Egy jó nap

Holnap kezdődik az ulpán. Tegnap is, ma is egy-egy órát töltöttem a könyvtárban, a folyóirat-olvasóban, és olvasgattam a címeket, néha a mobilomat használtam szótárként. Egy óra újságolvasás eléggé lefáraszt.

Akartam múzeumba is menni, de tegnap zárva volt, ma meg telefonált B. hogy Tel Avivban van, találkozzunk. Találkoztunk. Kimentünk a tengerpartra, leültünk a homokra a törülközőjére. Rajtunk kívül csak a parton futók és sétálók. Süt a Nap, a homok hűvös, fázik a lábam. Amikor meglátok három NDK-s túristát úszni a tengerben - kik mások lehetnek decemberben -, kedvet kapok én is. Nincs nálam fürdőruha, B. felajánlja az ő úszónadrágját és egy trikót, ha tényleg olyan őrült vagyok, hogy be akarnék menni a vízbe. Tényleg. Fogja a törülközőt körülöttem, átöltözöm a takarásában. Kicsit bonyolult, de sikerül.

A víz közel nem olyan hideg, mint első pillanatra tűnik. Meglep, hogy sós, pedig tudtam, hiszen tenger, próbáltam már. Megint a szabadságérzés, mint szinte mindig a tengerben úszva. Egyedül vagyok ebben az óriási medencében. Jó is ez.

Aztán kiúszom, újra a bonyolult logisztika, hogy rámkerüljön a száraz ruha. Megnézzük a naplementét, addigra már nagyon fázik a lábam, amire nem akarom a cipőt visszahúzni, amíg a mély homokban megyünk.

Elautózunk egy piac környéki jemeni étterembe. Ahogy B. lelassít két férfi mellett, és lehúzza az ablakot, az egyik rögtön mondja, hogy "tessék". B. kérdezi, honnan tudta, hogy kérdezni akar valamit. A fiatal férfi válaszolja, hogy láttam. "És azt is tudja, hogy mit akarok kérdezni?" Találgatni kezdenek, hogy mit keresünk, nem találják el. Vidám, játékos párbeszéd emberek között, akik még sose látták egymást. Amikor B. mondja az étterem nevét, mondják, hogy az zárva, de van egy nagyon jó hely, jemeni és kóser, és elmagyarázzák, hol.

Belépünk az étterembe. Kicsi, üres, szocialista étkezde hangulata lenne, ha nem lenne a falon a lubavicsi rebbe és két szintén híres rabbi rokonának a képe. Kicsi, görnyedt, nehézkes mozgású, fehér szakállas öregember jön elénk. Kérdezi, mit kérünk, én nem értem a beszédét. Mikor mondom, hogy birkabordát ennék, B. mondja, az biztos nincs itt. Azért megkérdi, az öreg mondja, hogy persze, hozza. Teát is kérek, hozza, cukrosan, amilyet soha nem iszom, de most jól esik. Mindent úgy hoz, hogy kételkedem, hogy elér az asztalunkhoz, rohannék segíteni, de mindig odaér. Amikor közel van hozzám, feltűnik, hogy az arca nem olyan öreg. B. szerint hetvenes lehet.

Olajbogyó, uborka, pita, falafel, nyárson sült csirke, kolbász, birkaborda, sült krumpli, saláta. Régen ettem ennyi húst. Minden hihetetlenül finom, B. mondja az öregnek, hogy az ő városában nincs ilyen finom falafel. Az öreg arca nem rezzen, válaszolja, hogy Jeruzsálemben sincs. Szeretem, amikor valaki ennyire tudja, hogy milyen érték létrehozására képes, hogy még a hangszínén sem változtat, amikor ezt mondja. Hiszen ő tudja.

Végig csak mi vagyunk, később jön egy fiatalember, az szedi le az asztalt. B. beszélget vele. Ezek az izraeliek mindenkivel beszélgetnek. Kiderül, hogy ő az unoka. Elmondja, hogy mindent az öreg csinál, és az ő titka a fűszerezés, senkinek nem árulja el.

B. felajánlja, hogy megmasszíroz, és az nagyon jó lesz nekem. Ezt már hallottam. Pár hónappal ezelőtt már ajánlott ilyet valaki. Amikor annak mondtam, hogy köszönöm, egyelőre nem kérem, azt követően nem telefonált többet. Ezt elmesélem B-nek is. Lehet, hogy az izraeli férfiak specialitása a masszírozás, ami a nőknek nagyon jó? Végülis nem kizárt. Régen azt sugallta valami, hogy a nő dolga örömet szerezni a férfinak. Nem tudom, hogy az idők változtak, vagy az izraeli férfiak gondolják úgy, hogy az ő dolguk örömet szerezni a nőnek. Mondjuk a zsidó vallás ezt javasolja, lehet, hogy innen ered a különbség.

Többnyire héberül beszélünk, nagyon élvezem, B. pedig türelmesen kivárja, míg előállítom az ige múlt vagy jövő idejét. Úgy vagyok ezzel, mint középiskolás koromban a másodfokú egyenletrendszer megoldó képletével, soha nem emlékeztem, mindig újra előállítottam. Ezzel együtt viszonylag folyamatosnak hallom a beszédemet. A megnyugtató környezet segít abban, hogy előjöjjenek a szavak.

Már nem emlékszem, hogy hol engedtem el, hogy beszámoljak az Orange-zsal folytatott harcról. Írtam a Távközlési minisztériumnak, nem válaszoltak, írtam megint, válaszoltak, hogy az Orange próbált hívni, de nem ért el. Újra írtam, hogy amikor külföldön vagyok, kikapcsolom az izraeli mobilom, mert egy vagyonba kerül külföldön használni (mint kiderült, ha én hívok, percenként kb. 1000 forint, ha engem hívnak, percenként kb. 700 forint). Ma hívtak az Orange-tól. A fiatal férfi hosszan magyarázza, hogy januártól kezdve melyik hónapban miért annyit fizettem, amennyit. Ahogy beszél, világos, hogy a minisztériumi levelet továbbküldték nekik. Amikor elér júniushoz, közbevágok , hogy engem igazán az zavar, hogy fizetnem kell a mobilért, amire azt mondták, hogy ingyen van. Először próbálja elmagyarázni, mit jelent az ingyen az Orange-nál, de leugatom. Erre mondja, hogy ennek utánanéz, és visszahív. Később visszahív és azt ajánlja, hogy mostantól nem kell fizetnem a mobilért. Hét hónap van hátra, ennyit nyertem, meg annyit, amit eleinte nem kellett fizetnem. És a továbbiakban, ha bármi gondom van, a honlapjukon írjak. Mondom, nincs angol. "De van ... ja, tényleg nincs." Mindenesetre elmagyarázza, hogyan tudok nekik írni. Úgy látszik, nem szeretnék, ha a minisztériumot zargatnám megint.

Nagyon örülök. Megerősödik az az érzésem, mint amit az USÁ-ban tapasztaltam meg, hogy ha kitartó vagyok, elérem, amit akarok. Nem mintha Magyarországon nem tudtam volna kielégíteni a legfontosabb igényeimet, csak sokkal több erőfeszítéssel és sokkal több kompromisszummal, annyira, hogy volt, amikor belefáradtam, feladtam. Itt úgy van a rendszer kitalálva, hogy ha azt hiszem, hogy igazam van, akkor előbb-utóbb igazam lesz. Ráadásul a Nap is süt.

Kezdődik a pörgés

Elmentem múzeumba. Csak nemrég jöttem rá, hogy a Tel Aviv múzeum tíz perc gyalogútra van tőlem. Még mindig ingyen tudok bemenni, ezt csak egyszer használtam ki eddig. Ideje folytatni. Huszadik századi festészetet néztem, és tetszett. Ez meglepett. Bementem a múzeumi boltba, ezeket még Amerikából imádom, tele vannak szép és hihetetlenül kreatív dolgokkal. Gyorsan el is költöttem 140 sékelt. Ajándékokat vettem, csak egy asztali naptárt vettem magamnak, amire ugyan nincs feltétlenül szükségem, de annyira kedvesen néz ki, hogy nem hagyhattam ott.

