2011. február 28., hétfő

III. felvonás

Szombaton északon voltam Olivia családjánál. Gyönyörű házban laknak, az asszony tervezte. Olyan fajta ház, amilyen nekem sose jutna eszembe, hogy ilyenben lakjak, de ha elémtennék, azonnal beköltöznék.

Akik azt mondják, hogy az olasz családok hangosak, azok még nem voltak izraeli frankofon zsidó családnál. Időnként behúzott nyakkal ültem, és vártam, hogy elmúljon a vihar. Megnyugtató volt, hogy ők otthonosan mozogtak a legnagyobb kiabálások közben is. Igaz, egyszerre sose beszéltek négynél többen. Aztán a család nőtagjai egyenként odajöttek hozzám, és elnézést kértek a családjuk viselkedéséért. Mulatságos volt, hogy mindenki mással magyarázta a dolgot. A péntek esti vacsoránál olyan élményben volt részem, mint még soha. A három lány hevesen tárgyalt mindenféle celebekről, azok viselt dolgairól, és megvitatták, hogy kit miért szeretnek vagy utálnak. Fiatalabb koromban nagyon sznob voltam, később nem voltak lányaim, így ez a fajta beszélgetés kimaradt az életemből. Most nagyon élveztem, bár többnyire fogalmam sem volt, kikről beszélnek. A hangulata tetszett nagyon. Ráadásul ha még egyszer-kétszer elmegyek hozzájuk, elég jól fel fog javulni a francia tudásom. Nagyon jó élmény volt velük lenni, gyönyörű emberek a szó közvetlen és átvitt értelmében egyaránt.

A falu zsinagógája sokszögletű épület, ha a Tóraszekrény az eleje, akkor az első kétharmad a férfiaké, és egy íves paraván választja el a néhány lépcsőfokkal magasabban levő női résztől. A paravánon áttetsző fehér függöny, amit felemelnek, amikor a tanítás zajlik. A Tóraolvasó közvetlenül a női rész előtt középen van. A lecha dodi utolsó előtti versszakánál felálltam, ahogy szoktam, aztán az utolsó versszakánál megfordultam, háttal a Tóraszekrénynek, ahogy szoktam, de egyszercsak azt vettem észre, hogy a többiek hozzám képest 90 fokkal elfordulva állnak. Persze, én ahhoz szoktam, hogy a Tóraszekrény keletre van, az utolsó versszakot nyugatra fordulva mondjuk, de itt a Tóraszekrény délre van, hiszen innen Jeruzsálem arra van. Gyorsan hozzájuk igazítottam magam.

Yaellel megbeszéltük, hogy megint elvisz az Orange irodájába. Beszereztem a banktól a szükséges aláírást, pecsétet. Mivel a múltkori Orange ügyintéző javasolta, hogy keressük őt, nem húztunk számot, hanem egyenesen odamentünk. Helyette egy fiatal nő volt, fizettem, elvette a lapot, de mikor mondtam, hogy a csomagot is meg akarom változtatni, akkor mondta, hogy ahhoz számot kell húzni. Elveszítettünk tíz percet. Sebaj, húztunk számot, vettünk kávét és sütit, és leültünk beszélgetni. A közelünkben egy férfi ült, amikor kiderült, hogy magyar vagyok, lelkendezve mesélte, hogy volt Budapesten, és mennyire nagy élmény volt neki a Lancelot. Nem tudtuk végighallgatni, mert szólítottak. Egy gyönyörű, sötéthajú, hosszú szempillájú fiúhoz kerültünk, akinek elmondtam, hogy az eddigi csomag nem jó nekem, túl drága. Kiszámolta, hogy ha annyit fizetek, amennyit használok, az eddigi használatom alapján csak 15 sékellel fizetnék kevesebbet. Megemlítettem, hogy a Cellcomnál nem sokkal több pénzért hatszor annyit lehet telefonálni és sms-ezni, és hogy az új rendelet alapján átmehetek anélkül, hogy megváltozna a számom. Szóval egy jobb csomagot akarok. Mondta, hogy megkérdezi a főnökét. Elment, visszajött, mondta, hogy most nem tud sokkal jobbat adni, de ha egy-két hónap múlva visszajövök, akkor már lehet. Viszont ha ehhez hozzáteszünk egy gigabájt internetet, akkor az csak 40 sékel. Kértem szerződést, inkább nem adna, mert abban csak valamennyi megabájt lenne, majd a számlán látom, hogy egy gigára szól a megállapodás. Ekkor értettem meg, hogy nem bízom a szóbeli megállapodásban, pedig itt az működik. Oké, akkor ehhez hozzá kell szoknom.

Ági felrakott a facebookra egy Ágnes Vanilla által énekelt Radnóti verset. Meghallgattam, nem tudtam nem végighallgatni. De akkor jöttem rá, hogy kerülöm a szomorú témákat. Egyszer, amikor Berndnél voltam terápiában, és egy erdőben láttam magam egyedül kucorogva egy fa alatt, azt mondta, hogy ideje kijönni az erdőből. Felkeltem és kisétáltam. Mostanában néha eszembe jut ez a kép.

A. szerint az alijázás utáni második évben szoktak depressziósak lenni. B. szerint az első év a legnehezebb. C. szerint az ulpán alef fölfelé visz, aztán a végén depresszió. Ott van egy döntési helyzet, hogy hogyan legyen tovább. Szimha két éve él itt, ruhatervező iskolába akar menni, ahhoz jobban kellene tudnia héberül, de csak az alef szintje van meg, viszont ahol lakik, a közelben nincs bét szint. Most csapdában érzi magát, nem tudja, mit csináljon.

Nekem eddig az első hónap volt a legnehezebb. Amikor döntéseket kellett hozni anélkül, hogy tudtam volna, melyik irány a jó, és melyik nem az. Most könnyű, vannak rutinok, ezek kitartanak májusig. Akkor lesz vége az ulpánnak, júniusban lejár a lakásszerződés, és el kell döntenem, hol lakjak és mit csináljak. Azt tudom biztosan, hogy innen elköltözöm nagyobb lakásba, de az nem lehet Tel Avivban, mert ez borzasztóan drága város. Az is biztos, hogy valamikor az ulpán bétre is beiratkozom, mert az alef csak az alapokat adja. Most ennyit tudok. De még van három hónapom arra, hogy alakuljanak a dolgok.

Tegnap Rabbi Elázártól olvastunk. Ha valaki tiltott szexuális kapcsolatba lép, az halált érdemel ebben a világban, és van helye az eljövendő világban. Aki mások előtt megszégyenít valakit, annak nincs halálbüntetése, de nincs helye az eljövendő világban. Egyszerre paradox, és mégis logikus.

Ma is voltam tanulni, a szerv-adományozás és a halacha témában. De erről máskor írok.

3 megjegyzés: