Amikor kimondom, hogy két életet élek, valami a helyére kerül.

Nurith mondja, hogy olyat vállaltam magamra, ami önmagában megterhelő. Nem ebbe a kultúrába születtem, minden apró elemét meg kell tanulnom, a jövés-menéssel állandóan át kell billennem a másikba. Izrael szerinte nyughatatlan hely, állandóan sok az inger. 

Elszomorodom, és rájövök, hogy emögött az van, hogy azt gondolom, egyedül vagyok, nem tudok kire támaszkodni. Kapok házi feladatot is, vegyem észre, hogy az egyedüllét itt és ott miben különbözik. Egyelőre nem látom, talán majd észreveszem. 

Kérdi, hogy van az egészségem, mondom, úgy döntöttem, nincs rákom. Ha mégis, majd akkor foglalkozom vele, amikor kiderül.

Amikor hazafelé sétálok, szándékosan lassan, már nyugodtabb vagyok.

Peszach

Húsz kilométerrel lettem öregebb az elmúlt egy napban. Ilyen tempóban, ha időben indulok, három nap alatt Jeruzsálembe érek, ahova ilyenkor el kellett zarándokolni anno, a szentély idején.  

Juli férjének nagybátyjánál van a széder, Ramat haSaronban, kb. 10 km-rel odébb. Taxival megyünk, ott lepakolunk, majd a közeli szefárd zsinagógába megyünk. Ott először tanulás zajlik, a szédereste megtartásáról, ahol az is kiderül, hogy ha egyedül vagy, akkor is olvasd fel a Hagadát, tartsd meg a szédert. Ez tetszik. Aztán az imán a dallamokban a nagyon sok apró hajlítás is jelzi, hogy ez közel-kelet. Amikor vége az imának, valaki megkérdez minket, hogy van-e hol szédereznünk. Gondolom, meghívott volna, ha nem lett volna. 

Az estén kb. harmincan vagyunk, én vagyok az egyetlen családon kívüli. A házigazda életvidám középkorú férfi, a felesége meghalt, négy lánya van, mindegyiknek vízre utaló neve, háromnak a forrás szó három változata. Nem is tudom, hogy a forrás szónak van-e magyarul változata. A négyből három itt van, egy a seregben. A vendégsereg korösszetétele két évestől 87 évesig terjed. Szerencsére a házigazdának elég nagy a hangereje, így el tudja csendesíteni a vendégeket, bár nem könnyen. Valaki szerint a balagant, azaz felfordulást egy széderestén találhatták fel. A két legvallásosabb vendég Juli és én, csak mi ketten mossuk meg a kezünket az előírt helyen, a többiek mobilt használnak, vagyis nyilvánvalóan semmit nem tartanak a vallási előírásokból. Ezt Micikének, a judaizmus tanáromnak nem fogom elmondani, csak szörnyülködne, és rettentően sajnálná, hogy nem szervezett nekem rendes kóser helyet. De én ámulok, hogy a széder ennyire a hagyomány része, hogy még a vallást ellenzők is megtartják. 

A felolvasás körbemegy, én is bevállalok egy szakaszt. Mire a végére érek, érzem, hogy ég az arcom. De büszke vagyok, hogy bevállaltam. Valaki utána mondja, hogy ez még nekik is nehéz szöveg, mert keveredik a héber és az arámi. Na, én ezt nem is igen veszem észre. 

11 után indulunk haza. Hűvös van, de időnként melegebb foltokba érünk. Hármunknak két deci vize van, testvériesen osztozunk rajta. Az úton találkozunk más hazafelé igyekvőkkel, a vallásosak gyalog, a nem vallásosak autóval. Hosszú kocsisor mellett megyünk el. Fél 2 után érek haza, fáradtan, de elégedetten. 

Reggel fél 9-kor ébredek, és úgy döntök, hogy elmegyek a Jakarba, nem megyek közeli, de ismeretlen helyre. Kb. 5-6 km, fél 11-re érek oda. A földszinti imateremben zajlik a Tóraolvasás, aki lejnol, éppen megfordul, látja, hogy felfelé indulok, és egy türelmetlennek tetsző kézmozdulattal int, hogy menjek az itteni női részlegbe. Besomfordálok, meglehetősen kevesen vannak, de olyanok is, akik fent szoktak lenni, úgyhogy maradok. 

Visszafelé már meleg van, igyekszem az árnyékban menni. Az utolsó két km-en vánszorgok, és kételkedni kezdek, hogy normális vagyok-e. Persze már egy ideje tudom, hogy nem, mert normális ember az én koromban nem csinál olyat, mint én, hanem ül a saját házában, örül, hogy nincs már adóssága, vesz bazi nagy lapos képernyőt meg új autót, és morog, hogy milyen szar az ország vezetése. 

Mindenesetre az ideérkezés, a Peszach és benne a távgyaloglás eltávolította az aggódásomat. Csinálom a dolgom Eti javaslata szerint, aztán meglátjuk, mi lesz. 

Kétségekkel ...

A vonathoz menet találkoztam Eliavval. Munkából jöhetett, egyenruha volt rajta. Amikor megtudta, hogy utazom, adott öt sékelt, hogy hozzam vissza adománynak, mert amíg küldetése van valakinek, addig nem érheti baj. Annyira jólesett, érzem a gondoskodását.

Amikor magyarul beszélek, olyan mintha nagyon kényelmes karosszékben ülnék, meg vagyok támasztva mindenhol. Amikor angolul beszélek, támlás széken ülök, nem annyira kényelmes, de rendben van. Amikor héberül beszélek, olyan, mintha lábujjhegyen állnék, bizonytalan, bármikor lehuppanhatok. De már legalább nem egy lábon lábujjhegyen. 

Andreával dolgozom, felveszem a mobillal, hogy el tudjam küldeni a mentoromnak, aztán az ICF-nek, hogy megállapíthassák, elég jó coach vagyok-e. Utálom az egész folyamatot, mint minden vizsgahelyzetet. Mégis, a vele való munka inspirál. Mondom neki, hogy a mentoromnak az a baja a felvételeimmel, hogy nem kérdezek eleget. Úgyhogy most kérdezni fogok az elején, a végén, és közben egy vagy két olyan kérdést teszek fel, amire ő azt fogja mondani, hogy hú, ez nagyon jó kérdés volt. Veszi a lapot, menet közben mondok valamit, persze nem tudom kérdőformába tenni, mire ő azt mondja, hogy ez nagyon jó kérdés, és lelkesen válaszol a nem-kérdésre. 

Etinek megírom, hogy kétségeim vannak, visszaír, hogy neki fiatalabb korában sem lett volna annyi energiája, mint nekem, pl. hogy Görögországból hajnalban visszaérni, napközben pészáchra takarítani, este továbbindulni Budapestre. Azt javasolja, hogy éljem az életemet napról napra, ebben a világban úgysem lehet tervezni.

A repülőn bevertem a térdem, fáj, és dühös vagyok, mert egy stewardess bunkó, és a lábamnak tolta az ételes kocsit.

Reggel reménytelennek éreztem, hogy Izraelben befussak. Minden hónapban egy fizetésnyit költök az izraeli fennmaradásra, és még nincs hatása Izraelben. Kezdek belefáradni is, és szorongok attól is, hogy majd csak egy hónap múlva lesz az egészségügyi vizsgálat, és még később az eredménye, meg a mai utazás, ez mind nyomaszt.

Eszembe jutott, hogy még ezt az évet adom magamnak kísérletezésre. Ha év végéig sem látok több esélyt, akkor lehet, hogy visszaköltözöm. Ha Magyarországra gondolok, nincs kedvem visszaköltözni.

Aztán jött az ügyfelem,  gyönyörű, izgalmas szerelemről számol be, mindenféle nehézségekkel, de már ahogy csinálja, az is gyönyörű. Jó volt vele dolgozni, tér magához, vissza fogja szerezni az erejét, amit most folyamatosan másoknak csorgat. Teljesen megfeledkeztem a bajomról.

Aztán visszajött. De a repülőn megint enyhült. Most itt ülök, és dühös vagyok, hogy a bunkó stewardessnek nem szóltam be. Aztán ez is elmúlik.

Taxival jövök haza, mert nincs kedvem még egy órát várni a vonatra. Megint érzem azt a furcsa érzést, hogy a szerelmem közelében vagyok. Hallgatunk, a taxis és én, de mégis úgy érzem, hogy szeretjük egymást. 

Hajcihő

Most kezdem kiheverni a budapesti száguldozást. Belázasodtam, az utolsó munkanap ügyfeleit lemondtam. Itt Juli kijött a reptérre értem, lehúztam az ablakot, és a meleg esti levegőtől már szabadabban lélegeztem. Szombaton szobafogság, ettem, aludtam, olvastam, aludtam, ettem, olvastam. Nem rossz. Tegnap jutottam el oda, hogy az utcán menve az arcomat a Nap felé fordítottam, az ég kék, a fények erősek, érzem, ahogy az egész testem melegszik fel, és minden porcikám élvezi a fényt és meleget. 

A coaching iskolában beszálltam az egyik kiscsoportba dolgozni. Amikor ügyfél voltam, a témám az volt, hogy hogyan tudok Izraelben érvényesülni. Hatlépéses tervet készítettünk, abból négyben már megtettem az első lépéseket. Nagyon elszánt vagyok. Izrael nem úszhatja meg szárazon, hogy én itt vagyok. 

Bné Brákban voltam tanulni, egykor hazaindultam. Az iskolások is ekkor mennek haza, rengeteg gyerek az utcán, a lánykák húzzák a rózsaszín Hello Kittys táskájukat. Előttem egy kilencéves-forma kislány, a bal cipőjének orra levált. Ügyesen lépked, alig látni a bajt. Keresgélek a táskámban, hátha van befőttes gumim, de nem találok semmit. Eszembe jut, hogy én is ilyenforma voltam, amikor valami hivatalos helyre mentem, és ugyanígy levált a cipőm talpa. Emlékszem, ahogy ügyeskedtem, hogy a járásomon minél kevésbé látsszon, és közben nagyon szégyelltem magam. 

Ma kezdődött a tanítás a Bar Ilanon. Három fiú van a csoportban, az egyik arab, egy másik kipás, láthatóan barátok. Bemutatkozás után a prof is, én is rácsodálkozunk, hogy milyen könnyedén beszéltem. Három óra múlva már a beszédem nehézkes, de a jelenlétemen még érzem a könnyedséget. Érzem, hogy helyem van itt, tudok olyant, ami fontos. 

Otthon hagytam a telefonomat. Tanítás után hazajöttem, kerestem, nem találtam. Rohantam vissza az egyetemre, kerestem, ketten segítettek, nem lett meg, felhívtam az egyetemi biztonságiakat, egy férfival beszéltem, hihetetlenül kedves volt, de mondta, hogy nem valószínű, hogy meglesz, de azért majd hívjam, hátha leadták náluk. Hazafelé menet már azon gondolkodtam, mit tegyek így telefon nélkül, elég jól kitaláltam, aztán amikor hazaértem, eszembe jutott, hogy bevittem a hálószobába. Ott volt.