A múzeum mellett van az ország legnagyobb könyvtára. Carol az első perctől kezdve mondja, hogy menjek oda tanulni, de csak most szántam el magam. Be is iratkoztam, van kártyám, ingyen kölcsönözhetek könyvet, zenét, meg van olvasó terem, zeneterem, Rambam terem, itt vallási könyvek vannak, és persze gyerekkönyvterem. Most nem mentem be egyikbe sem, egy napra ennyi kultúra elég.

A Sufraszol boltban a pénztáros megkérdezte, hogy most lesz-e a szülinapom. Annyira meglepődtem, visszakérdeztem, hogy látja-e. Mondta, hogy igen.

Sürgősen vissza kell mennem Budapestre. Az egyik flow-s cég egyik kliensénél a felsővezetés rosszul működik. A kolléga szerint vagy én tudok segíteni, vagy senki. Fizetik a repjegyemet, csak menjek. Elvállalom. Kimarad néhány nap az ulpánból, ez rossz, de a helyzet izgat.

Megkerestek, hogy dolgozzak egy hiperaktív, súlyosan szorongó kamasszal. Megkérdeztem a súlyos anyagi gondokkal küzdő anyát, hogy körbenézett-e ingyenes kezelésért. Ez beindította, beszélt az iskolai pszichológussal, aki azt mondta, hogy ő hivatalból nem kezelheti a gyereket, de talált neki olyan helyet, ahol az itteni ár kevesebb, mint tizedéért, de még az is lehet, hogy ingyen dolgoznak vele. Ő meg dolgozhat az anyával. Ez a legjobb megoldás, hiszen ahol a gyerekkel baj van, ott valószínűleg a felnőtt világ bajait jeleníti meg, így akkor hatékony a kezelés, ha mindenki benne van. Amikor még azt hittem, a gyerek az ügyfelem lesz, arra gondoltam, hogy elviszem a múzeumba szörnyeket nézni.

Hagyom, hogy körülöleljen a fény.

Új Kelet cikk - a dühös asszony

Kedves Ilona!

A barátnőm miatt fordulok Önhöz, szerintem nagy szüksége lenne egy alapos beszélgetésre, de persze  a világ összes kincséért sem ismerné be. Ajala 30 éves múlt és már több mint tíz éve van Izraelben, közben férjhez ment és elvált, egy időre elhagyta az országot aztán a kisfiával visszatért. Soha nem volt könnyű egy gyerekét egyedül nevelő anyukának, de Ajala minden segítséget megkapott a barátaitól és az államtól is. A volt férje néha elmaradozik a gyerektartással, de aztán
rendre pótolja és a gyerekkel is törődik, az ünnepeket rendszeresen vele tölti a csemete. Biztosan a kicsinek sem könnyű, de én nem miatta, hanem az anyukája miatt aggódom. Ajala egy ideje fejébe vette, hogy vállalkozni fog, minden követ megmozgatott, de sajnos csak a barátaitól remélhetett valami kezdőtőkét, mert a bankok nem értékelték az általa benyújtott üzleti tervet. A botrány akkor tört ki, amikor közös barátaink meggondolták magukat és visszaléptek az üzlettől, még annak konkrét létrejötte előtt. Értelmesen elmagyarázták Ajalának, hogy három apró gyermeket nevelnek, s ha valami miatt csődbe megy az üzlet, akkor az a kevéske anyagi biztonságuk is megszűnik. Azt hitték a barátság okán Ajala megérti a szempontjaikat, de ő csalódottságában kigyót-békát kiabált rájuk, hónapok óta szóba sem áll velük, elutasít minden megbeszélést. Hiába kértek fel közvetítőket, Ajala teljesen megmakacsolta magát és nem hajlandó egy lépést sem tenni azért, hogy a sokéves barátság legalább annyira helyreállhasson, hogy képesek legyenek egymás szemébe nézni. Nem ők az egyetlenek, akivel haragban van, szomorúan látom, hogy napról-napra mindenkivel összevész, egyre inkább elmarja maga mellől az embereket. Miközben vágyik a társaságra, egy jó társra, viselkedése miatt egyre magányosabb lesz. Mit tehetnék érte?

