Szombat, más semmi ...

Megint álmodtam reggel. Egy iskolában vagyok, felnőtt, talán kisegítő, talán tanár. Az iskola jégtáncversenyt rendez. Hajnal van, még sötét, mellettem egy lány, már a táncruhájában. Fázom. Még csak víz van, jég sehol. Azt mondja, már megszokta, hogy nincs még jég, nem aggódik, estére lesz. Nehezen hiszem, de nyugodtnak látszik. Inkább én aggódom. Kérdezem, hogy hozzak-e valamit, azt mondja, lilahagymát, fehérhagymát és teát. Elindulok lilahagymát keresni. Közben felébredek a kukásautóra.

Apropó, kukásautó. Valamelyik nap kiraktak a ház elé egy kanapét. Egy-két napig ott volt, aztán valamelyik reggel jött a kukásautó, berakták a kanapét, aztán a kukákat illesztették rá a kocsira. Ijesztő volt, ahogy a kanapé eltűnt az autóban.

A Tórát megint én vittem körbe. Már vitték a férfiaknál, és senki nem mozdult. Odamentem az elválasztó végéhez, és úgy vettem át, hogy ne érjek a rabbihoz, aki átadta. Figyeltem, hogy ki akarja megérinteni a nők közül, és odatartottam. Aztán úgy adtam át, hogy ne érjek ahhoz, aki átveszi.

Ma csak Dáliával beszéltem. Héberül beszélt hozzám, keveset értettem, de nem akartam megszakítani. A többiek, mintha nem láttak volna. Talán, mert hosszú szoknyában voltam, és kendő volt a fejemen, és itt a dresszkód elég egyértelmű. Aztán egy nő tartotta a tanítást, mindenki figyelt. Elképzeltem, hogy egyszer én is felkészülök, és héberül tanítok.

Juli ablakából nem láttuk a tengert. Olyan, mintha köd lenne, de nem fehér, hanem sárgás. Homok a levegőben.

Nadav nálunk ebédelt. Mondtam héber-angol keveréknyelven, hogy tartozom neki a székért. Héberül válaszolt, hogy ajándék.

Láttunk egy polcot az egyik ház előtt, ami éppen jó lenne nekem. A szombat miatt nem vittük el. Kiment a szombat, elmentünk a házhoz, de addigra nem volt ott. Kár, pont ilyenre lett volna szükségem.

Furcsa, de kezdek unatkozni. Nincs stressz.