Ráchel

Kedves Ráchel!

Még ha kapcsolatban élünk, akkor is előfordul, hogy időnként besokallunk, ingerlékenyek vagyunk, elegünk lesz abból, ami van, és nem látunk reményt arra, hogy jobb lesz. Annak a szülőnek, aki egyedül neveli a gyerekét, a hétköznapokban és amikor a gyerek beteg, magának kell megtalálni a problémákra a megoldást, különösen nehéz a helyzete. Nem meglepő, ha időnként kilátástalannak éli meg.

Leveléből úgy tűnik, hogy Ajala ki akar törni ebből a helyzetből, valami új perspektívát keres, és a kisvállalkozás indításában véli ezt meglátni. A barátai a barátság okán hitelezni akartak, aztán rájöttek, hogy a család biztonságát kockáztatták ezzel, és visszaléptek. Ugyanakkor azt várják el Ajalától, hogy szintén a barátság okán fogadja ezt el, és minden menjen tovább a régi módon.

Ajala valószínűleg megcsalatva érzi magát, és feltehetően nem először. A feszültség, a kimerültség ingerlékenységet okoz. Ettől lehet, hogy sokkal erőteljesebben reagál, mint amit a környezete elfogad. Mivel csalódott, azaz érzelmileg érintik a történtek, az ésszerű magyarázat mit sem segít. Azt úgy értelmezheti, hogy a becsapásnak adtak racionálisnak tűnő álarcot.

Lehetséges, hogy Ajalának sok jóakarója van, mégis, valamilyen alapvető szükséglete nincs kielégítve. Ha például a magányosság az, ami a leginkább bántja, akkor a környezetében lévő harmonikusnak tűnő családok, az azokból érkező sajnálat vagy vigasztalási kísérlet nem csökkenti a magányérzetét, hiszen nem őt látják és értik, hanem csak megpróbálják megnyugtatni, hogy ne okozzon annyi galibát - vélheti, joggal.

Ajala támogatása nem csökkentheti a baráti család biztonságát, ezért helyes volt az a döntés, hogy visszaléptek a hitelezéstől. Nagyon kockázatos lépés az üzletet és a baráti kapcsolatot összekeverni. Elsülhet jól is, de nagyon rosszul is. Vannak Izraelben kisvállalkozásokat támogató szervezetek, az egyik ilyen a Keren Semes (http://www.keren-shemesh.org.il/). Ők tudnak segíteni abban, hogy megvalósítható üzleti tervet dolgozzon ki valaki, és ez esetben még hitelt is tudnak adni.

Önök tehát nem az üzleti elképzeléseiben tudnak Ajalának elsősorban segíteni, hanem abban, hogy jobb lelkiállapotba kerüljön. Ha van valaki a baráti társaságból, aki el tudja viselni, hogy Ajala ráönti az indulatát, akkor próbálja kideríteni, hogy mi fáj neki annyira, anélkül, hogy jelentéktelenítené azt, amit mond, vagy rögtön megoldásokat kínálna neki. Amire most leginkább szüksége van, az az, hogy valaki meghallgassa. Ezután lehetséges, hogy találnak valamilyen ösvényt a megoldások felé.

Napsütés, napsütés

Még Budapesten péntek délután tanítok a Műegyetemen, coaching kurzus, meghívják különböző irányzatok képviselőit, én vagyok a Gestalt irányzat. Jön P. és L. tanítványaim az idei coaching iskolában, érdekli őket, hogyan tanítok idegeneknek. L. lesz a sábeszgojom, ahogy ő mondja, sábeszbojom, mert mire végzek, bejön a szombat. Élvezem a tanítást, ahogy egyre nyitottabban érdeklődnek, aztán a bemutató coacholást. Az nehezen indul, mindketten halkan beszélünk, érzem a hangomban a fojtottságot. Javasolom az ügyfelemnek, hogy fordítsunk félig hátat a csoportnak, ne zavarjon a jelenlétük. Tetszett neki az ötlet, belelendültünk, a tizenöt perc végén már megvolt, hogy mi az igazi téma.

Megint szóba kerül, hogy írjak könyvet a gestaltos coacholásról. Ez most annyira beindított, hogy már a struktúrája is megvan. L. tud nagyon inspirálni, úgy döntök, megkérem, hogy tegye. Majd kitaláljuk, hogyan jó mindkettőnknek.

Szombat este továbbtart a pakolás, mint gondoltam. Valahogy szomorú vagyok. Mintha elhagynék valakit, akit szeretek. Reggel Pistiék jönnek értem, együtt vidámkodunk a kocsiban meg a reptéren. Amikor már a gépben ülök, nézem a vicces animációt a biztonsági előírásokról, hallgatom héberül, felszabadult érzésem lett. Megyek haza. Megyek a napsütésbe. A stewardessekhez héberül beszélek, de a paradicsomlé az istennek se jut eszembe, úgyhogy rámutatok, és mondom, hogy ezt kérem. Jó ez így is. Lejegyzem a megírandó könyv struktúráját, amennyi a fejemben van. Nagyon elégedett vagyok, hogy idáig eljutottam. Azt is kitalálom, hogy melyik kiadót keresem meg. De majd kell további inspiráció, hogy meg is íródjék a könyv.

A vonaton Tel Aviv felé egyszerre három férfi telefonbeszélgetését hallom. Egyikre sem figyelek, mindegyikből elcsípek valamit, amit értek. Hát igen, ez Izrael. Itt szinte mindig többen beszélnek, mint amennyire figyelni lehet.

Az állomástól hazáig húzom a bőröndöket, nem süt a Nap, mégis világosabb van, mint Budapesten, talán mert mindenhol zöldek a fák és bokrok. Tizennyolc-húsz fok lehet, nagyon kellemes az idő, lobog a nyitott kabátom, ahogy haladok.

Másnap reggel kilenckor arra ébredek, hogy szól a telefonom. Az ulpánról hívnak, hogy nem negyedikén kezdődik a következő kurzus, hanem hatodikán. Már félórával előbb is hívtak, de azt nem hallottam meg. Úgy döntök, hogy nagyon lazán csinálom a dolgaimat, hagyom magam kipihenni. Nehéz, mert mindent egyszerre le akarok rendezni. Hiányérzetem van, a kötelező struktúra megtartana, most túl szabad vagyok.

A zöld biciklivel tizenegy körül elindulok röntgenre. Útközben hallom a nevem, aztán mikor másodszor hallom, odanézek. Lili, öreg barátaim velem egykorú gyönyörű lánya ül egy kávézó teraszán, és szólít. Megörülünk egymásnak, megöleljük egymást. Mondja, hogy nemrég éppen rólam beszélt a barátnőinek, és íme, megjelenek biciklin.

Tapasztalatot akarok szerezni az itteni egészségügyről még úgy, hogy tulajdonképpen nincs semmi bajom, és nem vagyok feszült. A rendelőben próbálok eligazodni, segítséget kérek először egy várakozótól, aztán az ügyintézőtől. Kb. félórát várok, közben szól a TV, és egy nő a kezembe nyom újságot. Morog, hogy mennyit kell várni, én derűsen hallgatom, ennél rosszabb körülmények között, több várakozáshoz vagyok szokva. A röntgenorvos most kedvesebb, mint a múltkor, lehet hogy megismert. Az ortopéd orvos elküld fizioterápiára. Tornázni fog a kisujjam.

Új Kelet cikk - a megcsalt feleség

Kedves Ilona!

Önnek írok, mert mástól szégyellek segítséget kérni. A környezetemben mindenki azt hiszi, hogy boldog házasságban élek. A baráti házaspárok nagy része az elmúlt 5-10 évben elvált, a barátnőim csodaként tekintenek az én páromra és a kapcsolatunkra. Azt azonban nem tudják, hogy a kapcsolatunk már koránt sem a régi.
A gondok talán akkor kezdődtek, amikor a legkisebb fiunk is kiköltözött otthonról. A férjem elkezdett egyre többet eljárni, egyre furcsábban viselkedni - én pedig lassan gyanakodni kezdtem. Aztán egy pár napja magamhoz vettem a telefonját és leellenőriztem a hívásait, üzeneteit. Bizony megcsalt. A közös bankszámlánkról érkező levelek is azt mutatták, szokatlanul gyakran ült be éttermekbe, egyszer még szállodai szobát is kivett egy közeli városban.
Nem merek szólni senkinek - még neki sem - a dologról. Attól tartok, hogy minden tönkremegy. A barátaim, tudom, csak sopánkodnának, ha megtudnák, mi történt. Tanácstalan vagyok - legszívesebben összepakolnék és elmennék valahová, messzire és csak akkor jönnék vissza, amikor minden helyrerázódott.

Tova


Kedves Tova!

Azért ne pakoljon össze, hogy elmenjen és csak akkor jöjjön vissza, amikor minden helyrerázódott! Nem várható, hogy magától helyreálljon egy elhidegült kapcsolat. Ha visszajőve jó lenne a kapcsolat, feltehetően csak egy ideig, hiszen ha nem néznek szembe a problémával, az újra fog jelentkezni.

Azt írja, hogy akkor kezdődött minden, amikor a legkisebb fiuk is elköltözött, és a férje egyre többet járt el otthonról Ön nélkül, Ön által ismeretlen helyre, társaságba. Ebből arra következtetek, hogy a kapcsolatukat már egy ideje csak a gyerekekről való gondoskodás tartotta össze, és amikor erre már nem volt szükség, nem maradt összetartó erő sem.

A környezetükben az Önök házasságát csodálták, pedig a harmónia látszata halott kapcsolatot takart. Ha jól sejtem, mindketten eléggé magukramaradottak lehettek ebben a hideg, a külvilág felé problémamentesnek mutatkozó kapcsolatban.

Egy párkapcsolatban a konfliktus, bár nem szeretjük, de a két fél erőfeszítése lehet azért, hogy megtalálják az együttélés legjobb módját. A konfliktus hiánya a kapcsolat kiüresedésére, elhalására utal. Ilyen helyzetben logikus, ha legalább az egyik fél, gyakran azonban mindkét fél a házasságon kívül keres olyan kapcsolatot, amely élettel teli, amelyben megélhet érzéseket, szenvedélyt.

A kérdés az, hogy mit lehet tenni ilyenkor. Először döntse el, hogy ér-e még a kapcsolatuk annyit, hogy erőfeszítést tegyen az életre keltéséért. Ha nem, beszéljék meg, hogyan teremtsenek tiszta helyzetet mind a maguk, mind a gyerekeik számára. Ha még mindig fontos a férje az Ön számára, szeretné vele megújítani a kapcsolatot, akkor közösen gondolják végig, mi az, ami hiányzik belőle, vagy mi az, ami túl sok, és mit tehetnének azért, hogy újra az a meleg támogató kapcsolat legyen, ami hajdanán volt.

Nehéz ebből a látszatokkal telített csöndből kitörni. De érdemes, mert az, ami most van, egyikőjüknek sem jó, egyikőjüknek sem adja azt, amit egy párkapcsolat adhat. Azért is érdemes, mert a gyerekeiket is arra tanítja, hogy erőfeszítéssel helyre lehet hozni elromlott kapcsolatot, vagy emelt fővel ki lehet jönni belőle. Egy vagy több ilyen beszélgetésre van szükség, és ez nem könnyű, hiszen ennek során kiderülhetnek olyan dolgok, amikkel eddig nem akart szembenézni. Vannak párterápiával foglalkozó szakemberek, akik segítenek ilyen beszélgetések lefolytatásában.

Remélem, lesz bátorsága megtenni a szükséges lépéseket.

borongós november Budapesten

Hideg van és szmogriadó. Örültem a napsütésnek a múlt héten. Nem megyek orvosi vizsgálatra, végzem a dolgom, belezsúfolok a rendelkezésemre álló időbe mindent, amit csak tudok.

Reggel taxival megyek a tréninghelyszínre. Régi jó ismerős a taxisofőr, velem egykorú testes, kedélyes férfiú. Meséli, hogy kirúgta a barátnője. Ugyanazzal a lélegzetvétellel javasolja, hogy ha nem találjuk meg a tréning helyszínét, meghív a saját házába, süt nekem finom, jó hurkát, kolbászt, krumpliszeletekkel, szekszárdi vörösborral. Ebéd után pihenünk, aztán meghallgatjuk Lagzi Lajcsit fél hatkor, majd megesszük a maradék disznótorost. A röhögésből alig tudok magamhoz térni. Nem árulom el, hogy a csoporttal, amelyiket tanítom, este a kóser étterembe megyünk búcsúvacsorára. Se hurka, se kolbász, se kannás bor.

Az egyéves tréning utolsó előtti napja. Azzal indítom, hogy a végefelé járunk, és a csoport holnap este meghal. Döbbent csend, érzem a szomorúságot és a könnyeimet. De most egyedül vezetem a csoportot, nem sírhatok. Folytatom és megnyugszom.

Este az étterem tulajdonosához odamegyek köszönni. Kezet nyújtok, szokása szerint kezet csókol. Örülök, hogy látom, kedvelem és tisztelem őt.

Az Új Kelet levele megcsalt feleség dilemmájáról szól. Azt javaslom neki, döntse el, mennyire fontos neki még a férje, ha igen, menjenek párterápiába. Azt veszem észre, hogy nincs bennem az a feltétlen elfogadás, mint más kérdezők esetében, őt is felelősnek tartom a kapcsolat ürességéért, hidegségéért, a hazugságokért. Felmerül bennem, hogy ez talán nem jó, de nem változtatom meg az írásomat.

A lakásban meleg van, otthonos, tiszta, kényelmes, minden az enyém. Nem olyan, mint Tel Avivban.

A zsinagógában Rabbi Johanan és Rés Lákis történetét tanuljuk a Talmudból. Mindig megérint az a szenvedés, amit Rabbi Johanan nárcisztikus arroganciája előidéz. Mégis azt látom a történetben, hogy a szenvedély ugyanaz, amely nagy teljesítményre késztette őket és amely megölte őket.

Már vágyom a napsütésre.

Új Kelet cikk - Soa

Kedves Ilona!

Az édesanyám miatt írok Önnek, segítségét szeretném kérni. A mamám soá-túlélő - Erdélyből vitték el az egész családot, csak ő és az öccse tértek vissza.  A háború után mindketten alijáztak, azóta is itt élnek. Ennél többet azonban nem tudunk a dologról, soha nem beszéltünk a témáról. Édesapám nem hagyta, hogy anyukát faggassuk, szigorúan megtiltotta. Mindig azt mondta, hogy valami olyan sötét dolog történt a mamával, amit jobb, ha hagyunk, hogy békében, magában eltemessen.
A családi hagyomány tehát mindig az volt, hogy nem kérdeztünk, nem utaltunk a háborúra, ezzel pedig látszólag mindenki elégedett volt. Édesanyám most már nyolcvan éves elmúlt, egy pár éve idősek otthonába költözött - nem tudta már magát ellátni, és volt egy olyan érzésünk, hogy kezdi elveszíteni kapcsolatát a valósággal is. Ezt meghazudtolva azonban az elmúlt pár hónapban elkezdett beszélni a gyerekkoráról, és - mindenki legnagyobb megdöbbenésére - a háború alatti élményeiről is. Mi azonban nem tudunk mit kezdeni mindezzel. Nővérem is és én is automatikusan elfordulunk, amikor ilyesmiről kezd el beszélni, nem tudunk mit válaszolni, pedig valami látszólag nagyon kikívánkozik belőle.
Mit gondol, mit kellene tennünk?

Üdvözlettel, köszönettel,

K.

Kedves Levélíró!

Érthető a tanácstalansága, azért is, mert váratlanul érte Önöket a hallgatás vége, és azért is, mert olyan dolgokat hall, amelyeket nehéz meghallgatni még egy idegennek is, különösen Önnek.

Azok közül, akik átélték a borzalmakat, nagyon sokan azt az életstratégiát választották, hogy nem beszélnek róla, hátha elfelejtik ők maguk is. Ez sajnos nemigen történik meg. Lehet, hogy elfelejt egyes részleteket, de a teste és a lelke nem felejti el a szenvedést, és időnként előjön álmokban, vagy akár nappal egy hang, egy arc, egy kép előhívja az emlékeket, vagy a szomorúságot, indulatot.

A hallgatással az a baj, hogy a megtörtént események okozta érzésekkel, mint szomorúság, fájdalom, szégyen, megalázottság, düh, magára marad az, akivel ezek megtörténtek, és nem beszélhet róluk. Ez továbbnöveli a magányosság érzését, ami már amúgy is meglehet, hiszen az idős ember a családtagok életében egyre kevésbé vesz részt. Így az öregség és a fel nem dolgozott emlékek együtt nehezen elviselhető terhet okoznak.

Az öregedéssel együtt jár, hogy a rövid távú memória romlik, a hosszú távú memória viszont új életre kel. Az idős ember esetleg nem emlékszik arra, hogy előző nap mit csinált, de tisztán előtte van, hogy gyerekkorában milyen ruha volt az édesanyján, amikor elmentek a nagymamához, vagy hogy udvarláskor milyen volt a virágcsokor. Ugyanilyen tisztán, élesen jönnek elő az emlékek a koncentrációs táborról is.

Volt egy idős hölgy Budapesten, aki már nem mozdult ki otthonról, és amikor időnként meglátogattam, mesélt a koncentrációs táborról. Mindig hozzátette, hogy nem szeret erről beszélni, de mégis folytatta, nem tudta abbahagyni. Szüksége volt arra, hogy kiadja magából, és az én hallgatásom, figyelmem segítette ebben.

Könnyebb azoknak, akik tudnak beszélni az emlékeikről, így azoknak, akiket meg tudnak hallgatni. Ezt egy családtagnak, főleg a házastársnak vagy a gyereknek nehéz megtenni, különösen, ha megaláztatásokról szólnak az emlékek. Szeretjük a szüleinket erősnek tudni, és nehéz arról hallani, milyen kiszolgáltatott volt, és min ment keresztül. Ilyenkor nemegyszer bennünk keletkeznek elviselhetetlen indulatok.

Van megoldás  ebben az ellentmondásos helyzetben. Nemrégiben Petach Tikvában említette egy idős hölgy, hogy a lánya azt javasolta, írja le az emlékeit. Ez az egyik lehetőség. Kevesebb erőfeszítést kíván, ha magnóra mondja. Még könnyebb, ha van ott valaki, aki megértően, támogatóan jelen van, felveszi, vagy lejegyzi az elmondottakat, így segíti a beszélgetést. Egy ilyen beszélgetés nem lehet nagyon hosszú, és figyelni kell, hogy ne terhelje túl az idős embert, hiszen nehéz emlékeket és érzelmeket hoz elő.

Az a jó, ha az a személy, akit megbíznak, vagy holokauszt szakember, vagy pszichoterapeuta, és értelemszerűen az a jó, ha az idős emlékező bizalommal van iránta. Fontos, hogy csak addig meséljen, amíg ő akar. Lehet, hogy félbehagy egy történetet, akkor ezt el kell fogadni, mert még nincs itt az ideje, hogy végigmondja.

Azt gondolom, hogy édesanyjának most jött el az az idő, amikor már tud beszélni a borzalmakról, és az jó, ha Önök segítik ebben.